Eső kezdett el szemerkélni Los Angeles utcáin, de Calum mit sem törődve baktatott tovább egyedül az utcán. Barna tincsei már teljesen át volt ázva, ruháin sötétebb voltok keletkeztek az eső cseppek miatt. Nyár volt. Ez az eső egy könnyebb zápornak számított Los Angeles utcáin. Kezeit zsebre vágta, majd átment a zebrán; kómotosan folytatta tovább az útját. Az sem érdekelte, hogy bőrig ázik, majd lebetegedik. Csak menni akart egyenesen előre, át minden gondon, bajon. Már túlságosan is benne volt mindenben, s nem tud már belőle szabadulni. Miért is mentem bele? - talán minden egyes nap megkérdezi magától, de sosem tud rá válaszolni. az elején még jó bulinak tűnt, de már nem az. Megölték azt a lányt, akit irtózatosan szeretett, és ez ellen nem tudott mit tenni. Talán jól van ez így? Semmiképp sem. Viktoria nem tehet arról, hogy rosszkor volt rossz helyen, hisz mégiscsak Calumot kereste, mivel ő eltűnt.
Hetekkel a temetés után is csak saját magát okolta, hisz miatta történt minden. Ha nem ment volna el barátnője mellől, ha nem derül ki, hogy miben van benne, akkor Viktoria is élne, valamint a múltja sem derült volna ki. Ám van egy okos ember a bandában, aki nem más, mint Shane. Mivel Shane egy eléggé gazdag családból származik, sőt egy eléggé nívós egyetemre jár, ebből következik, hogy van valami a koponyájában, kitalálta azt, hogy terelni kéne a témát a bandáról. Ehhez pedig az kell, hogy Viktoria barátja, azaz Calum, depressziót színlel, ezzel elterelve a gyanút. Ő az ártatlan volt barát, aki iszonyatosan szerette a meghalt lányt, és nem bír nélküle lenni. Ön gyilkosság-színlelés volt már egy párszor, a kábítószerekhez meg szívesen nyúlt. Az alkoholt már megszokta a szervezete, így csak az ön gyilkosság okozott neki problémát. Persze sosem jutott el odáig, mert mindig volt olyan, aki megállítja ebben.
Órákon át sétált az esőben, végül eldöntötte, hogy bemegy egy közeli kocsmába. Kómás fejjel nyomta le a kilincset, majd belépett a füstös épületbe. Tíz, maximum húsz ember lehetett a pult, illetve az asztalok körül, valamint két fiatal lány a pult hátánál, akik az italt szolgálták. Ledobta magát az egyik üres székre, majd intett a pultos lánynak.
- Mit adhatok? - mosolygott rá eröltetten.
- Bármit, ami hat rám. - vont vállat a srác.
A lány nem tétovázott, kibontott egy Jack Daniel's -es üveget, majd kiöntött a srácnak egy pohárnyival. Calum nem tétovázott, egy-kettőre lehajtotta az üveget, majd kért még egyet. És még egyet, valamint még egyet. Két óra elteltével már fogalma sem volt arról, hogy hol van, csak a pultos lányt látta maga előtt, aki alig lehetett egy évvel fiatalabb nála. A szőke haj zuhatag ott volt előtte.
- Záróra van. Haza kéne menned. - noszogatta a srácot.
- Nem megyek én sehova. - válaszolta a srác elcsukló hangon.
A lány körbe nézett, majd miután észre vette, hogy csak ők ketten maradtak az épületben, a srác kezét a vállára dobta, és kisegítette. Miután bezárta az ajtót, egy halk sóhaj hagyta el száját.
- Héé! - bökte meg a kómás srácot, - Hol laksz?
Calum elcsukló hangon makogta el a címet, amit a lány épp hogy értett. Szerencséje volt, hogy nem volt messze a srác háza. A fiú kezdett nehezedni a vállán, s már azon morfondirtozott, hogy otthagyja az utcán tehetetlenül, de ő mégsem az a típusú lány.
Végül sikeresen elérkezett a srác házáig. Kotorászni kezdett a srác zsebében, míg végül megtalálta a kulcs csomót, amelyen kismillió kulcs lógott. Többszöri próbálkozás után megtalálta az ajtóhoz való kulcsot, s bement a házba. Kellemeset csalódott, mivel nem a szokásos agglegény lakban találta magát. Ellenkezőleg. Rend volt, talán épp a tűzhelyen pihenő mosatlan volt a kakukk tojás, máskülönben nehezen lehetne megmondani, hogy ki is lakik itt.
- Hogy.. hogy hívnak? - kérdezte Calum hirtelen.
- Heidi. - mosolygott eröltetten a lány.
Calum, talán az alkohol hatására, talán az esze döntött így, de megragadta a lány derekát, magához húzta, majd megcsókolta. Heidi nem ellenkezett, bár tudta, hogy nem jó az, amit csinál. Hirtelen megállította a srácot, majd hüvelyikujját a szájára helyezte.
- Hé. Én még nem akarom. - ez a kijelentése nem tetszett Calumnak, de beletörődött. - És.. Téged hogy hívnak? - kérdezte már akkor, amikor mindketten ledőltek az ágyra. Szorosan bújt a srác mellkasához.
- Cameron. - hazudott a srác.
Nem a múltból lesz emlék, hanem az emlékezetből lesz a múlt.
Douwe Draaisma
2014. december 31., szerda
09. Vissza a múltba /1/
Amit emléknek nevezel, itt él, és hat időtlenül és elevenen, és formálja az életet. Nehéz elképzelni, hogy jelenlegi életed minden pillanatát nemcsak a múltad sugallja, hanem a jövőd is: sejted, hogy mivé kéne lenned, de nehezen sikerül. Az emlékek nemcsak a múltból tolnak, hanem húznak is a jövőből.
Müller Péter A lány könnyei patakokban folytak lefele egyre vörösödő arcán, és a földre rogyott. Remegve nézte meg ismét a terhességi teszt eredményét, amelyen két vonal volt. Terhes. Csupán 15 évesen. Jelenleg minden energiáját arra pocsékolná, hogy megfolytba egy kanál vízben Shay-t, de tudta, hogy nem lehet. Elvetetni a kisbabát nem szeretné, mert akkor bűntudata lenne. Apjának vajon hogy mondja el? Tudta, hogy ha elmondja, megveri vagy kidobja, mivel részeg minden egyes nap. A bátyjának még elmakogja valahogy, de mi lesz az iskolával? A tanulmányaival? Nem, erre most nem gondolhat. Bármennyire is szeret tanulni, bármennyire is nagyok az elhatározásai, most a legelső a gyerek.
Müller Péter A lány könnyei patakokban folytak lefele egyre vörösödő arcán, és a földre rogyott. Remegve nézte meg ismét a terhességi teszt eredményét, amelyen két vonal volt. Terhes. Csupán 15 évesen. Jelenleg minden energiáját arra pocsékolná, hogy megfolytba egy kanál vízben Shay-t, de tudta, hogy nem lehet. Elvetetni a kisbabát nem szeretné, mert akkor bűntudata lenne. Apjának vajon hogy mondja el? Tudta, hogy ha elmondja, megveri vagy kidobja, mivel részeg minden egyes nap. A bátyjának még elmakogja valahogy, de mi lesz az iskolával? A tanulmányaival? Nem, erre most nem gondolhat. Bármennyire is szeret tanulni, bármennyire is nagyok az elhatározásai, most a legelső a gyerek.
Nagy nehezen felkaparta magát a földről, letörölte a könnyeit, majd beszaladt a szobájába. Magára kapott egy vékonyabb zakót, mivel kint eléggé hideg volt, felvette a sport cipőjét, majd zajtalanul kiment. Bekapcsolta zene lejátszóját, majd kiválasztott egy random zenét. Lassan baktatott végig az utcán, az sem zavarta, hogy utánaszóltak, hogy Menjél már gyorsabban! Fogalma sem volt arról, hogy hogyan mondja el bátyjának; térjen egyből a lényegre, vagy mesélje el a történetet? Abban reménykedik, hogy bátyja barátnője, Andrea is ott van, mert akkor számíthat arra, hogy a lány megvédi őt.
Mély lélegzetet vett, amikor ahhoz a társasházhoz ért, amelyben bátyja lakik. Határozatlan lépésekkel mászott felfele a lépcsőn, majd beírta a kódot, mire az ajtó egy sípolással jelezte, hogy kinyílt. Skyler megtolta az ajtót, majd belépett a hűvös folyosóra. Kezét a korlátra helyezte, s úgy ment felfele a lépcsőn, egyenesen az ötödikre, pontosabban a 35. lakásba, ahol élt bátyja, valamint annak barátnője.
