Sajnálom

Sziasztok!

Két hónap kihagyás után... feladom. Nem tudom folytatni. Valahogy eltávolodott tőlem ez a történet, s egyszerűen nem tudom folytatni. Valami, mintha meggátolna ebben. Nem tudom... 

Nagyon sajnálom, tényleg. Pedig annyi ötletem volt ezzel kapcsolatban. De, összejött minden, s egyszerűen nem jutott idő arra, hogy ezzel a történettel foglalkozzak.

Nagyon szépen köszönöm a visszajelzéseket, s a 28 feliratkozót. 

Utoljára, mindenkit szeretek, Tina <3 nbsp="" p="">

14. Összegabalyodva

Több hete már, hogy Shay velünk él. Minden egyes cuccát hozzánk hozta, s már kimondhatjuk azt, hogy egy család vagyunk. Bár ez nekem túl gyors. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer így fog hozzám és Davehez viszonyulni, bár most valamely szinten örülök neki. Évekig vártam, hogy ez történjen, hogy legyen Davenek egy apja, akire felnézhet, akire számíthat. És most, hogy ezt megkapta, valahogy mégsem érzem magam boldogan. Egy más apát képzeltem el neki, aki nem annyira szétszórt és őrült, mint Shay. Persze, amióta nálunk tartózkodik minta apává vált, és ha ezért díjat is lehetne kapni ő lenne az első. De valahogy mégsem olyan. Valami van benne, ami miatt azt érzem, hogy mindezt csak azért csinálja, mert muszáj. Mert a fiának, akit bár nem tervezett be, de él, szüksége van egy apára. És, mivel ő a vér szerinti apa, a bűntudat arra sarkallta, hogy megjelenjen és részese legyen a családunknak. Persze ezzel tényleg semmi bajom, hisz Dave, annak ellenére, hogy egy kicsit nehezen megy neki az iskola, boldog, és Shay is mindenben segít.

- Mami, a hagymát hova rakjam? - kérdezte Dave, kezében azzal a zacskó hagymával, amit nemrég vettünk a boltból.

- Az asztalra, szívem. - mosolyodtam rá, miközben a hűtőbe pakoltam bele a megvett dolgokat.

Egy ideje már azon filozofáltam, hogy most mi is van köztünk. Amióta itt van nem közelített felém, ami azt jelenti, hogy nem is fog. Ez egyfajta megkönnyebbülés, mégis, valahol legbelül azért fáj. Davenek a családja nem lesz valami teljes, ami miatt bűntudatom van.

Hozzá láttam az ebéd elkészítéséhez. Egyszerű zöldség levesre gondoltam, mellé pedig rakott krumplival. Ez a két dolog, amelyet hamar el tudok készíteni. A leves már kész volt, így csak a krumplival kellett bajlódjak, amikor is csengett a telefonom. Heidi neve villant meg előttem, ami miatt egy mosoly terült el az arcomon.

- Szia Sky. - hangjából ítélve valami bejelenteni valója van. - Arra gondoltam, hogy elmehetnénk ma este valamerre. Ki kéne már szabadulj a fiúk közül, és egy kis buli neked sem ártana. Nem gondolod?

- Heidi, nem tudom. Ezek ketten tönkre vágják a házat! Nem emlékszel, hogy a múltkor elromlott a mikró, mert elégették benne a popcornt, és ... Na jó, még meggondolom. Később visszahívlak.

- Rendben. - ezzel lerakta.

- Ki hívott? - kérdezte Shay. Kérdése meglepett, és az első pillanatokban válaszolni sem akartam, hisz mi köze van hozzá, de végül is...

- Heidi volt, a csoport társam. - mosolyodtam el, majd tovább folytattam a főzést.

- És mit akart? - kérdezősködött tovább.

- Shay. -  sóhajtottam, majd felé fordultam. - Miért érdekel téged ennyire?

- Csak úgy... megkérdeztem. - vont vállat, majd tovább vágta a burgonyát.

- Bulizni hívott, de mondtam neki, hogy nem hagyhatlak titeket magatokra, mert tönkre tehettek valamit. - húztam el szám.

Az igazat megvallva szívesen elmentem volna. Már nagyon rég nem voltam bulizni, amire azért szükségem lenne. Elég lenne nekem pár óra, csak hogy elfelejthessem azokat a gondolatokat és problémákat, melyek miatt alig tudok aludni.

- Elmehetsz, ha nagyon szeretnél. - nézett szemeimbe.

- Biztos ez? Shay még tönkre vágtok valamit, és megint mehetünk megjavítani mindent.

- Persze, hogy elmehetsz. - lépett oda hozzám, s átölelt. Először el akartam tolni magamtól, de az ölelése olyan megnyugtató volt. Mintha csak erre vágytam volna. Olyan biztonság érzetem volt, amit nem akartam egyhamar elengedni.

- Rendben. De, ígérd meg, hogy nem tesztek tönkre semmit. - nevettem fel, majd vállába fúrtam fejem.

- Nem ajánlok semmit, Sky. Lehet, hogy este randink lesz a tűzoltósággal. - poénja ismét sikerült megijesztenie, ám az arcán lévő vigyor elárulta azt, hogy semmi okom az aggodalomra.

- Rendben. Folytassuk a főzést. - távolodott el tőlem, s a tűzhely fölött munkálkodtam tovább.

***

 Fél nyolc körül lehetett, amikor teljes egészében elkészültem. Egy fehér, csipkézett ruhát választottam, s egy fekete kabátot. Bár tudtam, hogy Heidi autóval jön, és hogy a buliban sem lesz mínusz fog, de azért biztos ami biztos. Hajamat a kabáton kívülre helyeztem, s  pénztárcám a zsebembe süllyesztettem. Shay égető pillantásait állva mentem végig a rövidke folyosón, s átöleltem Dave-t. Apró puszit nyomtam homlokára, majd Shayhez léptem.

- Ne főzzetek! Ne nyúljatok a mikróhoz! A tűzhelyhez sem. Csak szépen maradjatok a szobában a laptop mellett, és meg ne mozduljatok mellőle. Örülnék, ha mindketten egy darabban maradnátok egészen addig, ameddig haza nem érek. - apró mosoly kúszott arcomra, majd átöleltem a fiút. 

Karjait derekam köré fonta, majd homlokon puszilt. Kiléptem az ajtón, lementem a lépcsőn, s meg sem álltam csak Heidi autójánál. Beültem az anyósülésre, majd két puszival üdvözöltem barátnőmet. Felhúzta a kéziféket, majd elindította az autót. Fél óra múlva már a biztonsági őrökkel tárgyaltunk, akik nem hitték el, hogy elmúltunk már 21. Percekkel később sikerült meggyőznünk a két férfit, így bemehettünk. 

Legelsőnek a bár pult elé mentünk, és rendeltünk.

- Itt a narancslé, - tolta felém az említett italt, - és itt a vodka. - biccentett Heidire egy fél oldalas mosoly kíséretében, 

- Köszi. - motyogta barátnőm egy vörös pír kíséretében. Heidi nem igen vörösödik ki csak úgy, amiből az következtethető, hogy Heidinek bejön a fiú. Ám, a jelek szerint ez kölcsönös.

Pár óra elteltével a hangulat kezdett megváltozni. Már nem annyira aggódtam a két fiúért, akit otthon hagytam, hanem arra gondoltam, hogy most itt az esély, hogy egy kicsit elengedjem magam. Végül is csak egy szórakozó hely, gyilkosság csak nem történhet itt. 

Alkoholt persze nem ittam. Tudtam mi a határ, és azt nem akartam túllépni. 

Heidi ragadta meg kezem, s behúzott a tömegbe. Pedig tudta, hogy a tánc tudásom nem a legtökéletesebb. Lassan lépkedtem jobbra, majd balra, s egy elfogadható táncba kezdtem. Szerintem egy tánc órára be sem engednének. Már épp arra gondoltam, hogy visszaülök a helyemre, amikor egy kéz tapadt derekamra. Test mozgásom lelassult, és a fiúval kezdtem egyszerre mozogni. Ismerős parfümje volt, amely belefurakodott orromba. Már meg akartam fordulni, amikor feje a vállamra telepedett, s a fülembe súgta ezeket a szavakat:

- Ne. Maradj... így. Kérlek. Így.. olyan jó. - Calum. 

Lassan fordultam felé. Szemeibe néztem. Csillogtak. De mitől? A vágytól? Nem. Az képtelenség. 

Kezét derekamra helyezte, s közel húzott magához. Ajkaink csak pár centire lehettek, de nem csókolt meg. Miért nem csókol meg? Jó, ezt azért még én sem gondolhattam komolyan! Azért nem csókol meg, mert a páciensem. Vagy.. esetleg arra vár, hogy én tegyem meg.  Az utóbbit inkább mellőzöm. 

Ám ezen nem volt sok idő gondolkodni, mivel ajkait az enyémre nyomta. El akartam lökni, el kellett volna löknöm. De a testem valahogy nem hallgatott az eszemre. Ahelyett, hogy ellöktem volna, visszacsókoltam. Kezemmel hajába túrtam, majd eltávolodtam tőle.

 Nem szabad. Vele nem. De akarom. És ő is. 

Apró mosoly kúszott arcára, s ismét közeledett. Ajka már az enyémet súrolták, és én nem akartam ellenkezni. Nem voltam rá képes. Mert hajtott a vágy.
Kezei megragadták az enyémet, s kihúzott a tömegből. Elvettem a zakóm, s a táskám, s utána mentem. Kezeit összekulcsolta az enyémmel, majd így mentünk hozzám. Nem szólt semmit, csak sebesen szedte a lábát, én pedig alig tudtam lépést tartani vele. A lakása nem volt olyan messze a helytől, így hamar odaértünk. Felmentünk az emeletre, majd be egyenesen a lakásába. Miután ellenőrizte, hogy bezárta az ajtót, a falhoz taszított, s lágy csókot lehelt ajkaimra. Majd még egyet. A harmadik után viszont meguntam számolni.
A szobája felé húzott, s ismét megcsókolt. Majd ledöntött az ágyra, s ott folytatta az előbbieket. Hátamhoz nyúlt, s lehúzta a ruhám cipzárját, majd levette rólam a ruhát. Pólója után nyúltam, s levettem róla.
- Annyira... gyönyörű vagy! - morogta fülembe. 

13. Együtt a család

- Sky, szia. - állt fel a földről,s felém közeledett.
- Ne. Merj. Közeledni. Felém. - motyogtam összeszorított szájjal, minden egyes szót kiemelve. Két lépést hátráltam, amit megértett. Látszólag.
- Szeretnék veled beszélni. - próbálkozott ismét.
- Shay, talán furdal a lelki ismeret? Esetleg megszállt a kis angyal? Ne nevettess. Mit akarsz? Mert jóban lenni velem, biztos nem!
- És ha mégis? Ha benőtt a fejem lágya? Ha rájöttem, hogy baromságot csináltam? Akkor mi van? Skyler, csak pár percet kérek. Nem többet.
Azok a gyönyörű szemei. Azok a szemek, amelyet a lányok annyira szerettek. Sőt, ezzel az adottsággal ő is élt. Talán, ezért is adom be a derekam. Mindenki megérdemel egy esélyt, tartja a mondás. Mély levegőt vettem, majd közeledni kezdtem felé.
- Gyere be. Pár percet kapsz, nem többet.

