06. Következmények

"Úgy csókoltam (...), mintha ő lenne a levegő, ami nélkül megfulladnék, és ő ugyanígy csókolt vissza. Az egész olyan volt, mint egy tündérmese - csak éppen nem mese volt, hanem maga a valóság, és mindez velem történt."
~Beth Reekles

Ajkai falták az enyémet; éreztem, hogy az apró pillangók felébrednek, s a gyomromban táncra perdülnek. Kezeivel megragadta derekam, s maga alá gyűrt. Ellenkezni sem volt esélyem, bár nem is akartam. Mellkasa az enyémnek nyomódott,két keze pedig a fejem mellett pihent. Ajkaimat nem engedte el, arcom minden egyes pontjára apró puszit nyomott.

A levegőm már vészesen fogyott, így kezem mellkasára helyeztem, s eltoltam magamtól. Zihálva váltunk el, homlokán gyöngyözni kezdett a verejték.

- Mit csinálunk? - suttogtam pár perc elteltével.
- Nem...tudom.. - s  újjabb csókokkal illette ajkaim.
- C..Calum k..kérlek.- toltam el magamtól. - Ez.. ez nem jó így. Nem..nem szabad. - ingattam meg fejem.

Kezével megállította fejem, s mélyen a szemembe nézett. Csillogott, nagyjából úgy, mintha egy szép, felhőtlen nyári este kint feküdnénk a szabadban egy pokrócon... Éreztem émelyítően forró, mentolos leheletét, mely az arcomra csapódik, ezáltal vörös pír varázsolódott arcomra. Megakartam csókolni. Igen, meg akartam csókolni. Ismét érezni akartam forró ajkait, amelyek megállás nélkül falják az enyémeket, égető érintését, amelyektől a bennem lévő pillangók megállás nélkül repkednek, majd nekicsapódnak a hasamnak. Érezni akartam újra azt az érzést, mely az előbb volt, meg kint a sikátorban. Csókját akartam, mely ezalatt a nap alatt teljesen rabul ejtett.

 Tehetem-e ezt? Kérhetem-e ezt tőle? Több, mint valószínű, hogy nem. Mert vannak a szabályok, amelyeket ha megszegünk, súlyos következményekkel járnak. De.. a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket, nem? Azért vannak ezek a gátlások, hogy átlépjük őket, ezzel bebizonyítva azt, hogy igenis képesek vagyunk magunk fölött uralkodni, elvárások nélkül. Mert a magunk urai vagyunk...

- Kérlek... - suttogtam.

 Mégis ezt mondtam. Mégis hazudtam. Mert így kell ezt. Így van jól. Mert ő egy páciens. Csak és kizárólag egy páciens. - mindezek a gondolatok mélyről jöttek. Bűntudatom van...

 Még egy percet várt. Tekintetem vizslatta, várta, hogy tegyek valamit. Nem tettem. Pedig tehettem volna, és akartam is tenni valamit. De valami, onnan bentről, megtiltotta azt. Lassan leszállt, majd kiment a szobából. Az ajtót becsapta, nem túl hangosan, de ez nekem épp elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, teljes mértékben nem elégedett a válaszommal.

 Lassan felültem, majd fejem kezeimbe hajtottam. Nem sírtam, nem tudtam volna. Pedig, ilyenkor sÍrhatnékom van. Sírnék, csak sírnék, és még többet sírnék egy üres, fekete szobában, melyben a lámpa gyér fénye épphogy megvilágítja a bútorokat, s engem, a lányt, aki összetörve, egy fekete, elnyúlt pólóban összegörnyedve bőg. Igen.. Épp ezt csinálnám, ha nem lenne önkontrolom. Mert mi mást csinálna egy összetört lány?

Kiléptem a szobából, de még egy utolsó pillantást vetettem az ágyra. A lepedőn gyűrődések látszanak, a párna a földön pihent. Ha lehunytam a szemem ismét mogyoróbarna íriszeit láttam magam előtt, melyek csillogtak. Itt akartam maradni. Érezni akartam őt. Minden egyes porcikáját...

Lassan lépkedtem a fogasig, melyről elvettem a kabátom, amit magamra vettem. Felvettem cipőm, majd épp indultam volna, amikor Calum állt meg előttem. Félőn pillantottam rá, szemeibe nem akartam nézni, mert ha megteszem, én innen ma el nem megyek.

- Semmi esély arra, hogy maradj? - kereste tekintetem.