Megállt az ajtó előtt, majd hatalmasat szippantott a rökönyös levegőből. Sosem szeretett itt állni, ebben az épületben, mivel rengeteg minden történt itt. Gyilkosságok, rablások, elrablások és ehhez hasonlók. Megvárta, míg az idős nénike elmegy a háta mögött, mert ha a bátyja már az ajtóban elkezd vele ordibálni, nem lesz jó vége. A kismama bement a házba, így Skyler már határozottabban nyomta meg a csengőt. Másodpercekkel később Patrick nyitott ajtót. Szemei tágra nyíltak, amikor meglátta kishúga sírástól feldagadt arcát. Megragadta a kezét, s behúzta. Leültette a kanapéra, majd ő is helyet foglalt vele szembe. Kérdőn pillantott rá. Skyler reménykedve kereste Andrea alakját, aki hamarosan ki is bújt a fürdőszobából, s leült mellé. Megszorította a kezét, s bátorítóan nézett rá.
-Az van, hogy ... hogy.. terhes vagyok.
______________
Pár hónapja Los Angelesbe költöztek. Épp azután, miután Mr. Momsen csúnyán helybenhagyta lányát. Szerencsére a születendő gyermeknek semmi baja nem lett, annál inkább Skyler-nek. A jobb karja eltört, ami most gipszben van. A lakásuk egy tömbház egyik emeletén található, közel egy kórházhoz, hogyha megindulna a szülés, mivel Skyler már a 9. hónapban jár.
Skyler épp a mai napi ebédet készíti, mivel bátyja és annak barátnője dolgoznak, így rá marad a házzal kapcsolatos teendők és a főzés. Bár ezeket is már csak mértékkel, mivel hamar fárad. Épp a vizet akarta odatenni főni, amikor egy eléggé forró dolog lefojt a lábán. Automatikusan a hasához kapott, majd ezután a telefonhoz. Remegő kezekkel bepötyögte bátyja telefonszámát, majd tárcsázta. Három kicsöngés után felvette.
- Patrick... b..baj van... - makogta a lány.
- Sky, mi történt? Mondd már! - hadarta a fiú türelmetlenül. Megijedt.
- Még van egy hónap..de elfolyt. - tört ki belőle a zokogás.
- Nem. Az nem lehet. Azonnal otthon vagyok. - ezzel kinyomta a telefont.
Patrick szedte a lábát ahogy csak tudta, s mikor már a tömbház elé ért, hívta a mentőket. Elmondta azt, hogy mit tud a lányról, és, hogy siessenek. Felszaladt a lépcsőn, majd bement a házba. Húgát a kanapéra rakta, majd elővett egy táskát s belerakott pizsamát, és az ehhez hasonló szükséges dolgokat, amelyek elkellenek egy kórházba.
Percekkel később két mentős jött be az ajtón...
Skyler épp a mai napi ebédet készíti, mivel bátyja és annak barátnője dolgoznak, így rá marad a házzal kapcsolatos teendők és a főzés. Bár ezeket is már csak mértékkel, mivel hamar fárad. Épp a vizet akarta odatenni főni, amikor egy eléggé forró dolog lefojt a lábán. Automatikusan a hasához kapott, majd ezután a telefonhoz. Remegő kezekkel bepötyögte bátyja telefonszámát, majd tárcsázta. Három kicsöngés után felvette.
- Patrick... b..baj van... - makogta a lány.
- Sky, mi történt? Mondd már! - hadarta a fiú türelmetlenül. Megijedt.
- Még van egy hónap..de elfolyt. - tört ki belőle a zokogás.
- Nem. Az nem lehet. Azonnal otthon vagyok. - ezzel kinyomta a telefont.
Patrick szedte a lábát ahogy csak tudta, s mikor már a tömbház elé ért, hívta a mentőket. Elmondta azt, hogy mit tud a lányról, és, hogy siessenek. Felszaladt a lépcsőn, majd bement a házba. Húgát a kanapéra rakta, majd elővett egy táskát s belerakott pizsamát, és az ehhez hasonló szükséges dolgokat, amelyek elkellenek egy kórházba.
Percekkel később két mentős jött be az ajtón...
×××
Órák múlva egy egészséges kisfiú látta meg a napvilágot. Mivel koraszülöttként érkezett meg az emberek közé, inkubátorba helyezték. Skyler, miután felébredt, el szeretett volna menni kisfiához. Egy nővér igyekezett a segítségére. Egy tolókocsiba ültette, majd bevezette abba a bizonyos osztályba, ahol a koraszülöttek voltak. A negyedik inkubátorban feküdt egy Dave Momsen nevezetű kissrác. Apró ujjai épp'hogy mozogtak. Skyler arcán legördültek az első örömkönnyek - amelyek tényleg örömkönnyek - , s mosolyogva nézte kisfiát. Az ő kisfia. Az ő szeretett kisfia.
Egy kéz telepedett vállára, mire odakapta fejét. Bátyja elismerően bólintott, majd a homlokára nyomott egy puszit. Ezután Andrea jelent meg mellette, s karon fogta barátját. Akkor, azon a napon, amikor kiderült, hogy Skyler terhes, mérhetetlenül haragudtak a lányra. Sőt. Azt akarták, hogy vetesse el a babát, hisz még túl fiatal. De a lány egy olyan érvvel támasztotta alá, amivel mindkettőt meg tudta győzni, hogy ő igenis alkalmas anyának.
- Csodás anya leszel, majd meglátod. - mosolyodott el Patrick.
Írói megjegyzés:
Hát sziasztok. Boldog Új Évet Kívánok Minden Kedves Olvasónak!
A csoportba már kiírtam, de ide is írom. Ez a részt még 2014.-ben lesz publikálva, s a következő már 2015.-ben. Ebben a fejezetben Skyler múltját ismerhetitek meg egy kicsivel jobban, a következőben pedig a Calumét.
Kellemes estét, és vigyázzatok a pezsgővel ^^
Írói megjegyzés:
Hát sziasztok. Boldog Új Évet Kívánok Minden Kedves Olvasónak!
A csoportba már kiírtam, de ide is írom. Ez a részt még 2014.-ben lesz publikálva, s a következő már 2015.-ben. Ebben a fejezetben Skyler múltját ismerhetitek meg egy kicsivel jobban, a következőben pedig a Calumét.
Kellemes estét, és vigyázzatok a pezsgővel ^^
2014. december 25., csütörtök
08. Hazugság / Karácsonyi meglepi /
"Reménytelen helyzetek kétségbeesett lépéseket szülnek."
~Darren Shan
Lépteimet szaporára vettem, még véletlenül sem fordultam vissza. Azt mondják, hogy csak az fordul hátra, aki fél. Én pedig nem félek, sőt; épp menekülök. Szeretem Dave-et, és természetesen nem tagadom le, csupán az egyetemnek vannak bizonyos szabályai, miszerint családos embereket nem vesznek fel. Viszont ez volt életem legnagyobb álma, miszerint segítek az olyan embereket, mint amilyen én voltam. Igen, bevallom, én is jártam pszichológushoz, de még mennyit. És akkor jöttem rá, hogy milyen nagy dolog az, hogy ha az embereken tudunk segíteni, amikor a szemem előtt esett össze egy depressziós lány. Akkor jutottam el arra a pontra, hogy: Oké, itt megállunk! Nem gyógyszerezzük magunkat, nem vagdossuk a kezünket, sem ehhez hasonló brutális dolgok, hanem a sarkunkra állunk, és rávesszük ugyanerre az olyan embereket, akiknek szükségük van támogatásra. Már közel jártam a sikerhez, de egy dolog megállított: a felvételi lapon lévő feltételek:
1) Kiváló átlag. - ez megvolt. -;
2) Elegendő pénz mennyiség az egyetem kifizetésére - munkahelyem volt, valamint a bátyám is kisegített; pipa - ;
3) Ne legyen családos. - hoppá.
Egy karnyújtásnyira volt tőlem az egyetem kapuja, és nem dobhattam csak úgy el. Minden álmom valóra vált volna, csak Dave is ott volt. Persze, ezért nem ő a hibás.
Patrick segítségével be tudtam adni a jelentkezési lapot, melyen az állt, hogy egyedülálló, gyermektelen vagyok. Önzőség, tudom, de most, elsőnek és utolsónak, rólam volt szó. Andrea, Patrick barátnője is támogatta az ötletet. Nem volt más választásom, beadtam a lapot. Pedig már magamban arra az elhatározásra jutottam, hogy inkább feladom az egészet. Nem ért annyit, és már arról is megfeledkeztem, hogy beadtam felvételit. Egy eléggé meleg, júliusi napon érkezett meg a levél, amelyben pozitív visszajelzés állt. Nagyjából egy hétig üvöltöttem, folyamatosan azt ordítottam, hogy én be nem teszem a lábam az épületbe, s mégis most innen menekülök. Fura helyzeteket hoz össze a sors. Néha egész jókat, néha pedig borzalmasakat. Azt hiszem, ez az utóbbiba tartozik.