Kulcsaimmal kinyitottam az ajtót s beléptem a házba. Szerencsére Dave Andreaéknál van, így attól nem kell tartanom, hogy megláthatja. Miután ő is bejött, becsuktam utána az ajtót, s a  kulcsot a fogasra dobtam. Csizmámról lehúztam a zipzárt, majd, miután mindkettőt levettem a lábamról, a cipős polc elé helyeztem. Ismét Shay-re pillantottam, talán már vagy harmadjára. Az arcán lévő borosta férfiasÍtotta az amúgy elég jófiús arcát. Fura volt most úgy néni rá, mint egy férfira. Ha bárhol meghallottam a nevét, azonnal az jutott eszembe, hogy mennyire egy fatökű szemét állat. Most viszont... eléggé jól néz ki. Haja szőkés árnyalatban pompázott, s egyáltalán nem volt beállítva, sem bezselézami meglepő volt. Ő volt az a tipikus rossz fiú, tökéletes hajjal. Ehelyett csak azt látom, hogy egy ideg roncs, ápolatlan srác áll előttem, akinek fogalma sincs, hogy mit kéne tegyen. Talán.. talán tényleg megbánta.
Ilyenkor fut le az ember fejében az a nevetséges gondolat, miszerint minden lánytól külön bocsánatot kér. Még gondolatnak is rossz.
- Min mosolyogsz? - kérdezte hirtelen, ami miatt egy kisebbet ugrottam. Észre sem vettem, hogy mosolygok.
- Semmin. - szóltam, majd nekidőltem a konyha pultnak. - Miért jöttél?
- Beszélni szeretnék, mint már mondtam. - sóhajtott, majd leült egy székre. - Tudod, volt az a barátnőm, Carla... - kezdte, de félbeszakítottam.
- Úgy érted Carla, akit fűvel-fával megcsaltál? Igen, természetesen, emlékszem rá. - egy nagyon kevesen múlt, hogy szembe nem röhögőm. Pedig, az arcáról tükrözött a komolyság.
- Igen, épp rá gondoltam. Szóval, miután befejezte az egyetemet összeköltöztünk. Komoly volt minden, talán túlságosan is. Végül..terhes lett. - apró gumó keletkezett a torkomban, ami egyre csak feljebb, és feljebb akart jönni. - De belehalt a szülésbe. - elhalkult. Egy apró könnycsepp gurult végig arcán, majd felém pillantott. - Ekkor döbbentem rá, hogy tényleg elbasztam mindent. De tényleg mindent. Az, ami akkor történt, meg... az egész életemet. Megváltoztam. Tényleg. És azt akarom, hogy ezt elhidd, meg azt is, hogy nagyon sajnálom. - utolsó szavára a szemembe nézett. Gyönyörű kék íriszei engem vizslattak. Meg kéne bocsájtani neki, hiszen mindenki megérdemel egy második esélyt, nem?

- És hogyan gondoltad ezt a " kárpótollak" dolgot? - kérdeztem tőle megadóan.

- Fogalmam sincs. Talán most normálisan. Randi meg hasonlók. - kijelentésére még levegőt is elfelejtettem venni. Randi? Ezt ő sem gondolhatta komolyan.

- Azért ilyen előre nem kéne szaladnunk. - tettem fel.kezem.
Tekintete a hűtőre szökött, ahol is Dave képe pihent. Azonnal eltakartam, de már késő volt. Meglátta, és kérdőn nézett rám.

- Hány éves? - csak ennyit tudott kinyögni.
- Semmi közöd hozzá. - szűrtem ki fogaim.közül, mire felállt és felém közeledett.
- Az enyém? - kérdésére nem válaszoltam. - Sky, kérdeztem valamit! - emelte fel hangját.
- Igen, a tiéd. De még mielőtt elindulna benned a birtoklási hajlam, jelezném, hogy nem szándékozom visszaadni Davenek az apját. Az elején lett volna esélyed, de az már elmúlt. - sóhajtottam, majd mikor láttam, hogy nem jut szóhoz, kézen ragadtam s kitoltam. - Most pedig menj! Szia! - válaszra sem várva, rácsuktam az ajtót.

Percekig dörömbölt, s azzal is fenyegetett, hogy rám rúgja az ajtót, de még akkor sem engedtem be. Túl sok ez így mára nekem is, de neki is. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer újra látni fogom, s akkor van benne egy kis tőrődomség és meg akarja ismerni a fiát. Shay nem az az ember, mint aki volt. Be kell látnom, hogy tényleg megváltozott.

 ***

Dave a kezemet szorítva mászott felfele a lépcsőn. Ma egy felsős rendesen rá és a barátaira ijesztett, ami miatt minden kisebb zajra megrezzen. Alig tudtam lenyugtatni, hogy szörnyek nincsenek. De nem segített. Ugyanúgy remegett, mint azelőtt. 

Lassan sétáltunk felfelé a lépcsőn, tekintetem nem vettem le róla. Túlságosan remegett, már-már vacogott. Az utolsó pár lépcsőfoknál a táskámba nyúltam, s a kulcs csomóm kezdtem keresni, amikor Dave megtorpant.

- Mami, ki az a bácsi? - mutatott az ajtó felé, nekem pedig a tüdőmbe rekedt a levegő.

Shay kezében egy virágcsokor volt. Méghozzá vörös rózsák. Ha eddig nem voltam rajta megdöbbenve a viselkedésén, akkor most már muszáj. Sosem vitt virágot senkinek, illetve, én nem tudok róla. 

Apró mosoly kúszott az arcára, s felénk közeledett. A virágot a kezembe nyomta, s egy puszit adott az arcomra. Halvány pír borított el, s eszeveszetten kezdtem kapni a fejem a két fiú közt. 

- Mit keresel itt? - vontam fel a szemöldököm.

- Talán, köszönöm Shay, hogy vettél nekem virágot. - húzódott egy gúnyos mosoly az arcára. Ó, igen, a régi Shay visszatért! Kezdett hiányozni...

- Oké, köszönöm, de akkor is! Mit keresel itt?

- Beszélgetni. - s egy eléggé célzó mosoly kúszott arcára, s Dave felé pillantott.

- Rendben. Gyere be. 

S hogy miért adtam be a derekam? Tudom, hogy képes veszekedni. Nagyon is. Hangosan, és díszesen. Nem akarom, hogy tőlünk zengjen az egész ház, meg hát, csak nem halok bele egy beszélgetésbe. 

Leült a nappaliban lévő kanapéra, én pedig a konyhába mentem, s főztem egy adag kávét. Dave a szobájába ment tanulni, így biztos vagyok benne, hogy nem fogja meghallani a beszélgetést. 

- Szóval mit szeretnél? - nyomtam kezébe a forró itallal teli bögrét. 

- Szeretném megismerni. - kortyolt bele, majd tekintetét az enyémbe fúrta.

- Miért? Miért akarod tönkretenni az életünket? - törtem ki.

- Nem akarlak titeket tönkretenni. Meg akarom ismerni a fiam, hisz mégis csak a fiam. Elvesztegettem hét évet, és ezt most be szeretném pótolni. Mert felelősség érzetem van miatta. - halkult el.

- Szóval megsajnáltál! - motyogtam.

- Skyler, dehogy! Nem érted, hogy ... családot akarok! Egy nagy családot! Ennyire nehéz elhinni, hogy megkomolyodtam?

- Ennyire nehéz. 

- Egy esélyt adj, kérlek! - nézett szemembe. 

Na igen! Ha az emberrel tartják a szem kontaktust, abból sosem sül ki jó dolog. Mert néhány embernek annyira meggyőző a tekintete, hogy az ember egy gyilkosságot. 

Halk sóhaj hagyta el a szám, majd Dave szobája felé vettem az irányt. Lassan lépkedtem, s a kilincset is csak hosszú másodpercek alatt nyomtam le. 

Az íróasztalánál ült, s a házi feladatát írta. Odaléptem mellé, mire felém fordult.

- Dave, szívem. A múlt nap megemlítetted apát, és mondtad, hogy nagyon meg szeretnéd ismerni, igaz?

- Igen, mami. - hebegte alig hallhatóan. 

- És még mindig meg szeretnéd ismerni?

- Igen. 

Halk sóhaj hagyta el a szám, talán ma már századjára, karon ragadtam, s kisétáltunk. Shay a konyha pultnak volt dőlve, tekintetével pedig minket vizslatott. Leguggoltam Dave mellé, s a fülébe súgtam, hogy menjen oda.

Első lépeseit megszeppenve tette meg, viszont, amikor Shay leguggolt, a karjaiba futott és szorosan átölelte. 

Könnyek szöktek szemeimbe. Bármilyen meglepő, de jó volt látni őket. Boldogak voltak mindketten. Talán, jó döntést hoztam, hisz végül is, együtt lesz a család. 

Another post

Nagyon nagyon nagyon ( és még rengeteg nagyon ) sok boldog születésnapot kívánok az én( meg a tietek is, de így jobban hangzik :D ) egyetlen Calumomnak! Még sok ilyen boldog szülinapoooot ^^
U.i. Pár óra múlva új rész ^^

12. Ismeretlen ismerős

Shane

  Őrült tempóban csörtettem végig az egyetem folyósólyán. Reggel nyolc előtt ez senkinek sem volt feltűnő. De hát miért is lenne? Minden embernek megvan a maga problémája, s ahhoz senkinek semmi köze. Így, ha valaki meglátta, hogy mennyire sietek, csak legyintett. Vagy még annyit sem.
  Az a bizonyos ajtó nem volt már tőlem olyan messze, így lassítottam a tempón. Megálltam az ajtó előtt, s kopogtattam. Kettőt, egymás után. Ahogy elrendelte. Miután nem hallottam választ, ismét kopogtam. Hangok szűrődtek ki az irodából.
- Calum, ide figyelj. Nem volt semmi. Nyugodj már le! - ordította el magát Shane.
- Már hogy a francba nem lett volna. Látszott rajta, hogy hazudott. Hogy ismer téged. Shane, nem vagyok annyira barom, mint ahogy hiszed. Tudom, hogy őt is el akarod venni tőlem. Azt akarod, hogy ő is otthagyjon a francban. Pedig tudod, hogy szükségem van rá! A faszba már az egésszel! - csattant fel Calum.

  Gyomrom görcsbe rándult, a levegő után kapkodtam. Ott van bent. - állapítottam meg magamban. Mit keres itt? Miért van itt?
- Calum, már megmondtam, hogy nem akarom... A francba már! De most ez komoly? - röhögött fel hirtelen. - Mit érzel iránta? 
- Mivan? Ezt nem gondoltad komolyan. Semmit. Hisz a pszichiáterem. De, Vicky-t is elvetted tőlem, őt már nem veheted el!
- És ha megtudja? Ha rájön, hogy mi miért történt? 
- Annyira vad barom én sem vagyok, hogy elmondom neki. DE most megyek. - s mozgolódás hallatszott.

  Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Menjek el? Itt maradni nem maradhatok. Ajkaimba harapva daráltam le magamban a feltételeket, végül pedig elrohantam. De nem messze. Ott maradtam halló távolságban, azaz a hirdető táblát pásztáztam. Érdekesnek tűnt a ... A menzára jobb kaját - címmel rendelkező hirdető lap. Pedig jó a kaja... Érdekesek az emberek gondolatai. Ha jó a kaja, akkor még jobb kell, pedig a szakácsné szívét - lelkét beleadja. De, persze, az okosabbaknak ez sem tetszett.

  Az ajtó nyitódott, s kilépett Ő. Egy sötét farmert viselt, s egy bőr dzsekit. Tekintetével engem vizslatott, majd elment mellettem. Apró mosolyt intett felém, amikor közvetlenül mellettem ment el, majd továbbment.

  Szemeimet lehunytam, s tekintetemmel a nyitott ajtót figyeltem. Shane még nem ment ki, ami jó jel. Az ajtó felé igyekeztem, majd kopogás nélkül bementem. A jó erős csapás miatt Shane összerezzenve kezdett el figyelni. Tekintete borús volt, legszívesebben megölt volna.