- Semmi.
- S arra se, hogy ... - próbálta elmondani gondolatait, de nem engedtem, hogy folytassa.
- Semmi esély arra, hogy folytassuk. Semmi esély rá, hogy újra meg fog ez történni. Mert nem szabad. Bármilyen szar érzés, de ez van. Ha más lenne a körülmény, ha nem lennél egy páciens, és ha nem lennék agyturkász... Akkor minden másképp lenne. De így van, s ezt el kell fogadni. És.. még egy dolog. Ez sosem derülhet ki. Soha. Sőt, el kell felejtenünk. Ígéred, hogy elfelejted? - pillantottam szemébe.
- Ha ez így jó. - vonta fel szemöldökét, majd félrepillantott.
- Így... jó. -sóhajtottam, majd ismét szemeibe néztem.

 Talán erre mondja az ember, hogy elveszti a fejét,s olyant tesz, ami nem lenne szabad. Igen. Biztosan. Lassan odaléptem hozzá, kezem az arcára helyeztem, majd lágy csókot leheltem duzzadt ajkaira. Nem kellett volna? Nem szabad? Kit érdekel?! Nem lát senki. Egy apró, talán pár másodpercesre szánt csókból már egy csata lett, majd megragadta derekam, s a falhoz taszított. Falta ajkaimat, úgy, mintha ezen múlna az élete. Bár, én sem tettem másként. Mint egy telhetetlen kisgyerek...

Levegőm már vészesen fogyott, így kezem mellkasára helyeztem, majd eltoltam magamtól. Homlokát az enyémnek döntötte, zihálva húzta mosolyra száját.

- Most.. most megyek jó? Mert a végén még itt maradok. - pillantottam el válla mellett.
- Oké, akkor folytatom. - nevetett fel, majd megakarta valósítani tervét, de nem engedtem.
- Nem, Calum.. Most én megyek. - suttogtam, majd eltávolodtam tőle, hátat fordítottam,s elindultam lefelé.

Kezem a korlátra helyeztem, majd végighúztam rajta, ezzel is lassÍtottam lépéseimet. Talán arra vártam, hogy utánnam nyúl, elmondja azt, hogy nem érdeki őt a szabályok. De nem tette. Pedig vártam rá. Még akkor is, amikor már kint sétáltam a cseperegő esőben. Vártam, hogy megragadja a kezem, s magához húzzon. Nem tette.

Vizes tincseim az arcomra tapadtak, s a cipőm is beázott. Mindez fel sem tűnt, csak otthon, amikor elkezdtem köhögni. Kócos hajamba túrtam, majd a konyhába csoszogtam. Megpróbáltam mindezt hangtalanul, de nem sikerült. Dave egy hatalmasat ásított, egyik kezével megdörzsölte szemét, a másikat meg maga mellett tartotta egy mackó társaságában. Kómás fejével engem vizslatott, s már szóra nyitotta volna száját, amikor mellé léptem, megfogtam a kezét, s visszavittem a szobájába. Apró lábaival felmászott ágyára, majd betakartam őt. Pár másodperc múlva lehunyta szemeit, majd elaludt.

×××

Könyveimet beleraktam a szekrényembe, s elővettem az első órához szükséges tanszereket. Becsuktam az ajtót, majd megindultam az osztály felé, amikor a kedvenc professzorom, Mr. Williamson lépett elém. Tekintete szúrós volt, mégis biztató. 

- Gyere az irodámba. - motyogta, majd sarkon fordult, s elindult az irodája felé.

- De, professzor úr, órám lesz, s már becsengettek. - tiltakoztam, mire ő megfordult. 

- Szóltam a tanárodnak, hogy késel egy kicsit. Gyere már, nem lesz itt sokáig... - mondta már az utolsó szavakat alig hallhatóan, majd bement az említett helységbe.

Kíváncsian lépkedtem felé, majd lenyomtam a kilincset, s beléptem. Egy szőke hajú hölgy állt az ablak előtt, kifelé tekintett. A tanárúr köhintett egyet, majd a nő megfordult. Egy elégedett mosoly kúszott arcára, majd kezét nyújtotta, amit elfogadtam.

- Alexis Mattews, újságíró. - mosolyodott rám édesen mosolyogva. 

Ez már rosszul kezdődik... 

"A világ tele van váratlan fordulatokkal, és épp, amikor átlátnánk a világot, a talaj kicsúszik a lábunk alól, és megint padlóra kerülünk."

~Grace Klinika c. film. 
*Facebook csoport*