Miután már eléggé biztonságban éreztem magam, lelassítottam, és mélyet szippantottam a hideg levegőből. Az égre pillantottam, amely eléggé be volt borulva. Szürke színe baljós előérzeteket váltott ki belőlem. A táskámba pillantottam, és kutakodni kezdtem egy esernyő után. Szomorúan állapítottam meg, hogy ma otthon hagytam ezt a lét fontosságú tárgyat, amely általában mindig nálam van, még akkor is, ha annyira meleg van, hogy alig járnak az utcán.
Öt perc elteltével befordultam a kis utcába, ahol az épületből csordaként özönlöttek ki a kisebb-nagyobb gyerekek. Apró mosoly kúszott arcomra, majd nekidőltem a kőfalnak, és vártam Dave-et. Fiam a hatalmas iskolatáska mögött eltűnt, alig-alig látszott ki. Mosolyogva futott felém, kezében az ellenőrzőjével. Apró puszit nyomtam arcára, majd szorosan átöleltem.
- Mami, mami, kaptam egy jelest. - visítozott hangosan édes mosolyt villantva.
- Nagyon ügyes vagy. - dicsértem meg egy puszit nyomva homlokára. - De most gyere, mert még elkap az eső, és nincs ernyőm. - ragadtam meg apró kezeit, s vészesen gyors futásba kezdtünk.
De, az eső gyorsabb volt. A felsőmön a hatalmas eső cseppek kezdtek uralkodni, és kezdtem fázni. Táskámból elővettem egy kapucnis felsőt, amelyet ráadtam Dave-re, és tovább futottunk. Már a helyzet teljes mértékben reménytelen volt, már arra az elhatározásra jutottam, hogy bemegyünk egy bevásárló központba, amikor egy eléggé ismerős autó állt meg mellettünk. Fekete Audi A8. Ismerős volt, túlságosan is. Az anyós ülés ajtaja kinyílt, majd egy férfi hang kiszóllt.
- Üljetek be.
Gondolkodás nélkül beültünk, pedig jó lett volna megfontolni az egészet, s gondolkodnom kellett volna azon, miért is olyan ismerős az autó.
Arcom kissé döbbent volt, s ki is akartam szállni, de mivel Dave is velem volt, s a tüdője nem a legtökéletesebb, úgy döntöttem maradunk.
- Mit keres itt, tanárúr? - vontam fel szemöldököm miközben bekötöttem a biztonsági övem.
- Erre jártam, s megláttalak titeket. Hazavihetlek, ha gondolod. - mosolyodott el annyira őszintén, mint ahogyan az tőle telik.
Igennel válaszoljak, esetleg nemmel? Igennel kéne, hisz ez a helyzet már most rossz.
- Megköszönném. - sóhajtottam önkéntelenül, majd lediktáltam a címet.
- Azt mondtad, hogy a fiad... - kezdett volna bele, de megállítottam. Kivettem telefonom a zsebemből, melyből lógott a fül hallgató, s hátraadtam Dave-nek.
- Hallgasd a zenéket, vagy játssz rajta. - utasítottam, ő pedig megszeppenve teljesítette akaratom. Miután megbizonyosodtam róla, hogy tényleg nem hallja, folytattam. - Sosem derülhet ki, hogy van egy fiam. Soha.
- Most 22 éves vagy, ezek szerint 15 lehettél akkor. Szóval... - komorodott el, s jobbra tekerte a volánt.
- Eléggé rossz rá gondolni, de az. - sóhajtottam.
- Abortuszra nem gondoltál? - vonta fel szemöldökét felém pillantva.
- Milyen szörnyeteg lennék akkor, ha megvonnák egy olyan embert az élettől, aki nem tett semmi rosszat?
- Helyes megállapítás. A szüleid mit szóltak ehhez?
- Anyám már meghalt, amikor 4 éves voltam, apám pedig a szokásosat: részegre leitta magát, majd ... na jó, ezt inkább hagyjuk. - haraptam ajkaimba.
- Apád pedig? - fékezett le egy piros lámpánál.
- Apám pedig... félholtra vert. - sóhajtottam. Borzalmas ilyenekről beszélni.
Nem szólt semmit. Talán jobb is így. A csend nem volt kínos, eléggé kellemes volt. Talán, úgy gondolta, jobb, ha egyedül hagy a gondolataimmal. Minden átment a fejemen, jó és rosszabb gondolat egyaránt. Néha még én is elgondolkodom azon, hogy tényleg jól döntöttem-e.Vannak olyan döntéseink, amelyeket az idő elteltével kételkedünk. De ott, abban a percben, amikor azt el kellett dönteni, úgy gondoltuk, hogy az jó döntésnek számit.
- Megérkeztünk. - lépett rá a fékre.
- Nagyon szépen köszönöm, tanár úr... Illetve Shane. - pillantottam rá, majd kinyitottam az ajtót, s kiszálltam. Már épp csuktam volna be, amikor kezem után kapott, így visszadugtam a fejem az autóba.
- És, ne félj! Nem szólok senkinek. - mosolyodott el halványan.
- Köszönöm. - viszonoztam gesztusát, majd kiszabadítottam kezem a kezei közül, és becsuktam az autó ajtaját.
Kézen ragadtam Dave-et, majd bementem a tömb házba, kinyitottam az ajtót, s felmentünk az emeletre, a saját lakásunkba. A táskám ledobtam a kanapéra, majd levettem Dave-ről a vizes ruhadarabokat, s a szárítóra helyeztem. Elővettem a szekrényből agy kapucnis felsőt, majd ráadtam. Ezután levettem magamról a vizes cuccokat, s ezeket is a szárítóra helyeztem.
- Mami, segítesz a házi feladatban? - pillantott rám Dave.
- Persze. Hozd a konyhapultra. Közben pedig készítek valami vacsit. - mosolyodtam rá, amire csak egy heves bólintással válaszolt, majd befutott a szobájába.
Elővettem a kis füzetet a szekrényből, majd keresni kezdtem egy olyan receptet, amelyik jó uzsonnának, egyszerű elkészíteni de azért laktató. Hosszas keresés után végül arra az elhatározásra jutottam, hogy palacsintát készítek. Pedig utálok azt sütni, mivel nekünk nem elég öt darab, és ha több adagot készítek, karácsonyig a palacsinta sütővel a kezemben fogok állni a tűzhely előtt.
Végül nekiálltam sütni, miközben segítettem Dave-nek a matek példákban. Öt percen keresztül nem szólalt meg, csak oldotta a feladatokat, amikor hirtelen felemelte a fejét, majd tetteimet kezdte követni.
- Elakadtál valamiben? - pillantottam rá mosolyogva.
- Nem. Csak.. Mami.. nekem ki az apám?
Kérdésétől sokkot kaptam, másodpercekig nem tudtam levegőt venni. Mintha az egész szoba lassított felvételbe váltott volna: a levegőt szaporátlanul vette, lassan pislogott, s a levegőt is olyan nehezen lehetett venni, mintha minden egyes részecskéjében ólomdarabok lennének.
- Miért kérded ezt? - nyögtem ki ezt a három szót talán percekkel később.
- Ma az iskolában a családról volt szó, és mindenki a papájáról meg a mamájáról beszélt. És én nem tudtam mit mondani apáról. - pillantott a füzetére megbánóan.
- A papád ... egy nagyon kedves ember, de... sajnos sok dolga van, így nem tud figyelni ránk. - hazudtam neki. Ez a kis mese még mindig jobb az igazságnál.
"Olykor jobb egy kegyes hazugsággal élni, mint az igazsággal fájdalmat okozni."
~Éjszaka a múzeumban c. film
Írói megjegyzések:
1) Kiváló átlag. - ez megvolt. -;
2) Elegendő pénz mennyiség az egyetem kifizetésére - munkahelyem volt, valamint a bátyám is kisegített; pipa - ;
3) Ne legyen családos. - hoppá.
Egy karnyújtásnyira volt tőlem az egyetem kapuja, és nem dobhattam csak úgy el. Minden álmom valóra vált volna, csak Dave is ott volt. Persze, ezért nem ő a hibás.
Patrick segítségével be tudtam adni a jelentkezési lapot, melyen az állt, hogy egyedülálló, gyermektelen vagyok. Önzőség, tudom, de most, elsőnek és utolsónak, rólam volt szó. Andrea, Patrick barátnője is támogatta az ötletet. Nem volt más választásom, beadtam a lapot. Pedig már magamban arra az elhatározásra jutottam, hogy inkább feladom az egészet. Nem ért annyit, és már arról is megfeledkeztem, hogy beadtam felvételit. Egy eléggé meleg, júliusi napon érkezett meg a levél, amelyben pozitív visszajelzés állt. Nagyjából egy hétig üvöltöttem, folyamatosan azt ordítottam, hogy én be nem teszem a lábam az épületbe, s mégis most innen menekülök. Fura helyzeteket hoz össze a sors. Néha egész jókat, néha pedig borzalmasakat. Azt hiszem, ez az utóbbiba tartozik.