- Mit keresel te itt? - kérdezte hirtelen.
- Beszélni jöttem. De, erre te is rájöhettél volna. - forgattam szemeim, majd táskám az asztal előtti székre dobtam.
- Akkor beszélgessünk. De, a viselkedésedből ítélve, inkább csak te akarsz beszélni.
- Ne húzd az idegeim, mert már nem bírom sokáig. - préseltem ki fogaim közül, majd egy mély levegő kíséretében belevágtam a közepébe. - Azt mondtad barátod, amit bizonyít az a tény, miszerint most vágtatott ki innen. Azt mondtad, hogy olyan volt számodra, mint egy testvér, akire mindig számíthatsz. Igen ám, de mi van akkor, - kezdtem el fel - le járni, miközben kezeimmel egy matematika tanárt megsértő mozdulatokkal teregettem - ha egy testvér fösvény, és elveszi azt, ami a másiké. Ha elveszi tőle, magáévá teszi, és nem úgy adja vissza, ahogy elvette. Tönkreteszi, és amikor visszaadja, az a dolog, tárgy, rosszabb esetben személy nem ugyanolyan, mint volt.
- Ne beszélj képletesen. - motyogta alig hallhatóan, és szemeit lesütötte.
- Akkor tudod, hogy miről prédikálok, igaz? Tudod. Mindvégig tudtad, hogy mi volt a gond Victoriával, és nem segítettél. Nem mondtad el, hogy elvetted tőle. Pedig el kellett volna, hisz... mindegy is.- suttogtam már - már alig hallhatóan. Kisebb hatás szünet után folytattam. -  Tudod, kezd elegem lenni az egészből! Ha az elején attól féltem, hogy vajon milyen lesz egy összetört emberrel lenni, akkor most rá kell döbbennem arra, hogy ennél van rosszabb is. Mégpedig az, hogy az egész egy nagy hazugság. De még nem tudom, hogy mi miatt. De egyet nagyon jól megjegyezhet, tanárúr. - dőltem neki asztalának, úgy, hogy közben kezemmel megtámaszkodtam. Tekintetébe fúrtam az enyémet, s folytattam. - Bármit is titkolhatnak, én kiderítem. És akkor mindent elmondok azon a konferencián. Mindent. Á - tol Z - ig. És akkor te is, és mindenki más, akinek köze van ehhez az egészhez, nagyon megjárja. Ezt garantálhatom. - s mit sem törődve azzal, hogy szóhoz akar jutni, fogtam magam, és kimentem.

Fogalmam sincs, hogy ezután mi lesz. Hogyan nézek a szemébe? Mégis csak a tanárom, és most kioktattam. Ennyire őrült még én sem lehetek. Legszívesebben pofán csapnám magam, s azt kérdezném, hogy mit miért tettem. Megmagyarázhatatlan. S ezek után hogy' fogok Shane szemébe nézni, nem tudom. De annyiban teljes mértékben biztos vagyok, hogy kiderítek mindent. Hogy mi áll a háttérben. Mert annyiban biztos vagyok, hogy nem szerelmi csalódás. Az újonnan kapott információk biztosítottak róla.
Addig nem nyugszom, míg ki nem derül minden.

×××

Shay

  Estére járt, mikor benyitottam a tömb ház ajtaján. Gyéren világított a villany, nagy csend volt a folyóson. Elgondolkodva lépkedtem fel a lépcsőn, miközben kezem a korláton siklott. A fejemben folyamatosan Shane és Calum volt, meg a barátságuk, ami igazándiból nem is volt az, annak idején. Furának tűnt az egész eset, és ha ilyen gyorsan kezdenek kiderülni a titkok, nekem a fejem millió cafatokra fog hullani. 

  Az utolsó lépcsőn voltam, amikor az ajtóban egy eléggé ismerős ismeretlent pillantottam meg. A küszöbön ült, tekintetével pedig engem vizslatott. 

Ha ez a napom nem volt eléggé bizarr, akkor ez az eset bizonyítja az ellenkezőjét. 

- Shay, te meg mi a jó büdös fenét keresel itt?

11. Victoria

Csatlakozzatok a csoporthoz
"Mindenkinek az életében van egy vízválasztó; az a pillanat, amikor az emberre rátör afelismerés, hogy olyan döntés előtt áll, ami kihatással lesz az egész jövőjére, minden további tevékenységére, és ha rossz döntést hoz, nem biztos, hogy helyre tudja hozni. És néha az állítólagos rossz döntés az, ami lehetővé teszi, hogy emelt fővel, méltósággal várjuk a véget; annak megnyugtató tudatában, hogy a helyes utat választottuk. Lehet azonban, hogy az ilyen pillanatok jelentőségét csak utólag ismerjük fel."
~Mira Grant

Ajkaim már-már a földet súrolták, amikor hallgattam a hang fájlt. Az, amit Calum elmondott, amit bevallott, amit átélt... felfoghatatlan. Hangjából kivehető volt a félelem, a szorongás, a tudatlanság..
  Félt kimondani azt az egy szót, ami mindeddig nyomta onnan belülről. Az a fájdalom a hangjában, ahogy kiejti azt az egy szót, olyan, mintha egy késsel célozták volna meg egyenesen a szívét, és a kés pedig épp beletalált volna. Bele egyenesen a szívébe, ami akkora fájdalmat okozna, hogy odaveszne. Bár még most is szenved, így a halál előtti fájdalomnál tart. Annál a fázisnál, amikor az ember legjobban szenved. Főleg egy ilyen után. Pedig mindvégig tudta. Tudta, de nem mondta el senkinek.
Megcsalt.
Átvert.
Becsapott.
Vakon vezetett. 
  Szavai vÍzhangként ismétlődtek a fejemben. Mindeddig felnéztem Victoriára. A lányra, akit Calum szeretett, megbecsült. Most pedig fogalmam sincs, hogy mit gondoljak róla. Talán nem is igazán szerette Calumot. Talán csak egy játék volt számára, semmi több. Ez már nem talán, hanem biztos. Mindvégig átverte őt. S Calum pedig hitt neki, mert szerette azt a lányt. Úgy, amilyen volt, de szerette őt.
 Egy hirtelen ötlettől vezérelve kutakodni kezdtem az internetek Victoria után. Ahogy beírtam a nevét a keresőbe, egyből kiadott különböző lehetőségeket, amelyek közül választhatok. Persze legelsőnek egy online újság oldalára kattintottam, amely részletes beszámolót adott az úgy minden egyes pontjáról. Persze ez várható volt, mivel Elena mesélte, hogy a lap egyik riportere megállás nélkül követte a rendőrségi nyomozást, folyamatosan Calum és ő körülötte lebzselt; volt olyan eset is, hogy a házuk körül vert sátrat, és folyamatosan zaklatta őket.
 Ezután egy másik hirügynökség oldalára kattintottam, ahol nagyjából ugyanazokat az információkat kaptam meg, mint az előzőnél.
 Ezek után kattintottam a képekre. A felismerés döbbenetes volt. A lány hasonlított rám. Sőt. Teljesen olyan volt, mint én. Barnás haja egyenesen tapadt a nyakára, tekintete meggyőző volt, és a lány csodaszép. Képek voltak még Calumról és róla, ahogy ülnek a parkban, vagy mosolyognak, vagy egy buli csoport képén csókolóznak.
 Egy kisebb mosoly ülepedett a számra, ahogy rájöttem arra, hogy Calum sosem volt olyan boldog, mint ezeken a képeken. Tekintetéből, ahogy figyeli a lányt, kivehető, hogy mindent megadna neki. Sok helyen dolgozott, és mindent megadott neki.
 Eszembe jutott az az este, amikor megcsókolt. Akaratlanul is ajkaimra helyeztem ujjaim, s fejemben ismét le játszottam a jelenetet. Éreztem perzselő ajkait az enyémen, ahogy falja azokat, ahogy hozzám ér. Éreztem, hogy egyre csak elvörösödöm. Nem, nem szabad ezekre gondolnom. Elég!
 Elhessegettem ezeket a gondolatokat a fejemből, s megpróbáltam arra gondolni, hogy hogy is viszonyuljak hozzá. Mivel ezt az információt még nem adta át nekem, s az eddigi álláspontja szerint nem is szándékozik, arra jutottam, hogy a holnapi találkozásunkkor felhozom a témát.

***

  Türelmetlenül ültem a székemben, ujjaimat tördelve vártam, hogy belépjen. Fogalmam sem volt, hogy hogyan mondom el neki, s azt végképp nem tudtam, hogy hogyan fog válaszolni rá. Esetleg ugyanolyan kedvesen, ahogy szokott, esetleg csapkodni fog, és elmegy. Az utóbbit jobban kinézem belőle, ami gond. Féltem tőle. Most az egyszer féltem tőle. 

  Lassan lenyomódott a kilincs, majd belépett. Haja ugyanolyan kuszán állt, ahogy szokott, fekete farmerje tökéletesen passzolt a bőr dzsekijével. Tekintete a szokásoshoz híven komor volt, hideg. Leült a székre, majd csendben várt. 

- M.. milyen volt a hétvégéd? - kérdeztem zavartan, halkan.

- Tűrhetően jó. - válaszolt. 

- Rendben. Calum, azt hiszem valamit elfelejtettél mondani Victoriával kapcsolatban. - kezdtem bele, s ajkaimba haraptam.

- Nem tudom, mire célzol. 

- Inkább hallgasd meg. - s ezzel elindítottam a zene lejátszómat.

A zene lejátszó akadozva indult el. Elsőnek nem hallatszott semmi, amitől megijedtem. Ellenőriztem a hangot, de azzal nem volt semmi gond. Végül Elena hangja mentett meg. 

- Calum, közted és Vicky közt minden rendben volt? - hangjából ítélve sejthetett mindent, mert olyan nyomatékosan ejtette ki a szavakat, hogy a hülye is bevallana mindent. 

Calum egy halk hümmögéssel jelezte, hogy Elena eltalálta. Most már nem volt menekvés. 

Az arcára pillantottam ami döbbent volt. Nem számíthatott rá, hogy megtalálom. 

- Ami azt illeti, nem. Semmi sem volt a régi. Megcsalt. Átvert. Becsapott. Vakon vezetett. Mindezt azért, mert szerinte nem adtam meg neki mindent. Tudja hány állásban dolgoztam? Háromban. Mindháromban kidolgoztam a belem, de őt ezt nem zavarta. 

Ekkor kikapcsoltam a zene lejátszót. 

Hallgatott. Nem szólt semmit, csak hallgatott. Ujjaival az állát vakarta, s gondolkodott.
- Nem úgy volt, ahogy azt elmondtam akkor. Lehetséges, hogy felfújtam az egészet. Mindennek az lehet az oka, hogy sokat volt együtt a haverommal. Ő volt neki a második. Csak azután jött a többi férfi.
- Shane . - mondtam ki hangosan a nevet. Ekkor esett le, hogy talán Shane Az a Shane. - Úgy érted Shane Gilbert? - egyenesítettem a ki a hátam.
- Igen, miért? - vonta fel szemöldökét.
- Semmi. Nem fontos. - ráztam meg fejem. Tudtam, hogy nem hagyja annyiban, hisz nem az a típus.
- Ismered őt? - faggatózott tovább.
Hazudjak neki? Ha hazudok, az előbb - utóbb úgy is ki fog derülni. Ha igazat mondok, ki tudja mit fog csinálni.
- Nem. Dehogy. Olvastam róla az aktádban. 

''A titkolózás szenvedést okoz, de a leleplezés annál is többet.''
~Bosszú c. film

10. Hangfájl

''Olyan nincs, hogy semmi sem történik. Nincsenek átlagos pillanatok.''
~A békés harcos útja c. film

 Két hónap telt el azóta, hogy elfogadtam Alexis ajánlatát. Azóta egy kis füzetbe jegyzetelem le Calum minden egyes mozzanatát, ki mondott gondolatait. Fura érzés kivesézni valakit. Mintha egy rossz tini film főszereplője lennék, szőke hajjal, s folyamatosan csak pletykálnék azokról az emberekről, akik nem olyanok, mint én. Talán az én esetem hasonlít a Bajos Csajok-ban szereplő történetre, miszerint egy füzetbe leírok róla minden egyes pletykát. Csak én egyetlen egy emberről írok, de nem pletykát. Pedig az mennyivel könnyebb lenne. Nem kéne leírnom mindent.. Ez olyan, mintha átverném. Tart a titok tartás, miszerint nem szabad kiadni egy páciens adatait, a diagnózisát, az észrevételeket, de egyre csak megszegem ezt.

  Mint minden vasárnap délután, úgy ma is Dave-el megnézünk egy filmet, amit ő választ ki. Mosolyogva bújja a film listát, amikor megakad a szeme a Mogyorómelón. Kíváncsian néz rám, amolyan " anya, ezt muszáj megnézzük" tekintettel, amelyre csak egy aprót bólintok, jelezve, hogy jöhet. Kiveszem a mikrohullámú sütőből a zacskós pattogatott kukoricát, mely vajas ízű, s beleöntöm egy műanyag edénybe. Vissza mentem a nappaliba, s leültem Dave mellé a kanapéra, s az üveg asztalon lévő laptopot bámultuk, amelyen már elindult a kiválasztott film.