Miután már eléggé biztonságban éreztem magam, lelassítottam, és mélyet szippantottam a hideg levegőből. Az égre pillantottam, amely eléggé be volt borulva. Szürke színe baljós előérzeteket váltott ki belőlem. A táskámba pillantottam, és kutakodni kezdtem egy esernyő után. Szomorúan állapítottam meg, hogy ma otthon hagytam ezt a lét fontosságú tárgyat, amely általában mindig nálam van, még akkor is, ha annyira meleg van, hogy alig járnak az utcán.
Öt perc elteltével befordultam a kis utcába, ahol az épületből csordaként özönlöttek ki a kisebb-nagyobb gyerekek. Apró mosoly kúszott arcomra, majd nekidőltem a kőfalnak, és vártam Dave-et. Fiam a hatalmas iskolatáska mögött eltűnt, alig-alig látszott ki. Mosolyogva futott felém, kezében az ellenőrzőjével. Apró puszit nyomtam arcára, majd szorosan átöleltem.
- Mami, mami, kaptam egy jelest. - visítozott hangosan édes mosolyt villantva.
- Nagyon ügyes vagy. - dicsértem meg egy puszit nyomva homlokára. - De most gyere, mert még elkap az eső, és nincs ernyőm. - ragadtam meg apró kezeit, s vészesen gyors futásba kezdtünk.
De, az eső gyorsabb volt. A felsőmön a hatalmas eső cseppek kezdtek uralkodni, és kezdtem fázni. Táskámból elővettem egy kapucnis felsőt, amelyet ráadtam Dave-re, és tovább futottunk. Már a helyzet teljes mértékben reménytelen volt, már arra az elhatározásra jutottam, hogy bemegyünk egy bevásárló központba, amikor egy eléggé ismerős autó állt meg mellettünk. Fekete Audi A8. Ismerős volt, túlságosan is. Az anyós ülés ajtaja kinyílt, majd egy férfi hang kiszóllt.
- Üljetek be.
Gondolkodás nélkül beültünk, pedig jó lett volna megfontolni az egészet, s gondolkodnom kellett volna azon, miért is olyan ismerős az autó.
Arcom kissé döbbent volt, s ki is akartam szállni, de mivel Dave is velem volt, s a tüdője nem a legtökéletesebb, úgy döntöttem maradunk.
- Mit keres itt, tanárúr? - vontam fel szemöldököm miközben bekötöttem a biztonsági övem.
- Erre jártam, s megláttalak titeket. Hazavihetlek, ha gondolod. - mosolyodott el annyira őszintén, mint ahogyan az tőle telik.
Igennel válaszoljak, esetleg nemmel? Igennel kéne, hisz ez a helyzet már most rossz.
- Megköszönném. - sóhajtottam önkéntelenül, majd lediktáltam a címet.
- Azt mondtad, hogy a fiad... - kezdett volna bele, de megállítottam. Kivettem telefonom a zsebemből, melyből lógott a fül hallgató, s hátraadtam Dave-nek.
- Hallgasd a zenéket, vagy játssz rajta. - utasítottam, ő pedig megszeppenve teljesítette akaratom. Miután megbizonyosodtam róla, hogy tényleg nem hallja, folytattam. - Sosem derülhet ki, hogy van egy fiam. Soha.
- Most 22 éves vagy, ezek szerint 15 lehettél akkor. Szóval... - komorodott el, s jobbra tekerte a volánt.
- Eléggé rossz rá gondolni, de az. - sóhajtottam.
- Abortuszra nem gondoltál? - vonta fel szemöldökét felém pillantva.
- Milyen szörnyeteg lennék akkor, ha megvonnák egy olyan embert az élettől, aki nem tett semmi rosszat?
- Helyes megállapítás. A szüleid mit szóltak ehhez?
- Anyám már meghalt, amikor 4 éves voltam, apám pedig a szokásosat: részegre leitta magát, majd ... na jó, ezt inkább hagyjuk. - haraptam ajkaimba.
- Apád pedig? - fékezett le egy piros lámpánál.
- Apám pedig... félholtra vert. - sóhajtottam. Borzalmas ilyenekről beszélni.
Nem szólt semmit. Talán jobb is így. A csend nem volt kínos, eléggé kellemes volt. Talán, úgy gondolta, jobb, ha egyedül hagy a gondolataimmal. Minden átment a fejemen, jó és rosszabb gondolat egyaránt. Néha még én is elgondolkodom azon, hogy tényleg jól döntöttem-e.Vannak olyan döntéseink, amelyeket az idő elteltével kételkedünk. De ott, abban a percben, amikor azt el kellett dönteni, úgy gondoltuk, hogy az jó döntésnek számit.
- Megérkeztünk. - lépett rá a fékre.
- Nagyon szépen köszönöm, tanár úr... Illetve Shane. - pillantottam rá, majd kinyitottam az ajtót, s kiszálltam. Már épp csuktam volna be, amikor kezem után kapott, így visszadugtam a fejem az autóba.
- És, ne félj! Nem szólok senkinek. - mosolyodott el halványan.
- Köszönöm. - viszonoztam gesztusát, majd kiszabadítottam kezem a kezei közül, és becsuktam az autó ajtaját.
Kézen ragadtam Dave-et, majd bementem a tömb házba, kinyitottam az ajtót, s felmentünk az emeletre, a saját lakásunkba. A táskám ledobtam a kanapéra, majd levettem Dave-ről a vizes ruhadarabokat, s a szárítóra helyeztem. Elővettem a szekrényből agy kapucnis felsőt, majd ráadtam. Ezután levettem magamról a vizes cuccokat, s ezeket is a szárítóra helyeztem.
- Mami, segítesz a házi feladatban? - pillantott rám Dave.
- Persze. Hozd a konyhapultra. Közben pedig készítek valami vacsit. - mosolyodtam rá, amire csak egy heves bólintással válaszolt, majd befutott a szobájába.
Elővettem a kis füzetet a szekrényből, majd keresni kezdtem egy olyan receptet, amelyik jó uzsonnának, egyszerű elkészíteni de azért laktató. Hosszas keresés után végül arra az elhatározásra jutottam, hogy palacsintát készítek. Pedig utálok azt sütni, mivel nekünk nem elég öt darab, és ha több adagot készítek, karácsonyig a palacsinta sütővel a kezemben fogok állni a tűzhely előtt.
Végül nekiálltam sütni, miközben segítettem Dave-nek a matek példákban. Öt percen keresztül nem szólalt meg, csak oldotta a feladatokat, amikor hirtelen felemelte a fejét, majd tetteimet kezdte követni.
- Elakadtál valamiben? - pillantottam rá mosolyogva.
- Nem. Csak.. Mami.. nekem ki az apám?
Kérdésétől sokkot kaptam, másodpercekig nem tudtam levegőt venni. Mintha az egész szoba lassított felvételbe váltott volna: a levegőt szaporátlanul vette, lassan pislogott, s a levegőt is olyan nehezen lehetett venni, mintha minden egyes részecskéjében ólomdarabok lennének.
- Miért kérded ezt? - nyögtem ki ezt a három szót talán percekkel később.
- Ma az iskolában a családról volt szó, és mindenki a papájáról meg a mamájáról beszélt. És én nem tudtam mit mondani apáról. - pillantott a füzetére megbánóan.
- A papád ... egy nagyon kedves ember, de... sajnos sok dolga van, így nem tud figyelni ránk. - hazudtam neki. Ez a kis mese még mindig jobb az igazságnál.
"Olykor jobb egy kegyes hazugsággal élni, mint az igazsággal fájdalmat okozni."
~Éjszaka a múzeumban c. film
Írói megjegyzések:
- Békés, Boldog Karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak! Kinek mit hozott a kis angyal? :D
- Elkezdtem használni a watt padot, és két történetbe is nekikezdtem... ne, kérlek, még ne lőjetek le. Tudom, unalmas már engem olvasni, de ... akkor is :D
Ha időtök, s kedvetek tartja, nézzetek be :)
3. FACEBOOK CSOPORT Csatlakozzatok a még több információért.
4. Van egy ötletem... na igen, ez már tényleg sok(k) ... A csoportban egy bejegyzés alá kérdezhettek mindenféléről, és a blogra kiteszem óév napján. A kérdéseitek kapcsolódhatnak a bloghoz, vagy bármi máshoz is. Ez persze csak akkor, ha igény van rá. Majd jelezzetek vissza :)
2014. december 20., szombat
07.Shane Gilbert
"Az motivál, ha cselekszel, és nem az, ha gondolkozol a dolgokról. A cselekvés hozza meg a lelkesedést és a cselekvés során bukkannak fel új lehetőségek. Vágj bele!"
~Andrew Matthews
- Most, gondolom, azt kérded magadtól, hogy mit kereshet itt egy újságíró, amikor semmi fontos dolog nem történt. Nem történt semmi, még. Egy munkát ajánlanák fel neked, s örülnék, ha elfogadnád. - vázolta fel nekem a tényeket. Az elején sem festett jól ez a dolog, de ezek hallatán már még inkább elegem van az egészből.