 Mosolyogva néztem az animációs filmet, s közben belemarkoltam a popcorn-os tálba. Igazából nem tudtam, miről is szól a film. Teljesen máshol jártam, aminek meg van az oka, hiszen mostanában nem minden stimmel Calummal. azóta az este óta teljesen zárkózott lett, már-már meg sem szólal a vele töltött órákon, ami egyre csak zavaró. Végül is azért vannak a pszichológusok, hogy kiszedjék a zárkózott emberekből, hogy mi is az a dolog, ami miatt olyanok, amilyenek. De, ha így haladunk, ha nem szól hozzám, akkor semmi értelme.

 Elena levele jutott eszembe, meg néhány tanácsa. S ekkor, mintha valami arcon csapott volna. Elena levelében ez állt : "A cikk a fiókomban van egy mappában, melyen a neve szerepel." Legszívesebben most azonnal felálltam volna, és rohantam volna a Rodriguez család házához, de nem tudtam, mivel itt volt Dave is, és őt nem hagyhattam egyedül, továbbá az sem biztos, hogy megvan.

 Lassan, hangtalanul felálltam a kanapéról, majd bementem a konyhába. Telefonomért nyúltam, ami a konyha pulton pihent, s a névjegyek közt keresni kezdtem egy bizonyos számot. Eric neve rajzolódott ki előttem, amire azonnal rákapcsoltam, és tárcsáztam. Pár kicsengés után felvette. 
- Haló? - szólt bele ismerős, rekedtes hangja. 
- Szia Eric! Skyler vagyok. Azt szeretném kérdezni, hogy otthon vagy? 
- Igen. - válaszolt nemes egyszerűséggel. Talán, valami gond lehet? 
- Szuper. És, édesanyád dolgai, ami az irodájában volt, otthon vannak, igaz? 
- Mindent hazahoztunk. A feljegyzéseit, a mappáit, meg mindent. Miért? 
- Megtennél nekem egy óriási szívességet? 
- Persze. 
- Egy mappát kéne nekem elhozz, amelynek az a neve, hogy Calum Hood. Ha van időd, persze. 
- Szívesen. Amint megkapom, viszem. Úgy rendben van? - hangjából ítélve elmosolyodott.
- Tökéletes. Nagyon szépen köszönöm. Akkor, visz'lát! 
- Visz'lát! - röhögött bele a telefonba, majd kinyomta. 

  Egy halk sóhajjal visszaültem a kanapéra Dave mellé. Ez a pont megoldva, de vajon mi lesz, ha még sincs meg? Ha kidobták, esetleg elégették. Nem, az azért csak nem fordulhatott elő, hisz a család mélyen tisztelte Elena munkáját, így nem dobnák el azokat a dolgokat, amelyeket ő irt, esetleg készített. Sosem válnának meg tőlük, mert túl sok emlék ragadt rájuk. 
 Már csak azt veszem észre, hogy a laptop képernyője befeketedik, majd felfele futó szöveggel zárul az animációs film. Dave a vállamra hajtotta a fejét, majd egy mély szuszogás követően, lehunyta szemét, s elaludt. 
 Kezembe vettem, s bevittem a saját szobájába, és gondosan betakargattam. Ezután kimentem a konyhába, s töltöttem magamnak egy pohár vizet. 
  Percekkel később csengettek. A poharat visszaraktam a pultra, majd az ajtóhoz siettem. Kinyitottam, s beengedtem Ericet, akinek a kezében egy eléggé vastag mappa pihent. 
- Remélem erre gondoltál. - mosolyodott rám. 
- Igen, erre. Köszönöm. Amúgy, kérsz valamit inni? Vagy éhes vagy? - váltottam át a gondos háziasszony szerepébe.
- Nem köszönöm. De, én megyek is. Biztos sok idő kell ahhoz, hogy mindezt átolvasd, meg megnézni a videót.
- Videó? - vontam fel szemöldököm.
- Igen. Van egy memória kártya is. Azt hittem, tudtad. 
- Nem, viszont köszönöm, hogy szóltál. - pillantottam rá, majd ismét a mappára.
- Akkor nem is zavarok. Jó munkát. - biccentett, majd kiment. 
  Miután megbizonyosodtam arról, hogy bezártam az ajtót, leültem a kanapéra, s felbontottam a mappát. Rengeteg füzet lap, valamint A4-es lap volt szanaszét, valamint egy memória kártya. Mindent kipakoltam a kanapéra, majd a memória kártya után nyúltam, amit beleraktam laptopomba. 
  Egy mappa nyitódott meg, amelyben hang fájlok voltak. Rákattintottam az elsőre. Elsőnek Elena hangja hallatszott, majd utána a Calum-é. 
 Hangja meggyötört volt, vagy csak azt akarta, hogy úgy hallatszodjon? Erőltetettnek tűnt, mintha csak azért válaszolna, mert muszáj, mivel arra utasították. Elena kérdéseket kérdésekre halmozott, valamint halkan lehetett hallani egy golyóstoll hangját, amivel épp papírra vet valamit. Praktikus megoldás arra, ha az egyik elveszik. 
  Egy furcsa kérdést tett fel Elena, amit sehova sem tudtam tenni. Calum már belekezdett mondatába, amikor is a hang felvétel megakadt. 
 Bosszúsan csaptam kezem az asztalra, majd a lapok közt kezdtem kutakodni. A hangfájl 2012.05.23. -án készült, ami azt jelenti, hogy a 2012.-es mappában kéne keresni. A mappa teljes tartalmát az üveg asztalra borítottam, minden egyes évszámot átnéztem, de semmi. Nem volt olyan feljegyzés, amit akkor írtak volna. Pedig tisztán hallatszott, hogy Elena valamit ir. 
  A többi mappákat is kiürítettem, de egyik sem tartalmazta azt a lapot, amelyre rá volt írva a válasz. Megőrülök. 



''Az élet különös. Soha nem lehet tudni, kire milyen sors vár, hogy egy átlagos nap végén mi következik be.''
~Martina Cole

09. Vissza a múltba/2/

   Eső kezdett el szemerkélni Los Angeles utcáin, de Calum mit sem törődve baktatott tovább egyedül az utcán. Barna tincsei már teljesen át volt ázva, ruháin sötétebb voltok keletkeztek az eső cseppek miatt. Nyár volt. Ez az eső egy könnyebb zápornak számított Los Angeles utcáin. Kezeit zsebre vágta, majd átment a zebrán; kómotosan folytatta tovább az útját. Az sem érdekelte, hogy bőrig ázik, majd lebetegedik. Csak menni akart egyenesen előre, át minden gondon, bajon. Már túlságosan is benne volt mindenben, s nem tud már belőle szabadulni. Miért is mentem bele? - talán minden egyes nap megkérdezi magától, de sosem tud rá válaszolni. az elején még jó bulinak tűnt, de már nem az. Megölték azt a lányt, akit irtózatosan szeretett, és ez ellen nem tudott mit tenni. Talán jól van ez így? Semmiképp sem. Viktoria nem tehet arról, hogy rosszkor volt rossz helyen, hisz mégiscsak Calumot kereste, mivel ő eltűnt.

  Hetekkel a temetés után is csak saját magát okolta, hisz miatta történt minden. Ha nem ment volna el barátnője mellől, ha nem derül ki, hogy miben van benne, akkor Viktoria is élne, valamint a múltja sem derült volna ki. Ám van egy okos ember a bandában, aki nem más, mint Shane. Mivel Shane egy eléggé gazdag családból származik, sőt egy eléggé nívós egyetemre jár, ebből következik, hogy van valami a koponyájában, kitalálta azt, hogy terelni kéne a témát a bandáról. Ehhez pedig az kell, hogy Viktoria barátja, azaz Calum, depressziót színlel, ezzel elterelve a gyanút. Ő az ártatlan volt barát, aki iszonyatosan szerette a meghalt lányt, és nem bír nélküle lenni. Ön gyilkosság-színlelés volt már egy párszor, a kábítószerekhez meg szívesen nyúlt. Az alkoholt már megszokta a szervezete, így csak az ön gyilkosság okozott neki problémát. Persze sosem jutott el odáig, mert mindig volt olyan, aki megállítja ebben.

  Órákon át sétált az esőben, végül eldöntötte, hogy bemegy egy közeli kocsmába. Kómás fejjel nyomta le a kilincset, majd belépett a füstös épületbe. Tíz, maximum húsz ember lehetett a pult, illetve az asztalok körül, valamint két fiatal lány a pult hátánál, akik az italt szolgálták. Ledobta magát az egyik üres székre, majd intett a pultos lánynak.

 - Mit adhatok? - mosolygott rá eröltetten.
- Bármit, ami hat rám. - vont vállat a srác.

  A lány nem tétovázott, kibontott egy Jack Daniel's -es üveget, majd kiöntött a srácnak egy pohárnyival. Calum nem tétovázott, egy-kettőre lehajtotta az üveget, majd kért még egyet. És még egyet, valamint még egyet. Két óra elteltével már fogalma sem volt arról, hogy hol van, csak a pultos lányt látta maga előtt, aki alig lehetett egy évvel fiatalabb nála. A szőke haj zuhatag ott volt előtte.

- Záróra van. Haza kéne menned. - noszogatta a srácot.
- Nem megyek én sehova. - válaszolta a srác elcsukló hangon.

A lány körbe nézett, majd miután észre vette, hogy csak ők ketten maradtak az épületben, a srác kezét a vállára dobta, és kisegítette. Miután bezárta az ajtót, egy halk sóhaj hagyta el száját.

- Héé! - bökte meg a kómás srácot, - Hol laksz?

Calum elcsukló hangon makogta el a címet, amit a lány épp hogy értett. Szerencséje volt, hogy nem volt messze a srác háza. A fiú kezdett nehezedni a vállán, s már azon morfondirtozott, hogy otthagyja az utcán tehetetlenül, de ő mégsem az a típusú lány.

Végül sikeresen elérkezett a srác házáig. Kotorászni kezdett a srác zsebében, míg végül megtalálta a kulcs csomót, amelyen kismillió kulcs lógott. Többszöri próbálkozás után megtalálta az ajtóhoz való kulcsot, s bement a házba. Kellemeset csalódott, mivel nem a szokásos agglegény lakban találta magát. Ellenkezőleg. Rend volt, talán épp a tűzhelyen pihenő mosatlan volt a kakukk tojás, máskülönben nehezen lehetne megmondani, hogy ki is lakik itt.

- Hogy.. hogy hívnak? - kérdezte Calum hirtelen.
- Heidi. - mosolygott eröltetten a lány.

Calum, talán az alkohol hatására, talán az esze döntött így, de megragadta a lány derekát, magához húzta, majd megcsókolta. Heidi nem ellenkezett, bár tudta, hogy nem jó az, amit csinál. Hirtelen megállította a srácot, majd hüvelyikujját a szájára helyezte.

- Hé. Én még nem akarom. - ez a kijelentése nem tetszett Calumnak, de beletörődött. - És.. Téged hogy hívnak? - kérdezte már akkor, amikor mindketten ledőltek az ágyra. Szorosan bújt a srác mellkasához.
- Cameron. - hazudott a srác.



Nem a múltból lesz emlék, hanem az emlékezetből lesz a múlt.
Douwe Draaisma

09. Vissza a múltba /1/

Amit emléknek nevezel, itt él, és hat időtlenül és elevenen, és formálja az életet. Nehéz elképzelni, hogy jelenlegi életed minden pillanatát nemcsak a múltad sugallja, hanem a jövőd is: sejted, hogy mivé kéne lenned, de nehezen sikerül. Az emlékek nemcsak a múltból tolnak, hanem húznak is a jövőből.
Müller Péter A lány könnyei patakokban folytak lefele egyre vörösödő arcán, és a földre rogyott. Remegve nézte meg ismét a terhességi teszt eredményét, amelyen két vonal volt. Terhes. Csupán 15 évesen. Jelenleg minden energiáját arra pocsékolná, hogy megfolytba egy kanál vízben Shay-t, de tudta, hogy nem lehet. Elvetetni a kisbabát nem szeretné, mert akkor bűntudata lenne. Apjának vajon hogy mondja el? Tudta, hogy ha elmondja, megveri vagy kidobja, mivel részeg minden egyes nap. A bátyjának még elmakogja valahogy, de mi lesz az iskolával? A tanulmányaival? Nem, erre most nem gondolhat. Bármennyire is szeret tanulni, bármennyire is nagyok az elhatározásai, most a legelső a gyerek.

  Nagy nehezen felkaparta magát a földről, letörölte a könnyeit, majd beszaladt a szobájába. Magára kapott egy vékonyabb zakót, mivel kint eléggé hideg volt, felvette a sport cipőjét, majd zajtalanul kiment. Bekapcsolta zene lejátszóját, majd kiválasztott egy random zenét. Lassan baktatott végig az utcán, az sem zavarta, hogy utánaszóltak, hogy Menjél már gyorsabban!  Fogalma sem volt arról, hogy hogyan mondja el bátyjának; térjen egyből a lényegre, vagy mesélje el a történetet? Abban reménykedik, hogy bátyja barátnője, Andrea is ott van, mert akkor számíthat arra, hogy a lány megvédi őt.

  Mély lélegzetet vett, amikor ahhoz a társasházhoz ért, amelyben bátyja lakik. Határozatlan lépésekkel mászott felfele a lépcsőn, majd beírta a kódot, mire az ajtó egy sípolással jelezte, hogy kinyílt. Skyler megtolta az ajtót, majd belépett a hűvös folyosóra. Kezét a korlátra helyezte, s úgy ment felfele a lépcsőn, egyenesen az ötödikre, pontosabban a 35. lakásba, ahol élt bátyja, valamint annak barátnője. 

   Megállt az ajtó előtt, majd hatalmasat szippantott a rökönyös levegőből. Sosem szeretett itt állni, ebben az épületben, mivel rengeteg minden történt itt. Gyilkosságok, rablások, elrablások és ehhez hasonlók. Megvárta, míg az idős nénike elmegy a háta mögött, mert ha a bátyja már az ajtóban elkezd vele ordibálni, nem lesz jó vége. A kismama bement a házba, így Skyler már határozottabban nyomta meg a csengőt. Másodpercekkel később Patrick nyitott ajtót. Szemei tágra nyíltak, amikor meglátta kishúga sírástól feldagadt arcát. Megragadta a kezét, s behúzta. Leültette a kanapéra, majd ő is helyet foglalt vele szembe. Kérdőn pillantott rá. Skyler reménykedve kereste Andrea alakját, aki hamarosan ki is bújt a fürdőszobából, s leült mellé. Megszorította a kezét, s bátorítóan nézett rá. 

-Az van, hogy ... hogy.. terhes vagyok.

______________

  Pár hónapja Los Angelesbe költöztek. Épp azután, miután Mr. Momsen csúnyán helybenhagyta lányát. Szerencsére a születendő gyermeknek semmi baja nem lett, annál inkább Skyler-nek. A jobb karja eltört, ami most gipszben van. A lakásuk egy tömbház egyik emeletén található, közel egy kórházhoz, hogyha megindulna a szülés, mivel Skyler már a 9. hónapban jár.

  Skyler épp a mai napi ebédet készíti, mivel bátyja és annak barátnője dolgoznak, így rá marad a házzal kapcsolatos teendők és a főzés. Bár ezeket is már csak mértékkel, mivel hamar fárad. Épp a vizet akarta odatenni főni, amikor egy eléggé forró dolog lefojt a lábán. Automatikusan a hasához kapott, majd ezután a telefonhoz. Remegő kezekkel bepötyögte bátyja telefonszámát, majd tárcsázta. Három kicsöngés után felvette.

- Patrick... b..baj van... - makogta a lány.
- Sky, mi történt? Mondd már! - hadarta a fiú türelmetlenül. Megijedt.
- Még van egy hónap..de elfolyt. - tört ki belőle a zokogás.
- Nem. Az nem lehet. Azonnal otthon vagyok. - ezzel kinyomta a telefont.

Patrick szedte a lábát ahogy csak tudta, s mikor már a tömbház elé ért, hívta a mentőket. Elmondta azt, hogy mit tud a lányról, és, hogy siessenek. Felszaladt a lépcsőn, majd bement a házba. Húgát a kanapéra rakta, majd elővett egy táskát s belerakott pizsamát, és az ehhez hasonló szükséges dolgokat, amelyek elkellenek egy kórházba.

Percekkel később két mentős jött be az ajtón...

×××

  Órák múlva egy egészséges kisfiú látta meg a napvilágot. Mivel koraszülöttként érkezett meg az emberek közé, inkubátorba helyezték. Skyler, miután felébredt, el szeretett volna menni kisfiához. Egy nővér igyekezett a segítségére. Egy tolókocsiba ültette, majd bevezette abba a bizonyos osztályba, ahol a koraszülöttek voltak. A negyedik inkubátorban feküdt egy Dave Momsen nevezetű kissrác. Apró ujjai épp'hogy mozogtak. Skyler arcán legördültek az első örömkönnyek - amelyek tényleg örömkönnyek - , s mosolyogva nézte kisfiát. Az ő kisfia. Az ő szeretett kisfia. 

 Egy kéz telepedett vállára, mire odakapta fejét. Bátyja elismerően bólintott, majd a homlokára nyomott egy puszit. Ezután Andrea jelent meg mellette, s karon fogta barátját. Akkor, azon a napon, amikor kiderült, hogy Skyler terhes, mérhetetlenül haragudtak a lányra. Sőt. Azt akarták, hogy vetesse el a babát, hisz még túl fiatal. De a lány egy olyan érvvel támasztotta alá, amivel mindkettőt meg tudta győzni, hogy ő igenis alkalmas anyának.

- Csodás anya leszel, majd meglátod. - mosolyodott el Patrick.


Írói megjegyzés:
Hát sziasztok. Boldog Új Évet Kívánok Minden Kedves Olvasónak!
A csoportba már kiírtam, de ide is írom. Ez a részt még 2014.-ben lesz publikálva, s a következő már 2015.-ben. Ebben a fejezetben Skyler múltját ismerhetitek meg egy kicsivel jobban, a következőben pedig a Calumét.  
Kellemes estét, és vigyázzatok a pezsgővel ^^ 

08. Hazugság / Karácsonyi meglepi /

"Reménytelen helyzetek kétségbeesett lépéseket szülnek."

~Darren Shan

  Lépteimet szaporára vettem, még véletlenül sem fordultam vissza. Azt mondják, hogy csak az fordul hátra, aki fél. Én pedig nem félek, sőt; épp menekülök. Szeretem Dave-et, és természetesen nem tagadom le, csupán az egyetemnek vannak bizonyos szabályai, miszerint családos embereket nem vesznek fel.  Viszont ez volt életem legnagyobb álma, miszerint segítek az olyan embereket, mint amilyen én voltam. Igen, bevallom, én is jártam pszichológushoz, de még mennyit. És akkor jöttem rá, hogy milyen nagy dolog az, hogy ha az embereken tudunk segíteni, amikor a szemem előtt esett össze egy depressziós lány. Akkor jutottam el arra a pontra, hogy: Oké, itt megállunk! Nem gyógyszerezzük magunkat, nem vagdossuk a kezünket, sem ehhez hasonló brutális dolgok, hanem a sarkunkra állunk, és rávesszük ugyanerre az olyan embereket, akiknek szükségük van támogatásra. Már közel jártam a sikerhez, de egy dolog megállított: a felvételi lapon lévő feltételek:
 1) Kiváló átlag. - ez megvolt. -;
2) Elegendő pénz mennyiség az egyetem kifizetésére - munkahelyem volt, valamint a bátyám is kisegített; pipa - ;
3) Ne legyen családos. - hoppá.

  Egy karnyújtásnyira volt tőlem az egyetem kapuja, és nem dobhattam csak úgy el. Minden álmom valóra vált volna, csak Dave is ott volt. Persze, ezért nem ő a hibás.

  Patrick segítségével be tudtam adni a jelentkezési lapot, melyen az állt, hogy egyedülálló, gyermektelen vagyok. Önzőség, tudom, de most, elsőnek és utolsónak, rólam volt szó. Andrea, Patrick barátnője is támogatta az ötletet. Nem volt más választásom, beadtam a lapot. Pedig már magamban arra az elhatározásra jutottam, hogy inkább feladom az egészet. Nem ért annyit, és már arról is megfeledkeztem, hogy beadtam  felvételit. Egy eléggé meleg, júliusi napon érkezett meg a levél, amelyben pozitív visszajelzés állt. Nagyjából egy hétig üvöltöttem, folyamatosan azt ordítottam, hogy én be nem teszem a lábam az épületbe, s mégis most innen menekülök. Fura helyzeteket hoz össze a sors. Néha egész jókat, néha pedig borzalmasakat. Azt hiszem, ez az utóbbiba tartozik.

  Miután már eléggé biztonságban éreztem magam, lelassítottam, és mélyet szippantottam a hideg levegőből. Az égre pillantottam, amely eléggé be volt borulva. Szürke színe baljós előérzeteket váltott ki belőlem. A táskámba pillantottam, és kutakodni kezdtem egy esernyő után. Szomorúan állapítottam meg, hogy ma otthon hagytam ezt a lét fontosságú tárgyat, amely általában mindig nálam van, még akkor is, ha annyira meleg van, hogy alig járnak az utcán.

  Öt perc elteltével befordultam a kis utcába, ahol az épületből csordaként özönlöttek ki a kisebb-nagyobb gyerekek. Apró mosoly kúszott arcomra, majd nekidőltem a kőfalnak, és vártam Dave-et. Fiam a hatalmas iskolatáska mögött eltűnt, alig-alig látszott ki. Mosolyogva futott felém, kezében az ellenőrzőjével. Apró puszit nyomtam arcára, majd szorosan átöleltem.

- Mami, mami, kaptam egy jelest. - visítozott hangosan édes mosolyt villantva.
- Nagyon ügyes vagy. - dicsértem meg egy puszit nyomva homlokára. - De most gyere, mert még elkap az eső, és nincs ernyőm. - ragadtam meg apró kezeit, s vészesen gyors futásba kezdtünk.

   De, az eső gyorsabb volt. A felsőmön a hatalmas eső cseppek kezdtek uralkodni, és kezdtem fázni. Táskámból elővettem egy kapucnis felsőt, amelyet ráadtam Dave-re, és tovább futottunk. Már a helyzet teljes mértékben reménytelen volt, már arra az elhatározásra jutottam, hogy bemegyünk egy bevásárló központba, amikor egy eléggé ismerős autó állt meg mellettünk. Fekete Audi A8. Ismerős volt, túlságosan is. Az anyós ülés ajtaja kinyílt, majd egy férfi hang kiszóllt.

- Üljetek be.
Gondolkodás nélkül beültünk, pedig jó lett volna megfontolni az egészet, s gondolkodnom kellett volna azon, miért is olyan ismerős az autó.
   Arcom kissé döbbent volt, s ki is akartam szállni, de mivel Dave is velem volt, s a tüdője nem a legtökéletesebb, úgy döntöttem maradunk.
- Mit keres itt, tanárúr? - vontam fel szemöldököm miközben bekötöttem a biztonsági övem.
- Erre jártam, s megláttalak titeket. Hazavihetlek, ha gondolod. - mosolyodott el annyira őszintén, mint ahogyan az tőle telik.
 Igennel válaszoljak, esetleg nemmel? Igennel kéne, hisz ez a helyzet már most rossz.
- Megköszönném. - sóhajtottam önkéntelenül, majd lediktáltam a címet.
- Azt mondtad, hogy a fiad... - kezdett volna bele, de megállítottam. Kivettem telefonom a zsebemből, melyből lógott a fül hallgató, s hátraadtam Dave-nek.
- Hallgasd a zenéket, vagy játssz rajta. - utasítottam, ő pedig megszeppenve teljesítette akaratom. Miután megbizonyosodtam róla, hogy tényleg nem hallja, folytattam. - Sosem derülhet ki, hogy van egy fiam. Soha.
- Most 22 éves vagy, ezek szerint 15 lehettél akkor. Szóval... - komorodott el, s jobbra tekerte a volánt.
- Eléggé rossz rá gondolni, de az. - sóhajtottam.
- Abortuszra nem gondoltál? - vonta fel szemöldökét felém pillantva.
- Milyen szörnyeteg lennék akkor, ha megvonnák egy olyan embert az élettől, aki nem tett semmi rosszat?
- Helyes megállapítás. A szüleid mit szóltak ehhez?
- Anyám már meghalt, amikor 4 éves voltam, apám pedig a szokásosat: részegre leitta magát, majd ... na jó, ezt inkább hagyjuk. - haraptam ajkaimba.
- Apád pedig? - fékezett le egy piros lámpánál.
- Apám pedig... félholtra vert. - sóhajtottam. Borzalmas ilyenekről beszélni.