- Miről lenne szó? - varázsoltam magamra egy kedves mosolyt, s az iménti kérdést is csak azért kérdeztem, mert jó nevelést kaptam, ami szerint tisztelni kell a nálunk rangosabb embereket.
- Ha jól tudom, márpedig a professzor úr is megerősítette - pillantott az említett emberre - , egy kórháznál dolgozol. - bólintottam. - S az egyik páciensed Calum Hood. - szemöldököm ráncba szökött, gondolkodni kezdtem. Calum..Calum, Calum, és ki ne hagyjuk Calumot. Mért van ott mindenhol? Miért vagy ilyen jelentős ember Calum?
- Igen, Calum a páciensem. - sóhajtottam pár másodperc elteltével.
- Nagyjából márciusra terveztünk egy előadást, amelyben Victoria Dickens haláláról, valamint Calumról lenne szó. Mivel te vagy az egyetlen ember, aki hozzá szól, s akit ismerünk is, arra gondolunk, hogy te ki tudnád szedni belőle, hogy mi is történt a lánnyal. Furák a körülmények, és a rendőrség is ki szeretné deríteni, hogy mi történt pontosan, mivel egy, látszólag, összetört srácot találtak, meg egy félig elégett holttestet, akitől sajnos nem tudunk meg sokat. Így maradt Calum. S, mint már mondtam, te vagy az egyetlen ember, akivel beszél. Így jó lenne ha elvállalnád ezt a munkát, s feljegyzéseket készítenél róla. Persze,ha mindezt elvállalod pontosabban belemélyedünk ebbe az egészbe. - magyarázott teregetve a hölgy.
Valahogy köpni-nyelni nem tudtam. Felvázolni.... Fura körülmények. Mit titkolhat? Elena is tett egy ilyen megjegyzést a levelében, de sehogy sem jöttem rá, hogy mire is célozhat. Most, hogy tudom, lehetséges, hogy alapjai is vannak a gondolatainak, s a feltevéseinek, kíváncsi lettem.
- Lehetne az, hogy holnapra elmondom a döntésemet? - pillantottam a riporter felé.
- Természetesen. - mosolyodott el, majd kezét nyújtotta. - Holnap ugyanitt, ugyanekkor.
- De most már eredj, mert azt hiszik, elraboltalak. Öt percet kértelek el, s az időd már vészesen fogy. - mosolyodott el lágyan a professzor úr, majd az ajtó felé biccentett.
- Kellemes napot! - pillantottam még egyszer, utoljára az irodában maradottakra, majd becsuktam az ajtót, és siettem az órára.
Ahogy beléptem, mindenki rám nézett, még a tanár is, ami eléggé zavaró volt, hisz az elmúlt két év alatt senki sem tette. Letettem a tanszereim a padomra, majd figyelni kezdtem. Nos, már csak az a kérdésem maradt, hogy kire, esetleg mire. Mert, hogy Mr. ÉnVagyokALegtökéletesebb tanárra, azaz - közismertebb nevén - Shane Gilbert-re biztos nem. S, hogy miért közismert? Csak azért, mert az a hír járja, hogy a diákjainak megengedi, hogy tegezzék. Persze, ez érthető, hisz alig huszonnyolc éves, de ez akkor is megengedetlen, főleg egy egyetemi tanárnál. Az még elfogadható, ha a líceumban megengedik, na de egyetemen... kissé nevetséges. S az még nevetségesebb, hogy flörtölget a lányokkal, eléggé nyilvánosan. Ezért sem szimpatizálok vele, mert amint hozzám szól, vagy rám mosolyog - már ha ezt véletlenül megteszi - eszembe jutnak azok a szavak, amelyekkel az egyetem naiv lányait eteti. Néha már undort ébreszt bennem, ahogy az osztály naivabb része arról álmodozik, hogy egyszer az egyetemi professzor szerelmet fog vallani nekik. Nem ismerik őt. Sőt, senki sem ismeri. Ha jobban belegondolok, azt se tudom, ki is ő. Egyszer bemutatkozott, valamint azt mondta, hogy eléggé szegény körülmények közül kaparta fel magát odáig, ahol most van, de ennyi. Még egy jó szót sem említett sem a családjáról, sosem maradt el úgy óra, hogy családi gondja van. Kissé fura...
- Miss. Momsen, kérem, elmesélné, min is gondolkozik? - gúnyos tekintete engem vizslatott, majd két lépést közelített felém.
- Sajnálom, tanárúr, többet nem gondolkodok el semmin. - sütöttem le szemem, s már abban reménykedtem, hogy békén hagy, de nem tette.
- Nem válaszolt a kérdésemre, Miss. Momsen. Mi is volt annyira érdekfeszitően fontos dolog, hogy nem rám, valamint az általam tartott előadásra figyelt? - vonta fel szemöldökét, kezét karba tette, majd nekidőlt a katedrának.
- Tanár úr, kérem, nem volt semmi annyira... - de ekkor félbeszakított köhintése, így nem volt más választásom, minthogy improvizálok, hisz mégiscsak nem mondhatom azt, hogy épp őt illettem szebbnél-szebb jelzőkkel. - Tudja, tanár úr, pár hete meghalt példaképem, azaz második anyám, Elena Rodriguez. Rákos volt... Engem vettek fel a helyére, s megkaptam a betegeinek felét, köztük Calum Hood-ot. - komorodtam el, majd a tanárra figyeltem.
Ajkai résnyire nyíltak, s mondani akart valamit, de megakadt. Köpni-nyelni nem tudott, ha lehet ezt mondani. Döbbenten meredt hol rám, hol a kar órájára, majd ismét rám, s ismét az órájára.
- A..Azt mondta, Calum Hood? - kérdezett vissza, pedig pontosan tudta, hogy azt a nevet mondtam.
- Igen, azt. Miért? Talán, tud róla valamit?
- Nem.. Nem. Csupán négy éve sokat cikkeztek róla, meg a tévében is megjelent. Azt hittem, hogy ez a depresszió elmúlt nála, de úgy látszik... tévedtem. - pillantott cipőjére. - Mit tud róla?
- Sajnos semmit. Tulajdonképpen olyan, mint egy olyan matek példa, amelynek nincs megoldása. Megfejthetetlen. Lépésről - lépésre kell haladni vele, hogy aztán rájöjjünk, nincs megoldása. Jelenleg az első lépésnél tartok, s úgy érzem, mintha tűt keresnék egy széna kazalban. Nem tudom, mit kérdezzek tőle; elsőnek tapintatos legyek, vagy vágjak bele a közepébe? Gondoljak úgy rá, mint ahogy az összes többi pszichológus: ő egy depressziós fiú; vagy úgy, mint ahogyan azt egy külső szemlélő tenné: ő egy normális srác. - hallgattam el hirtelen, mert rájöttem, hogy ismét megindult a beszélő képességem, s ha ezzel nem állok le, hónapokig mesélnék.
- Mindenképpen mindkettő. Legyen tapintatos, de a kérdés legyen velős is. - szólalt meg hirtelen, amitől alig kaptam levegőt. Mr. Shane Gilbert tanácsot adott nekem, annak a diákjának, akihez eddig úgy szólt, mint egy utolsó kutyához.
- Köszönöm szépen a tanácsát, Mr. Gilbert. - bólintottam, majd a könyvemben elolvastam volna a címet, amikor ismét megszólalt.
- Shane. Tudja. - húzta kisebb mosolyra száját, majd egy mély levegőt vett, s folytatta. - Hol is tartottunk?
- Embertipsok. - mosolyodott rá a tanárra, az osztály... egyáltalán nem stréber lánya, aki csupán bevágódás miatt figyeli... Hát Shane minden egyes lépését. Cassy Minogue. Még a név is rosszul hangzik, s a lány is az. Az egyetem Paris Hiltonja, vagy inkább még nála is rosszabbja.
- Ó igen, ott. Szóval... - s ismét belemélyedt abba az - szavaival élve - érdekfeszitően fontos dologra, amit, amúgy, egy éve már felvettük.
Felírtam a címet, s most már tényleg figyeltem a tanár minden egyes szavára, s azokat a mondatokat, amelyeket fontosnak tartottam, lejegyzeteltem. Nem volt olyan nehéz lecke, főleg úgy, hogy tavaly bevágtam, s nem felejtettem el annyira.
Az órának hamar vége lett, s miután kicsengettek, mentem volna ki, amikor Mr. Gilbert elállta az utat.
- Elnézést, tanár úr. - pillantottam le, majd épp oldalra léptem volna, amikor ő is ugyanúgy mozgott velem.
- Szerintem nem felejtette el, hogy mit mondtam az előbb. -mosolyodott el.
- Maga is magáz engem, s az úgy fair, hogy én is magázom önt. S most, ha megbocsájt... - s már épp el tudtam volna menni mellette, amikor megragadta a kezem.
- Nem, nem bocsájtok meg. Meghívom egy kávéra. - szólt, s ellenkezni sem volt időm, húzni kezdett maga után.