  Nem szólt semmit. Talán jobb is így. A csend nem volt kínos, eléggé kellemes volt. Talán, úgy gondolta, jobb, ha egyedül hagy a gondolataimmal. Minden átment a fejemen, jó és rosszabb gondolat egyaránt. Néha még én is elgondolkodom azon, hogy tényleg jól döntöttem-e.Vannak olyan döntéseink, amelyeket az idő elteltével kételkedünk. De ott, abban a percben, amikor azt el kellett dönteni, úgy gondoltuk, hogy az jó döntésnek számit.
- Megérkeztünk. - lépett rá a fékre.
- Nagyon szépen köszönöm, tanár úr... Illetve Shane. - pillantottam rá, majd kinyitottam az ajtót, s kiszálltam. Már épp csuktam volna be, amikor kezem után kapott, így visszadugtam a fejem az autóba.
- És, ne félj! Nem szólok senkinek. - mosolyodott el halványan.
- Köszönöm. - viszonoztam gesztusát, majd kiszabadítottam kezem a kezei közül, és becsuktam az autó ajtaját.
  Kézen ragadtam Dave-et, majd bementem a tömb házba, kinyitottam az ajtót, s felmentünk az emeletre, a saját lakásunkba. A táskám ledobtam a kanapéra, majd levettem Dave-ről a vizes ruhadarabokat, s a szárítóra helyeztem. Elővettem a szekrényből agy kapucnis felsőt, majd ráadtam. Ezután levettem magamról a vizes cuccokat, s ezeket is a szárítóra helyeztem.
- Mami, segítesz a házi feladatban? - pillantott rám Dave.
- Persze. Hozd a konyhapultra. Közben pedig készítek valami vacsit. - mosolyodtam rá, amire csak egy heves bólintással válaszolt, majd befutott a szobájába.
   Elővettem a kis füzetet a szekrényből, majd keresni kezdtem egy olyan receptet, amelyik jó uzsonnának, egyszerű elkészíteni de azért laktató. Hosszas keresés után végül arra az elhatározásra jutottam, hogy palacsintát készítek. Pedig utálok azt sütni, mivel nekünk nem elég öt darab, és ha több adagot készítek, karácsonyig a palacsinta sütővel a kezemben fogok állni a tűzhely előtt.
Végül nekiálltam sütni, miközben segítettem Dave-nek a matek példákban. Öt percen keresztül nem szólalt meg, csak oldotta a feladatokat, amikor hirtelen felemelte a fejét, majd tetteimet kezdte követni.
- Elakadtál valamiben? - pillantottam rá mosolyogva.
- Nem. Csak.. Mami.. nekem ki az apám?
  Kérdésétől sokkot kaptam, másodpercekig nem tudtam levegőt venni. Mintha az egész szoba lassított felvételbe váltott volna: a levegőt szaporátlanul vette, lassan pislogott, s a levegőt is olyan nehezen lehetett venni, mintha minden egyes részecskéjében ólomdarabok lennének.
- Miért kérded ezt? - nyögtem ki ezt a három szót talán percekkel később.
- Ma az iskolában a családról volt szó, és mindenki a papájáról meg a mamájáról beszélt. És én nem tudtam mit mondani apáról. - pillantott a füzetére megbánóan.
- A papád ... egy nagyon kedves ember, de... sajnos sok dolga van, így nem tud figyelni ránk. - hazudtam neki. Ez a kis mese még mindig jobb az igazságnál.

"Olykor jobb egy kegyes hazugsággal élni, mint az igazsággal fájdalmat okozni."
~Éjszaka a múzeumban c. film

Írói megjegyzések: 

1.  Békés, Boldog Karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak! Kinek mit hozott a kis angyal? :D
2. Elkezdtem használni a watt padot, és két történetbe is nekikezdtem... ne, kérlek, még ne lőjetek le. Tudom, unalmas már engem olvasni, de ... akkor is :D 

• You're mine - Calum Hood fanfiction
• Őrült tánc lépések hálójában - nem fanfiction

 Ha időtök, s kedvetek tartja, nézzetek be :)

     3. FACEBOOK CSOPORT Csatlakozzatok a még több információért. 

     4. Van egy ötletem... na igen, ez már tényleg sok(k) ... A csoportban egy bejegyzés alá kérdezhettek mindenféléről, és a blogra kiteszem óév napján. A kérdéseitek kapcsolódhatnak a bloghoz, vagy bármi máshoz is. Ez persze csak akkor, ha igény van rá. Majd jelezzetek vissza :)

07.Shane Gilbert

"Az motivál, ha cselekszel, és nem az, ha gondolkozol a dolgokról. A cselekvés hozza meg a lelkesedést és a cselekvés során bukkannak fel új lehetőségek. Vágj bele!"
~Andrew Matthews

- Most, gondolom, azt kérded magadtól, hogy mit kereshet itt egy újságíró, amikor semmi fontos dolog nem történt. Nem történt semmi, még. Egy munkát ajánlanák fel neked, s örülnék, ha elfogadnád. - vázolta fel nekem a tényeket. Az elején sem festett jól ez a dolog, de ezek hallatán már még inkább elegem van az egészből.
- Miről lenne szó? - varázsoltam magamra egy kedves mosolyt, s az iménti kérdést is csak azért kérdeztem, mert jó nevelést kaptam, ami szerint tisztelni kell a nálunk rangosabb embereket. 
- Ha jól tudom, márpedig a professzor úr is megerősítette - pillantott az említett emberre - , egy kórháznál dolgozol. - bólintottam. - S az egyik páciensed Calum Hood. - szemöldököm ráncba szökött, gondolkodni kezdtem. Calum..Calum, Calum, és ki ne hagyjuk Calumot. Mért van ott mindenhol? Miért vagy ilyen jelentős ember Calum?
- Igen, Calum a páciensem. - sóhajtottam pár másodperc elteltével.
- Nagyjából márciusra terveztünk egy előadást, amelyben Victoria Dickens haláláról, valamint Calumról lenne szó. Mivel te vagy az egyetlen ember, aki hozzá szól, s akit ismerünk is, arra gondolunk, hogy te ki tudnád szedni belőle, hogy mi is történt a lánnyal. Furák a körülmények, és a rendőrség is ki szeretné deríteni, hogy mi történt pontosan, mivel egy, látszólag, összetört srácot találtak, meg egy félig elégett holttestet, akitől sajnos nem tudunk meg sokat. Így maradt Calum. S, mint már mondtam, te vagy az egyetlen ember, akivel beszél. Így jó lenne ha elvállalnád ezt a munkát, s feljegyzéseket készítenél róla. Persze,ha mindezt elvállalod pontosabban belemélyedünk ebbe az egészbe. - magyarázott teregetve a hölgy.

 Valahogy köpni-nyelni nem tudtam. Felvázolni.... Fura körülmények. Mit titkolhat? Elena is tett egy ilyen megjegyzést a levelében, de sehogy sem jöttem rá, hogy mire is célozhat. Most, hogy tudom, lehetséges, hogy alapjai is vannak a gondolatainak, s a feltevéseinek, kíváncsi lettem.

- Lehetne az, hogy holnapra elmondom a döntésemet? - pillantottam a riporter felé.
- Természetesen. - mosolyodott el, majd kezét nyújtotta. - Holnap ugyanitt, ugyanekkor.
- De most már eredj, mert azt hiszik, elraboltalak. Öt percet kértelek el, s az időd már vészesen fogy. - mosolyodott el lágyan a professzor úr, majd az ajtó felé biccentett.
- Kellemes napot! - pillantottam még egyszer, utoljára az irodában maradottakra, majd becsuktam az ajtót, és siettem az órára.

 Ahogy beléptem, mindenki rám nézett, még a tanár is, ami eléggé zavaró volt, hisz az elmúlt két év alatt senki sem tette. Letettem a tanszereim a padomra, majd figyelni kezdtem. Nos, már csak az a kérdésem maradt, hogy kire, esetleg mire. Mert, hogy Mr. ÉnVagyokALegtökéletesebb tanárra, azaz - közismertebb nevén - Shane Gilbert-re biztos nem. S, hogy miért közismert? Csak azért, mert az a hír járja, hogy a diákjainak megengedi, hogy tegezzék. Persze, ez érthető, hisz alig huszonnyolc éves, de ez akkor is megengedetlen, főleg egy egyetemi tanárnál. Az még elfogadható, ha a líceumban megengedik, na de egyetemen... kissé nevetséges. S az még nevetségesebb, hogy flörtölget a lányokkal, eléggé nyilvánosan. Ezért sem szimpatizálok vele, mert amint hozzám szól, vagy rám mosolyog - már ha ezt véletlenül megteszi - eszembe jutnak azok a szavak, amelyekkel az egyetem naiv lányait eteti. Néha már undort ébreszt bennem, ahogy az osztály naivabb része arról álmodozik, hogy egyszer az egyetemi professzor szerelmet fog vallani nekik. Nem ismerik őt. Sőt, senki sem ismeri. Ha jobban belegondolok, azt se tudom, ki is ő. Egyszer bemutatkozott, valamint azt mondta, hogy eléggé szegény körülmények közül kaparta fel magát odáig, ahol most van, de ennyi. Még egy jó szót sem említett sem a családjáról, sosem maradt el úgy óra, hogy családi gondja van. Kissé fura...

- Miss. Momsen, kérem, elmesélné, min is gondolkozik? - gúnyos tekintete engem vizslatott, majd két lépést közelített felém.
- Sajnálom, tanárúr, többet nem gondolkodok el semmin. - sütöttem le szemem, s már abban reménykedtem, hogy békén hagy, de nem tette.
- Nem válaszolt a kérdésemre, Miss. Momsen. Mi is volt annyira érdekfeszitően fontos dolog, hogy nem rám, valamint az általam tartott előadásra figyelt? - vonta fel szemöldökét, kezét karba tette, majd nekidőlt a katedrának.
- Tanár úr, kérem, nem volt semmi annyira... - de ekkor félbeszakított köhintése, így nem volt más választásom, minthogy improvizálok, hisz mégiscsak nem mondhatom azt, hogy épp őt illettem szebbnél-szebb jelzőkkel. - Tudja, tanár úr, pár hete meghalt példaképem, azaz második anyám, Elena Rodriguez. Rákos volt... Engem vettek fel a helyére, s megkaptam a betegeinek felét, köztük Calum Hood-ot. - komorodtam el, majd a tanárra figyeltem.

Ajkai résnyire nyíltak, s mondani akart valamit, de megakadt. Köpni-nyelni nem tudott, ha lehet ezt mondani. Döbbenten meredt hol rám, hol a kar órájára, majd ismét rám, s ismét az órájára.

- A..Azt mondta, Calum Hood? - kérdezett vissza, pedig pontosan tudta, hogy azt a nevet mondtam.
-  Igen, azt. Miért? Talán, tud róla valamit?
- Nem.. Nem.  Csupán négy éve sokat cikkeztek róla, meg a tévében is megjelent. Azt hittem, hogy ez a depresszió elmúlt nála, de úgy látszik... tévedtem. - pillantott cipőjére. - Mit tud róla?
- Sajnos semmit. Tulajdonképpen olyan, mint egy olyan matek példa, amelynek nincs megoldása. Megfejthetetlen. Lépésről - lépésre kell haladni vele, hogy aztán rájöjjünk, nincs megoldása. Jelenleg az első lépésnél tartok, s úgy érzem, mintha tűt keresnék egy széna kazalban. Nem tudom, mit kérdezzek tőle; elsőnek tapintatos legyek, vagy vágjak bele a közepébe? Gondoljak úgy rá, mint ahogy az összes többi pszichológus: ő egy depressziós fiú; vagy úgy, mint ahogyan azt egy külső szemlélő tenné: ő egy normális srác. - hallgattam el hirtelen, mert rájöttem, hogy ismét megindult a beszélő képességem, s ha ezzel nem állok le, hónapokig mesélnék.
- Mindenképpen mindkettő. Legyen tapintatos, de a kérdés legyen velős is. - szólalt meg hirtelen, amitől alig kaptam levegőt. Mr. Shane Gilbert tanácsot adott nekem, annak a diákjának, akihez eddig úgy szólt, mint egy utolsó kutyához.
- Köszönöm szépen a tanácsát, Mr. Gilbert. - bólintottam, majd a könyvemben elolvastam volna a címet, amikor ismét megszólalt.
- Shane. Tudja. - húzta kisebb mosolyra száját, majd egy mély levegőt vett, s folytatta. - Hol is tartottunk?
- Embertipsok. - mosolyodott rá a tanárra, az osztály... egyáltalán nem stréber lánya, aki csupán bevágódás miatt figyeli... Hát Shane minden egyes lépését. Cassy Minogue. Még a név is rosszul hangzik, s a lány is az. Az egyetem Paris Hiltonja, vagy inkább még nála is rosszabbja.
- Ó igen, ott. Szóval... - s ismét belemélyedt abba az - szavaival élve -  érdekfeszitően fontos dologra, amit, amúgy, egy éve már felvettük.