- De én nem...
- De, maga igen. - szakított félbe, s rendelt két kávét, amit ki is fizetett. Egyiket a kezembe nyomta, a másikba pedig belekortyolt. - Mit tud Calumról? -tért rá egyből a lényegre. Szóval így állunk...
- Annyit, amennyit elmondtam az órán. A nevén, születési adatain, s az alapvető dolgokon kívül semmit. - ültem le egy székre, s belekortyoltam italomba.
- Mit gondol róla, hamar megpuhul?
- Nem tudom. Elenának négy év után sem mondott új dolgokat, hát akkor nekem... Nem, nem hinném, hogy szolgálna nekem új információkkal, amelyek segítenének a javulásában, vagy a lány halálának körülményeinek okait elmondaná. Fogalmam sincs, hogy ki volt ő, de az biztos, hogy nagyon szerette őt. Az elmúlt két találkozás után többször is emlegette a lányt, úgy, mintha még mindig élne, ami eléggé bizarr. Továbbá, Elena leveléből azt tudtam meg, hogy néha még önmagát is meghazudtolja. Úgy értem egyik percben másat mondd, de mondjuk rá egy órára, ugyanazt a dolgot másképp mondja el, másabb eseményekkel megfűszerezve. Érti, mire célzok. - álltam meg.
- Minden bizonnyal Calum nehéz eset, ha Elenának csak négy év után nyílt meg. Továbbá meg, a tulajdonságait ismerve... - s ekkor megakadt. S már épp visszaszívta volna mondatát, de én megelőzve.
- Hogy érti azt, hogy ismerve?
- Nem akartam, hogy ez kiderüljön, de hát, mégis maga a pszichológusa. Előbb - utóbb úgyis megemlítene. - nyelt egyet, majd folytatta. - Szóval, én Calumot ősidék óta ismerem. Konkrétan az öcsém, de mivel a szülők nem ugyanazok.. Érti. Ott voltam vele mindig: amikor megismerte Victoria-t, s akkor is, amikor meghalt a lány. Mellette voltam a depressziója legelején is, kiálltam mellette, de... valamin összevesztünk. Értelmetlen dolgon, már nem is emlékszem rá. Talán azon, hogy jó lenne, ha új életet kezdenénk, vagy hasonló. Mondom, nem emlékszem rá pontosan. Azóta nem igazán beszéltem vele. Olvastam róla az interneten, néha elmentem hozzá, de nem tettem beljebb a lábam, csak a tömbház küszöbén. Egyszerűen nem tudtam beszélni vele, mert nem akartam önkivüli állapotban látni. Nem volt ugyanaz a srác, akit megismertem. Sőt. Teljesen megváltozott. - sóhajtott végül.
- M..miért hazudott az előbb? - kérdeztem tőle dadogva, hisz az elmondottaktól kissé sokkban lettem. Szóval ez az oka annak, hogy ennyire zárkózott, s titkolózik a múltjával kapcsolatban.
- Sosem beszélek az előéletemről. Ezt még megígértem neki, hogy nem beszélek senkinek sem, hogy hogyan is nézett ki ő a lány halála után. S nem az a típusú ember vagyok, aki ígéreteket szeg. Továbbá, a szüleim autó balesetben meghaltak, még amikor tizennégy voltam. Azóta az utcán éltem, vállamon Calummal. Szerintem, erre az előéletre senki sem lenne büszke. Én sem vagyok az, s inkább titkolózom, minthogy hazugsággal hitegessem a diákokat.
- Mintha nem ezt tenné a lányok zömével.. -sziszegtem, amire felkapta a fejét.
- Hogy mondta?
- Úgy értem, tanár úr, maga túlzottan is kedves hozzánk. - mosolyodtam el, s alig bírtam visszatartani a röhögést.
- Mit tud maga? - vonta fel szemöldökét.
- A maga kedves szavai az idősebb egyetemista lányokra úgy hatnak, mintha Dave-nek azt mondanám: Csoki torta. - röhögtem fel, s miután észbe kaptam, mit is mondtam, elhallgattam.
- Dave az öccse? - váltott ő is komolyabbra.
- Nem igazán... - húztam el szám, s mire visszakérdezett volna, felálltam a helyemről, s elindultam a szekrényem felé.
A kukába dobtam az üres kávés poharat, majd a tanszereimet a szekrénybe helyeztem, s elővettem a következő órához szükséges dolgokat
Egész nap valósággal menekültem Mr. Gilbert tekintetétől, közelségéről. Pedig, ma még volt vele egy órám.
Az az óra, amelytől mindennél jobban tartottam ezen a napon, hamar bekövetkezett. Az óra minden percében éreztem a tanár égető tekintetét, ami miatt ismét nem tudtam figyelni. S persze ezt ki is használta, mivel újra megszólított. Hangja gúnyos volt, mégis kedvesebb, mint az előző órán. Mivel Calum barátja.. volt, azt hiszem rajta is nehéz lesz kiigazodni.
- Miss. Momsen. Ismét álomvilágban jár. Igen, tudom, az álmok mindig jól jönnek, de nem ma, s nem az én órámon. Megtisztelne azzal,hogy figyel? - pillantott rám szúrósan.
- Talán... -suttogtam alig érthetően, majd tekintetem az övébe fúrtam. Nem volt dühös, sem ideges. Csak gúnyosan vigyorgott a képembe.
Az óra elteltével - hál'Istennek - már épp kimentem volna az osztályból, amikor megállított.
- Nem figyelt az órán. Üljön le, bent fog maradni egy fél órát. - csukta be az ajtót, majd be is zárta, s a kulcsot a zsebébe süllyesztette.
- Tanár úr, kérem. - pillantottam rá könyörgően. - El kell mennem. - suttogtam alig érthetően.
- El kell mennem. - ismételte el gúnyosan az előbbi mondatom. - Hova kell elmennie?
Mély lélegzetet vettem. Meg akarja tudni? Akkor megtudja.
- A fiamért, az iskolába. De, ha magának az úgy jobb, Dave-ért megyek. - mosolyodtam rá készségesen, majd kihasználva azt, hogy teljes mértékben ledöbbent kijelentésemtől, a zsebe után kaptam, kivettem a kulcsot, s kimentem a teremből.
"Pszichénk olyan, mint a kaleidoszkóp, amelyben egy apró mozdulat hatására minden megváltozik. Éppen ezért nincs reménytelen helyzet, mert egy kis lépés is hatalmas változást eredményezhet.''
~Bagdy Emőke
~Andrew Matthews
- Most, gondolom, azt kérded magadtól, hogy mit kereshet itt egy újságíró, amikor semmi fontos dolog nem történt. Nem történt semmi, még. Egy munkát ajánlanák fel neked, s örülnék, ha elfogadnád. - vázolta fel nekem a tényeket. Az elején sem festett jól ez a dolog, de ezek hallatán már még inkább elegem van az egészből.
- Miről lenne szó? - varázsoltam magamra egy kedves mosolyt, s az iménti kérdést is csak azért kérdeztem, mert jó nevelést kaptam, ami szerint tisztelni kell a nálunk rangosabb embereket.
- Ha jól tudom, márpedig a professzor úr is megerősítette - pillantott az említett emberre - , egy kórháznál dolgozol. - bólintottam. - S az egyik páciensed Calum Hood. - szemöldököm ráncba szökött, gondolkodni kezdtem. Calum..Calum, Calum, és ki ne hagyjuk Calumot. Mért van ott mindenhol? Miért vagy ilyen jelentős ember Calum?
- Igen, Calum a páciensem. - sóhajtottam pár másodperc elteltével.
- Nagyjából márciusra terveztünk egy előadást, amelyben Victoria Dickens haláláról, valamint Calumról lenne szó. Mivel te vagy az egyetlen ember, aki hozzá szól, s akit ismerünk is, arra gondolunk, hogy te ki tudnád szedni belőle, hogy mi is történt a lánnyal. Furák a körülmények, és a rendőrség is ki szeretné deríteni, hogy mi történt pontosan, mivel egy, látszólag, összetört srácot találtak, meg egy félig elégett holttestet, akitől sajnos nem tudunk meg sokat. Így maradt Calum. S, mint már mondtam, te vagy az egyetlen ember, akivel beszél. Így jó lenne ha elvállalnád ezt a munkát, s feljegyzéseket készítenél róla. Persze,ha mindezt elvállalod pontosabban belemélyedünk ebbe az egészbe. - magyarázott teregetve a hölgy.
Valahogy köpni-nyelni nem tudtam. Felvázolni.... Fura körülmények. Mit titkolhat? Elena is tett egy ilyen megjegyzést a levelében, de sehogy sem jöttem rá, hogy mire is célozhat. Most, hogy tudom, lehetséges, hogy alapjai is vannak a gondolatainak, s a feltevéseinek, kíváncsi lettem.
- Lehetne az, hogy holnapra elmondom a döntésemet? - pillantottam a riporter felé.