  Felírtam a címet, s most már tényleg figyeltem a tanár minden egyes szavára, s azokat a mondatokat, amelyeket fontosnak tartottam, lejegyzeteltem. Nem volt olyan nehéz lecke, főleg úgy, hogy tavaly bevágtam, s nem felejtettem el annyira.
  Az órának hamar vége lett, s miután kicsengettek, mentem volna ki, amikor Mr. Gilbert elállta az utat.

- Elnézést, tanár úr. - pillantottam le, majd épp oldalra léptem volna, amikor ő is ugyanúgy mozgott velem.
- Szerintem nem felejtette el, hogy mit mondtam az előbb. -mosolyodott el.
- Maga is magáz engem, s az úgy fair, hogy én is magázom önt. S most, ha megbocsájt... - s már épp el tudtam volna menni mellette, amikor megragadta a kezem.
- Nem, nem bocsájtok meg. Meghívom egy kávéra. - szólt, s ellenkezni sem volt időm, húzni kezdett maga után.
- De én nem...
- De, maga igen. - szakított félbe, s rendelt két kávét, amit ki is fizetett. Egyiket a kezembe nyomta, a másikba pedig belekortyolt. - Mit tud Calumról? -tért rá egyből a lényegre. Szóval így állunk... 
- Annyit, amennyit elmondtam az órán. A nevén, születési adatain, s az alapvető dolgokon kívül semmit. - ültem le egy székre, s belekortyoltam italomba.
- Mit gondol róla, hamar megpuhul?
- Nem tudom. Elenának négy év után sem mondott új dolgokat, hát akkor nekem... Nem, nem hinném, hogy szolgálna nekem új információkkal, amelyek segítenének a javulásában, vagy a lány halálának körülményeinek okait elmondaná. Fogalmam sincs, hogy ki volt ő, de az biztos, hogy nagyon szerette őt. Az elmúlt két találkozás után többször is emlegette a lányt, úgy, mintha még mindig élne, ami eléggé bizarr. Továbbá, Elena leveléből azt tudtam meg, hogy néha még önmagát is meghazudtolja. Úgy értem egyik percben másat mondd, de mondjuk rá egy órára, ugyanazt a dolgot másképp mondja el, másabb eseményekkel megfűszerezve. Érti, mire célzok. - álltam meg.
- Minden bizonnyal Calum nehéz eset, ha Elenának csak négy év után nyílt meg. Továbbá meg, a tulajdonságait ismerve... - s ekkor megakadt. S már épp visszaszívta volna mondatát, de én megelőzve.
- Hogy érti azt, hogy ismerve?
- Nem akartam, hogy ez kiderüljön, de hát, mégis maga a pszichológusa. Előbb - utóbb úgyis megemlítene. - nyelt egyet, majd folytatta. - Szóval, én Calumot ősidék óta ismerem. Konkrétan az öcsém, de mivel a szülők nem ugyanazok.. Érti. Ott voltam vele mindig: amikor megismerte Victoria-t, s akkor is, amikor meghalt a lány. Mellette voltam a depressziója legelején is, kiálltam mellette, de... valamin összevesztünk. Értelmetlen dolgon, már nem is emlékszem rá. Talán azon, hogy jó lenne, ha új életet kezdenénk, vagy hasonló. Mondom, nem emlékszem rá pontosan. Azóta nem igazán beszéltem vele. Olvastam róla az interneten, néha elmentem hozzá, de nem tettem beljebb a lábam, csak a tömbház küszöbén. Egyszerűen nem tudtam beszélni vele, mert nem akartam önkivüli állapotban látni. Nem volt ugyanaz a srác, akit megismertem. Sőt. Teljesen megváltozott. - sóhajtott végül.
- M..miért hazudott az előbb? - kérdeztem tőle dadogva, hisz az elmondottaktól kissé sokkban lettem. Szóval ez az oka annak, hogy ennyire zárkózott, s titkolózik a múltjával kapcsolatban.
- Sosem beszélek az előéletemről. Ezt még megígértem neki, hogy nem beszélek senkinek sem, hogy hogyan is nézett ki ő a lány halála után. S nem az a típusú ember vagyok, aki ígéreteket szeg. Továbbá, a szüleim autó balesetben meghaltak, még amikor tizennégy voltam. Azóta az utcán éltem, vállamon Calummal. Szerintem, erre az előéletre senki sem lenne büszke. Én sem vagyok az, s inkább titkolózom, minthogy hazugsággal hitegessem a diákokat.
- Mintha nem ezt tenné a lányok zömével.. -sziszegtem, amire felkapta a fejét.
- Hogy mondta?
- Úgy értem, tanár úr, maga túlzottan is kedves hozzánk. - mosolyodtam el, s alig bírtam visszatartani a röhögést.
- Mit tud maga? - vonta fel szemöldökét.
- A maga kedves szavai az idősebb egyetemista lányokra úgy hatnak, mintha Dave-nek azt mondanám: Csoki torta. - röhögtem fel, s miután észbe kaptam, mit is mondtam, elhallgattam.
- Dave az öccse? - váltott ő is komolyabbra.
- Nem igazán... - húztam el szám, s mire visszakérdezett volna, felálltam a helyemről, s elindultam a szekrényem felé.

  A kukába dobtam az üres kávés poharat, majd a tanszereimet a szekrénybe helyeztem, s elővettem a következő órához szükséges dolgokat

  Egész nap valósággal menekültem Mr. Gilbert tekintetétől, közelségéről. Pedig, ma még volt vele egy órám.
Az az óra, amelytől mindennél jobban tartottam ezen a napon, hamar bekövetkezett. Az óra minden percében éreztem a tanár égető tekintetét, ami miatt ismét nem tudtam figyelni. S persze ezt ki is használta, mivel újra megszólított. Hangja gúnyos volt, mégis kedvesebb, mint az előző órán. Mivel Calum barátja.. volt, azt hiszem rajta is nehéz lesz kiigazodni.

- Miss. Momsen. Ismét álomvilágban jár. Igen, tudom, az álmok mindig jól jönnek, de nem ma, s nem az én órámon. Megtisztelne azzal,hogy figyel? - pillantott rám szúrósan.
- Talán... -suttogtam alig érthetően, majd tekintetem az övébe fúrtam. Nem volt dühös, sem ideges. Csak gúnyosan vigyorgott a képembe.
Az óra elteltével - hál'Istennek - már épp kimentem volna az osztályból, amikor megállított.
- Nem figyelt az órán. Üljön le, bent fog maradni egy fél órát. - csukta be az ajtót, majd be is zárta, s a kulcsot a zsebébe süllyesztette.
- Tanár úr, kérem. - pillantottam rá könyörgően. - El kell mennem. - suttogtam alig érthetően.
- El kell mennem. - ismételte el gúnyosan az előbbi mondatom. - Hova kell elmennie?
Mély lélegzetet vettem. Meg akarja tudni? Akkor megtudja.
- A fiamért, az iskolába. De, ha magának az úgy jobb, Dave-ért megyek. - mosolyodtam rá készségesen, majd kihasználva azt, hogy teljes mértékben ledöbbent kijelentésemtől, a zsebe után kaptam, kivettem a kulcsot, s kimentem a teremből.

"Pszichénk olyan, mint a kaleidoszkóp, amelyben egy apró mozdulat hatására minden megváltozik. Éppen ezért nincs reménytelen helyzet, mert egy kis lépés is hatalmas változást eredményezhet.''
~Bagdy Emőke

06. Következmények

"Úgy csókoltam (...), mintha ő lenne a levegő, ami nélkül megfulladnék, és ő ugyanígy csókolt vissza. Az egész olyan volt, mint egy tündérmese - csak éppen nem mese volt, hanem maga a valóság, és mindez velem történt."
~Beth Reekles

Ajkai falták az enyémet; éreztem, hogy az apró pillangók felébrednek, s a gyomromban táncra perdülnek. Kezeivel megragadta derekam, s maga alá gyűrt. Ellenkezni sem volt esélyem, bár nem is akartam. Mellkasa az enyémnek nyomódott,két keze pedig a fejem mellett pihent. Ajkaimat nem engedte el, arcom minden egyes pontjára apró puszit nyomott.

A levegőm már vészesen fogyott, így kezem mellkasára helyeztem, s eltoltam magamtól. Zihálva váltunk el, homlokán gyöngyözni kezdett a verejték.

- Mit csinálunk? - suttogtam pár perc elteltével.
- Nem...tudom.. - s  újjabb csókokkal illette ajkaim.
- C..Calum k..kérlek.- toltam el magamtól. - Ez.. ez nem jó így. Nem..nem szabad. - ingattam meg fejem.

Kezével megállította fejem, s mélyen a szemembe nézett. Csillogott, nagyjából úgy, mintha egy szép, felhőtlen nyári este kint feküdnénk a szabadban egy pokrócon... Éreztem émelyítően forró, mentolos leheletét, mely az arcomra csapódik, ezáltal vörös pír varázsolódott arcomra. Megakartam csókolni. Igen, meg akartam csókolni. Ismét érezni akartam forró ajkait, amelyek megállás nélkül falják az enyémeket, égető érintését, amelyektől a bennem lévő pillangók megállás nélkül repkednek, majd nekicsapódnak a hasamnak. Érezni akartam újra azt az érzést, mely az előbb volt, meg kint a sikátorban. Csókját akartam, mely ezalatt a nap alatt teljesen rabul ejtett.

 Tehetem-e ezt? Kérhetem-e ezt tőle? Több, mint valószínű, hogy nem. Mert vannak a szabályok, amelyeket ha megszegünk, súlyos következményekkel járnak. De.. a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket, nem? Azért vannak ezek a gátlások, hogy átlépjük őket, ezzel bebizonyítva azt, hogy igenis képesek vagyunk magunk fölött uralkodni, elvárások nélkül. Mert a magunk urai vagyunk...

- Kérlek... - suttogtam.

 Mégis ezt mondtam. Mégis hazudtam. Mert így kell ezt. Így van jól. Mert ő egy páciens. Csak és kizárólag egy páciens. - mindezek a gondolatok mélyről jöttek. Bűntudatom van...

 Még egy percet várt. Tekintetem vizslatta, várta, hogy tegyek valamit. Nem tettem. Pedig tehettem volna, és akartam is tenni valamit. De valami, onnan bentről, megtiltotta azt. Lassan leszállt, majd kiment a szobából. Az ajtót becsapta, nem túl hangosan, de ez nekem épp elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, teljes mértékben nem elégedett a válaszommal.

 Lassan felültem, majd fejem kezeimbe hajtottam. Nem sírtam, nem tudtam volna. Pedig, ilyenkor sÍrhatnékom van. Sírnék, csak sírnék, és még többet sírnék egy üres, fekete szobában, melyben a lámpa gyér fénye épphogy megvilágítja a bútorokat, s engem, a lányt, aki összetörve, egy fekete, elnyúlt pólóban összegörnyedve bőg. Igen.. Épp ezt csinálnám, ha nem lenne önkontrolom. Mert mi mást csinálna egy összetört lány?