- Természetesen. - mosolyodott el, majd kezét nyújtotta. - Holnap ugyanitt, ugyanekkor.
- De most már eredj, mert azt hiszik, elraboltalak. Öt percet kértelek el, s az időd már vészesen fogy. - mosolyodott el lágyan a professzor úr, majd az ajtó felé biccentett.
- Kellemes napot! - pillantottam még egyszer, utoljára az irodában maradottakra, majd becsuktam az ajtót, és siettem az órára.
Ahogy beléptem, mindenki rám nézett, még a tanár is, ami eléggé zavaró volt, hisz az elmúlt két év alatt senki sem tette. Letettem a tanszereim a padomra, majd figyelni kezdtem. Nos, már csak az a kérdésem maradt, hogy kire, esetleg mire. Mert, hogy Mr. ÉnVagyokALegtökéletesebb tanárra, azaz - közismertebb nevén - Shane Gilbert-re biztos nem. S, hogy miért közismert? Csak azért, mert az a hír járja, hogy a diákjainak megengedi, hogy tegezzék. Persze, ez érthető, hisz alig huszonnyolc éves, de ez akkor is megengedetlen, főleg egy egyetemi tanárnál. Az még elfogadható, ha a líceumban megengedik, na de egyetemen... kissé nevetséges. S az még nevetségesebb, hogy flörtölget a lányokkal, eléggé nyilvánosan. Ezért sem szimpatizálok vele, mert amint hozzám szól, vagy rám mosolyog - már ha ezt véletlenül megteszi - eszembe jutnak azok a szavak, amelyekkel az egyetem naiv lányait eteti. Néha már undort ébreszt bennem, ahogy az osztály naivabb része arról álmodozik, hogy egyszer az egyetemi professzor szerelmet fog vallani nekik. Nem ismerik őt. Sőt, senki sem ismeri. Ha jobban belegondolok, azt se tudom, ki is ő. Egyszer bemutatkozott, valamint azt mondta, hogy eléggé szegény körülmények közül kaparta fel magát odáig, ahol most van, de ennyi. Még egy jó szót sem említett sem a családjáról, sosem maradt el úgy óra, hogy családi gondja van. Kissé fura...
- Miss. Momsen, kérem, elmesélné, min is gondolkozik? - gúnyos tekintete engem vizslatott, majd két lépést közelített felém.
- Sajnálom, tanárúr, többet nem gondolkodok el semmin. - sütöttem le szemem, s már abban reménykedtem, hogy békén hagy, de nem tette.
- Nem válaszolt a kérdésemre, Miss. Momsen. Mi is volt annyira érdekfeszitően fontos dolog, hogy nem rám, valamint az általam tartott előadásra figyelt? - vonta fel szemöldökét, kezét karba tette, majd nekidőlt a katedrának.
- Tanár úr, kérem, nem volt semmi annyira... - de ekkor félbeszakított köhintése, így nem volt más választásom, minthogy improvizálok, hisz mégiscsak nem mondhatom azt, hogy épp őt illettem szebbnél-szebb jelzőkkel. - Tudja, tanár úr, pár hete meghalt példaképem, azaz második anyám, Elena Rodriguez. Rákos volt... Engem vettek fel a helyére, s megkaptam a betegeinek felét, köztük Calum Hood-ot. - komorodtam el, majd a tanárra figyeltem.
Ajkai résnyire nyíltak, s mondani akart valamit, de megakadt. Köpni-nyelni nem tudott, ha lehet ezt mondani. Döbbenten meredt hol rám, hol a kar órájára, majd ismét rám, s ismét az órájára.
- A..Azt mondta, Calum Hood? - kérdezett vissza, pedig pontosan tudta, hogy azt a nevet mondtam.
- Igen, azt. Miért? Talán, tud róla valamit?
- Nem.. Nem. Csupán négy éve sokat cikkeztek róla, meg a tévében is megjelent. Azt hittem, hogy ez a depresszió elmúlt nála, de úgy látszik... tévedtem. - pillantott cipőjére. - Mit tud róla?
- Sajnos semmit. Tulajdonképpen olyan, mint egy olyan matek példa, amelynek nincs megoldása. Megfejthetetlen. Lépésről - lépésre kell haladni vele, hogy aztán rájöjjünk, nincs megoldása. Jelenleg az első lépésnél tartok, s úgy érzem, mintha tűt keresnék egy széna kazalban. Nem tudom, mit kérdezzek tőle; elsőnek tapintatos legyek, vagy vágjak bele a közepébe? Gondoljak úgy rá, mint ahogy az összes többi pszichológus: ő egy depressziós fiú; vagy úgy, mint ahogyan azt egy külső szemlélő tenné: ő egy normális srác. - hallgattam el hirtelen, mert rájöttem, hogy ismét megindult a beszélő képességem, s ha ezzel nem állok le, hónapokig mesélnék.
- Mindenképpen mindkettő. Legyen tapintatos, de a kérdés legyen velős is. - szólalt meg hirtelen, amitől alig kaptam levegőt. Mr. Shane Gilbert tanácsot adott nekem, annak a diákjának, akihez eddig úgy szólt, mint egy utolsó kutyához.
- Köszönöm szépen a tanácsát, Mr. Gilbert. - bólintottam, majd a könyvemben elolvastam volna a címet, amikor ismét megszólalt.
- Shane. Tudja. - húzta kisebb mosolyra száját, majd egy mély levegőt vett, s folytatta. - Hol is tartottunk?
- Embertipsok. - mosolyodott rá a tanárra, az osztály... egyáltalán nem stréber lánya, aki csupán bevágódás miatt figyeli... Hát Shane minden egyes lépését. Cassy Minogue. Még a név is rosszul hangzik, s a lány is az. Az egyetem Paris Hiltonja, vagy inkább még nála is rosszabbja.
- Ó igen, ott. Szóval... - s ismét belemélyedt abba az - szavaival élve - érdekfeszitően fontos dologra, amit, amúgy, egy éve már felvettük.
Felírtam a címet, s most már tényleg figyeltem a tanár minden egyes szavára, s azokat a mondatokat, amelyeket fontosnak tartottam, lejegyzeteltem. Nem volt olyan nehéz lecke, főleg úgy, hogy tavaly bevágtam, s nem felejtettem el annyira.
Az órának hamar vége lett, s miután kicsengettek, mentem volna ki, amikor Mr. Gilbert elállta az utat.
- Elnézést, tanár úr. - pillantottam le, majd épp oldalra léptem volna, amikor ő is ugyanúgy mozgott velem.
- Szerintem nem felejtette el, hogy mit mondtam az előbb. -mosolyodott el.
- Maga is magáz engem, s az úgy fair, hogy én is magázom önt. S most, ha megbocsájt... - s már épp el tudtam volna menni mellette, amikor megragadta a kezem.
- Nem, nem bocsájtok meg. Meghívom egy kávéra. - szólt, s ellenkezni sem volt időm, húzni kezdett maga után.
- De én nem...
- De, maga igen. - szakított félbe, s rendelt két kávét, amit ki is fizetett. Egyiket a kezembe nyomta, a másikba pedig belekortyolt. - Mit tud Calumról? -tért rá egyből a lényegre. Szóval így állunk...
- Annyit, amennyit elmondtam az órán. A nevén, születési adatain, s az alapvető dolgokon kívül semmit. - ültem le egy székre, s belekortyoltam italomba.
- Mit gondol róla, hamar megpuhul?
- Nem tudom. Elenának négy év után sem mondott új dolgokat, hát akkor nekem... Nem, nem hinném, hogy szolgálna nekem új információkkal, amelyek segítenének a javulásában, vagy a lány halálának körülményeinek okait elmondaná. Fogalmam sincs, hogy ki volt ő, de az biztos, hogy nagyon szerette őt. Az elmúlt két találkozás után többször is emlegette a lányt, úgy, mintha még mindig élne, ami eléggé bizarr. Továbbá, Elena leveléből azt tudtam meg, hogy néha még önmagát is meghazudtolja. Úgy értem egyik percben másat mondd, de mondjuk rá egy órára, ugyanazt a dolgot másképp mondja el, másabb eseményekkel megfűszerezve. Érti, mire célzok. - álltam meg.
- Minden bizonnyal Calum nehéz eset, ha Elenának csak négy év után nyílt meg. Továbbá meg, a tulajdonságait ismerve... - s ekkor megakadt. S már épp visszaszívta volna mondatát, de én megelőzve.
- Hogy érti azt, hogy ismerve?