Kiléptem a szobából, de még egy utolsó pillantást vetettem az ágyra. A lepedőn gyűrődések látszanak, a párna a földön pihent. Ha lehunytam a szemem ismét mogyoróbarna íriszeit láttam magam előtt, melyek csillogtak. Itt akartam maradni. Érezni akartam őt. Minden egyes porcikáját...

Lassan lépkedtem a fogasig, melyről elvettem a kabátom, amit magamra vettem. Felvettem cipőm, majd épp indultam volna, amikor Calum állt meg előttem. Félőn pillantottam rá, szemeibe nem akartam nézni, mert ha megteszem, én innen ma el nem megyek.

- Semmi esély arra, hogy maradj? - kereste tekintetem.

- Semmi.
- S arra se, hogy ... - próbálta elmondani gondolatait, de nem engedtem, hogy folytassa.
- Semmi esély arra, hogy folytassuk. Semmi esély rá, hogy újra meg fog ez történni. Mert nem szabad. Bármilyen szar érzés, de ez van. Ha más lenne a körülmény, ha nem lennél egy páciens, és ha nem lennék agyturkász... Akkor minden másképp lenne. De így van, s ezt el kell fogadni. És.. még egy dolog. Ez sosem derülhet ki. Soha. Sőt, el kell felejtenünk. Ígéred, hogy elfelejted? - pillantottam szemébe.
- Ha ez így jó. - vonta fel szemöldökét, majd félrepillantott.
- Így... jó. -sóhajtottam, majd ismét szemeibe néztem.

 Talán erre mondja az ember, hogy elveszti a fejét,s olyant tesz, ami nem lenne szabad. Igen. Biztosan. Lassan odaléptem hozzá, kezem az arcára helyeztem, majd lágy csókot leheltem duzzadt ajkaira. Nem kellett volna? Nem szabad? Kit érdekel?! Nem lát senki. Egy apró, talán pár másodpercesre szánt csókból már egy csata lett, majd megragadta derekam, s a falhoz taszított. Falta ajkaimat, úgy, mintha ezen múlna az élete. Bár, én sem tettem másként. Mint egy telhetetlen kisgyerek...

Levegőm már vészesen fogyott, így kezem mellkasára helyeztem, majd eltoltam magamtól. Homlokát az enyémnek döntötte, zihálva húzta mosolyra száját.

- Most.. most megyek jó? Mert a végén még itt maradok. - pillantottam el válla mellett.
- Oké, akkor folytatom. - nevetett fel, majd megakarta valósítani tervét, de nem engedtem.
- Nem, Calum.. Most én megyek. - suttogtam, majd eltávolodtam tőle, hátat fordítottam,s elindultam lefelé.

Kezem a korlátra helyeztem, majd végighúztam rajta, ezzel is lassÍtottam lépéseimet. Talán arra vártam, hogy utánnam nyúl, elmondja azt, hogy nem érdeki őt a szabályok. De nem tette. Pedig vártam rá. Még akkor is, amikor már kint sétáltam a cseperegő esőben. Vártam, hogy megragadja a kezem, s magához húzzon. Nem tette.

Vizes tincseim az arcomra tapadtak, s a cipőm is beázott. Mindez fel sem tűnt, csak otthon, amikor elkezdtem köhögni. Kócos hajamba túrtam, majd a konyhába csoszogtam. Megpróbáltam mindezt hangtalanul, de nem sikerült. Dave egy hatalmasat ásított, egyik kezével megdörzsölte szemét, a másikat meg maga mellett tartotta egy mackó társaságában. Kómás fejével engem vizslatott, s már szóra nyitotta volna száját, amikor mellé léptem, megfogtam a kezét, s visszavittem a szobájába. Apró lábaival felmászott ágyára, majd betakartam őt. Pár másodperc múlva lehunyta szemeit, majd elaludt.

×××

Könyveimet beleraktam a szekrényembe, s elővettem az első órához szükséges tanszereket. Becsuktam az ajtót, majd megindultam az osztály felé, amikor a kedvenc professzorom, Mr. Williamson lépett elém. Tekintete szúrós volt, mégis biztató. 

- Gyere az irodámba. - motyogta, majd sarkon fordult, s elindult az irodája felé.

- De, professzor úr, órám lesz, s már becsengettek. - tiltakoztam, mire ő megfordult. 

- Szóltam a tanárodnak, hogy késel egy kicsit. Gyere már, nem lesz itt sokáig... - mondta már az utolsó szavakat alig hallhatóan, majd bement az említett helységbe.

Kíváncsian lépkedtem felé, majd lenyomtam a kilincset, s beléptem. Egy szőke hajú hölgy állt az ablak előtt, kifelé tekintett. A tanárúr köhintett egyet, majd a nő megfordult. Egy elégedett mosoly kúszott arcára, majd kezét nyújtotta, amit elfogadtam.

- Alexis Mattews, újságíró. - mosolyodott rám édesen mosolyogva. 

Ez már rosszul kezdődik... 

"A világ tele van váratlan fordulatokkal, és épp, amikor átlátnánk a világot, a talaj kicsúszik a lábunk alól, és megint padlóra kerülünk."

~Grace Klinika c. film. 
*Facebook csoport*

05. Váratlan tettek

"Egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével."
~Kosztolányi Dezső

Mogyoróbarna szemei tekintetem fürkészték, kezével állam alá nyúlt, ezzel elérte hogy a szemeibe nézzek.
- Ki ez? - remegő hangom rekedté vált, felismerhetetlenné. 

- Nem tudom, de téged keres.

- Ez megnyugtató volt. - forgattam szemeim. 

Tekintete a sikátor elé szegeződött, ahol is ott állt az idegen. 

- Nem ismered?
- Fogalmam sincs, ki ő. 

- El akarod, hogy menjen? - kérdésére bólintással feleltem. - Akkor olyat kell tegyek, amit nem lenne szabad. Így is el akarod, hogy menjen? - ismét bólintottam.

 Kezét a fejem mellé tette, homlokát az enyémnek döntötte. Éreztem mentolos leheletét, mely égetni kezdte egyre vörösödő arcom. Ajkai lassan közeledtek az enyémhez, szemeim pedig lehunytam. Mikor észrevette, hogy nem tolom el, folytatta. Apró csókot lehelt számra, majd, mint egy telhetetlen kisgyerek, falni kezdte ajkaim. Alsó ajkaimba harapott, nyelve táncot járt az enyémmel. Kezemmel dús, barna hajába túrtam... Azt hiszem, élveztem. Nem. Biztos, hogy élveztem.

Miután ajkai eltávolodottak, eljutott az agyam azon pontjába, amely szokott gondolkodni. Megcsókolt... Baromian jól megcsókolt. S élveztem, ó de még mennyire, hogy élveztem. 

Lassan lépkedtünk tovább, immár csak ketten. A kínos csend, amely köztünk volt kissé zavaró volt. Nem tudtam tettemre magyarázatot adni, egyszerűen jól esett közelsége.

Ekkor eszembe jutott Heidi megjegyzése, miszerint tetszik nekem. Vajon igaza van? Tényleg tetszik nekem? Nem, az lehetetlen, hisz most látom őt harmadjára. Sosem éreztem olyat, mint amit eközben a csók közben éreztem. Valami bizsergető érzés volt, mely átjárta egész testem. Talán, magával ragadott a hév, vagy hasonló. Talán egy röpke pillanatra, a csók közben, éreztem azt, hogy szeretem.

El kell vetnem ezt a gondolatot. Nem gondolhatok ilyesmire, hisz ő egy páciens. Csak, és kizárólag egy páciens.

A lépcsősorok egyre hosszabbak voltak, s éreztem, ahogy az izomláz kezdi birtokba venni lábaim. Egy ajtó előtt megálltunk, Calum a kulcsaival babrált, s miután kinyitotta az ajtót, betessékelt.

- Mit kérsz? Van gyümölcslé, üdítő, vagy víz. - sorolta a választási lehetőségeket. 

- Gyümölcslét. 

- Alma vagy körte?

- Alma.

Levettem zakóm, majd a fogasra helyeztem. Calum néhány másodperc után visszatért, majd ideadta a pohár almalét. A kanapé felé biccentett, jelezve, hogy leülhetek. Miután helyet foglaltam, elindította a kiválasztott filmet, amely a Percy Jackson volt.

- Logan Lerman? - vontam fel szemöldököm. 

- Tehetséges színész, és tetszenek a filmjei. - adta rá a frappáns választ. 

- Egyetértek. - mosolyogtam rá, majd belekortyoltam italomba.

A film ugyanolyan érdekesnek bizonyult, mint amikor legelsőnek láttam, ami meglehetősen régen volt. Tekintetem a főhőst követte mindvégig, olyan volt, mintha én is velük utaznék. Egyszer-egyszer, amikor Calum nem látta, felé is pillantottam, tekintetét vizslattam, s megpróbáltam megfejteni gondolatait, de egyszerűen nem ment. Nem tudtam megállapítani, hogy mire gondolhat, azt sem,  hogy gondolkozik-e egyáltalán, vagy csak mered maga elé, s nem gondol semmire. Fura volt, ami kissé zavaró érzést keltett bennem. Sehogy sem tudtam rájönni, mi zaklatott.

A film persze ment, és már fogalmam sem volt arról, hogy melyik résznél tart, csak azon filozofáltam, hogy mi miatt lett depressziós. Persze, már ránézésre is lehet tudni, hogy semmi baja, de az is lehet, hogy csak megjátsza a 'mindenrendbenvan' srácot. Vagy az is lehet, hogy a depressziós énjét játsza meg... egyszerűen nem tudok rajta kiigazodni. Bármennyire is próbálkozom, bele is adhatok apait-anyait, nem megy. Félő, hogy elbukom ezt a próbát; félő, hogy Elena onnan fentről nem lesz rám büszke; félő, hogy semmire sem megyek.

  Épp a tévé felé pillantottam, amikor Calum a vállamra dőlt. Lassan, egyenletesen vette a levegőt, forró lehelete a kézfejemig jutott. Kezei az enyémre fonódtak, s éreztem egy kisebb szorítást, majd egy halk sóhaj hagyta el száját. Elaludt. - suttogtam. Lassan felálltam, s megpróbáltam kiszabadítani a kezem, ami nem ment. Szoritása persze laza volt, de sehogy sem tudtam megválni forró kezeitől. Teste már a kanapén terült el.

  Kisebb próbálkozás után sem sikerült kiszabadítanom a kezem, így arra az elhatározásra jutottam, hogy bevetem azt a módszert, amit Dave-nél szoktam. Lassan közelítettem hozzá, letérdepeltem a földre. Apró puszit hintettem arcára, amitől mocorogni kezdett. Mosoly kúszott ajkaira, majd elengedte kezem, s megdörzsölte vele szemét. Egy elégedett mosollyal az arcomon felálltam a földről, majd bementem egy szobába, amelyről azt feltételeztem, hogy az övé.

  Az ajtó kissé nyikorgott, s amikor kinyitottam minden sötét volt. Egyik oldalra tapadt a kezem, s addig tapogatóztam, ameddig meg nem kaptam a kapcsoló, ami egy kattogással jelezte, hogy fény keletkezett a szobában. A fal színe barna volt, amely tökéletesen passzolt a bent lévő bútorokkal. A vetetlen ágyon a takaró össze volt gyűrődve, a párna a földön hevert. Gondolkodás nélkül felvettem, majd visszaraktam az ágyra. Felvettem a takarót, majd kettőbe hajtottam.

- Te meg mit keresel itt? - hangja rekedtes volt, pár másodperc után ásított is.
 Száznyolcvan fokos fordulatot véve, tekintetét fürkésztem.
- Fáradt vagy, gyere, feküdj le.  - ragadtam meg kezét, s elkezdtem húzni, egyenesen az ágy felé.

Mikor az ágyhoz ért, ledöntöttem, majd be akartam takarni, de ő nem engedte el a kezem.
Kezdődik...  - sóhajtottam. Calum szeme csukva volt, lassan szuszogott, teste egyenletesen emelkedett fel, majd le. Leültem mellé, majd halk sóhaj hagyta el szám. Akkor most ismét... És lehajoltam hozzá, s már épp megpusziltam volna az arcát, amikor fejét elfordította, s megcsókolt...

"Igen kevés mesélni való lenne a világon, ha soha senki nem tett volna olyasmit, amit nem lett volna szabad."
~Lucy Maud Montgomery