- Nem akartam, hogy ez kiderüljön, de hát, mégis maga a pszichológusa. Előbb - utóbb úgyis megemlítene. - nyelt egyet, majd folytatta. - Szóval, én Calumot ősidék óta ismerem. Konkrétan az öcsém, de mivel a szülők nem ugyanazok.. Érti. Ott voltam vele mindig: amikor megismerte Victoria-t, s akkor is, amikor meghalt a lány. Mellette voltam a depressziója legelején is, kiálltam mellette, de... valamin összevesztünk. Értelmetlen dolgon, már nem is emlékszem rá. Talán azon, hogy jó lenne, ha új életet kezdenénk, vagy hasonló. Mondom, nem emlékszem rá pontosan. Azóta nem igazán beszéltem vele. Olvastam róla az interneten, néha elmentem hozzá, de nem tettem beljebb a lábam, csak a tömbház küszöbén. Egyszerűen nem tudtam beszélni vele, mert nem akartam önkivüli állapotban látni. Nem volt ugyanaz a srác, akit megismertem. Sőt. Teljesen megváltozott. - sóhajtott végül.
- M..miért hazudott az előbb? - kérdeztem tőle dadogva, hisz az elmondottaktól kissé sokkban lettem. Szóval ez az oka annak, hogy ennyire zárkózott, s titkolózik a múltjával kapcsolatban.
- Sosem beszélek az előéletemről. Ezt még megígértem neki, hogy nem beszélek senkinek sem, hogy hogyan is nézett ki ő a lány halála után. S nem az a típusú ember vagyok, aki ígéreteket szeg. Továbbá, a szüleim autó balesetben meghaltak, még amikor tizennégy voltam. Azóta az utcán éltem, vállamon Calummal. Szerintem, erre az előéletre senki sem lenne büszke. Én sem vagyok az, s inkább titkolózom, minthogy hazugsággal hitegessem a diákokat.
- Mintha nem ezt tenné a lányok zömével.. -sziszegtem, amire felkapta a fejét.
- Hogy mondta?
- Úgy értem, tanár úr, maga túlzottan is kedves hozzánk. - mosolyodtam el, s alig bírtam visszatartani a röhögést.
- Mit tud maga? - vonta fel szemöldökét.
- A maga kedves szavai az idősebb egyetemista lányokra úgy hatnak, mintha Dave-nek azt mondanám: Csoki torta. - röhögtem fel, s miután észbe kaptam, mit is mondtam, elhallgattam.
- Dave az öccse? - váltott ő is komolyabbra.
- Nem igazán... - húztam el szám, s mire visszakérdezett volna, felálltam a helyemről, s elindultam a szekrényem felé.
A kukába dobtam az üres kávés poharat, majd a tanszereimet a szekrénybe helyeztem, s elővettem a következő órához szükséges dolgokat
Egész nap valósággal menekültem Mr. Gilbert tekintetétől, közelségéről. Pedig, ma még volt vele egy órám.
Az az óra, amelytől mindennél jobban tartottam ezen a napon, hamar bekövetkezett. Az óra minden percében éreztem a tanár égető tekintetét, ami miatt ismét nem tudtam figyelni. S persze ezt ki is használta, mivel újra megszólított. Hangja gúnyos volt, mégis kedvesebb, mint az előző órán. Mivel Calum barátja.. volt, azt hiszem rajta is nehéz lesz kiigazodni.
- Miss. Momsen. Ismét álomvilágban jár. Igen, tudom, az álmok mindig jól jönnek, de nem ma, s nem az én órámon. Megtisztelne azzal,hogy figyel? - pillantott rám szúrósan.
- Talán... -suttogtam alig érthetően, majd tekintetem az övébe fúrtam. Nem volt dühös, sem ideges. Csak gúnyosan vigyorgott a képembe.
Az óra elteltével - hál'Istennek - már épp kimentem volna az osztályból, amikor megállított.
- Nem figyelt az órán. Üljön le, bent fog maradni egy fél órát. - csukta be az ajtót, majd be is zárta, s a kulcsot a zsebébe süllyesztette.
- Tanár úr, kérem. - pillantottam rá könyörgően. - El kell mennem. - suttogtam alig érthetően.
- El kell mennem. - ismételte el gúnyosan az előbbi mondatom. - Hova kell elmennie?
Mély lélegzetet vettem. Meg akarja tudni? Akkor megtudja.
- A fiamért, az iskolába. De, ha magának az úgy jobb, Dave-ért megyek. - mosolyodtam rá készségesen, majd kihasználva azt, hogy teljes mértékben ledöbbent kijelentésemtől, a zsebe után kaptam, kivettem a kulcsot, s kimentem a teremből.
"Pszichénk olyan, mint a kaleidoszkóp, amelyben egy apró mozdulat hatására minden megváltozik. Éppen ezért nincs reménytelen helyzet, mert egy kis lépés is hatalmas változást eredményezhet.''
~Bagdy Emőke
2014. december 13., szombat
06. Következmények
"Úgy csókoltam (...), mintha ő lenne a levegő, ami nélkül megfulladnék, és ő ugyanígy csókolt vissza. Az egész olyan volt, mint egy tündérmese - csak éppen nem mese volt, hanem maga a valóság, és mindez velem történt."
~Beth Reekles
Ajkai falták az enyémet; éreztem, hogy az apró pillangók felébrednek, s a gyomromban táncra perdülnek. Kezeivel megragadta derekam, s maga alá gyűrt. Ellenkezni sem volt esélyem, bár nem is akartam. Mellkasa az enyémnek nyomódott,két keze pedig a fejem mellett pihent. Ajkaimat nem engedte el, arcom minden egyes pontjára apró puszit nyomott.
A levegőm már vészesen fogyott, így kezem mellkasára helyeztem, s eltoltam magamtól. Zihálva váltunk el, homlokán gyöngyözni kezdett a verejték.
- Mit csinálunk? - suttogtam pár perc elteltével.
- Nem...tudom.. - s újjabb csókokkal illette ajkaim.
- C..Calum k..kérlek.- toltam el magamtól. - Ez.. ez nem jó így. Nem..nem szabad. - ingattam meg fejem.
Kezével megállította fejem, s mélyen a szemembe nézett. Csillogott, nagyjából úgy, mintha egy szép, felhőtlen nyári este kint feküdnénk a szabadban egy pokrócon... Éreztem émelyítően forró, mentolos leheletét, mely az arcomra csapódik, ezáltal vörös pír varázsolódott arcomra. Megakartam csókolni. Igen, meg akartam csókolni. Ismét érezni akartam forró ajkait, amelyek megállás nélkül falják az enyémeket, égető érintését, amelyektől a bennem lévő pillangók megállás nélkül repkednek, majd nekicsapódnak a hasamnak. Érezni akartam újra azt az érzést, mely az előbb volt, meg kint a sikátorban. Csókját akartam, mely ezalatt a nap alatt teljesen rabul ejtett.
Tehetem-e ezt? Kérhetem-e ezt tőle? Több, mint valószínű, hogy nem. Mert vannak a szabályok, amelyeket ha megszegünk, súlyos következményekkel járnak. De.. a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket, nem? Azért vannak ezek a gátlások, hogy átlépjük őket, ezzel bebizonyítva azt, hogy igenis képesek vagyunk magunk fölött uralkodni, elvárások nélkül. Mert a magunk urai vagyunk...
- Kérlek... - suttogtam.
Mégis ezt mondtam. Mégis hazudtam. Mert így kell ezt. Így van jól. Mert ő egy páciens. Csak és kizárólag egy páciens. - mindezek a gondolatok mélyről jöttek. Bűntudatom van...
Még egy percet várt. Tekintetem vizslatta, várta, hogy tegyek valamit. Nem tettem. Pedig tehettem volna, és akartam is tenni valamit. De valami, onnan bentről, megtiltotta azt. Lassan leszállt, majd kiment a szobából. Az ajtót becsapta, nem túl hangosan, de ez nekem épp elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, teljes mértékben nem elégedett a válaszommal.
Lassan felültem, majd fejem kezeimbe hajtottam. Nem sírtam, nem tudtam volna. Pedig, ilyenkor sÍrhatnékom van. Sírnék, csak sírnék, és még többet sírnék egy üres, fekete szobában, melyben a lámpa gyér fénye épphogy megvilágítja a bútorokat, s engem, a lányt, aki összetörve, egy fekete, elnyúlt pólóban összegörnyedve bőg. Igen.. Épp ezt csinálnám, ha nem lenne önkontrolom. Mert mi mást csinálna egy összetört lány?
Kiléptem a szobából, de még egy utolsó pillantást vetettem az ágyra. A lepedőn gyűrődések látszanak, a párna a földön pihent. Ha lehunytam a szemem ismét mogyoróbarna íriszeit láttam magam előtt, melyek csillogtak. Itt akartam maradni. Érezni akartam őt. Minden egyes porcikáját...
Lassan lépkedtem a fogasig, melyről elvettem a kabátom, amit magamra vettem. Felvettem cipőm, majd épp indultam volna, amikor Calum állt meg előttem. Félőn pillantottam rá, szemeibe nem akartam nézni, mert ha megteszem, én innen ma el nem megyek.
- Semmi esély arra, hogy maradj? - kereste tekintetem.
- Semmi.
- S arra se, hogy ... - próbálta elmondani gondolatait, de nem engedtem, hogy folytassa.
- Semmi esély arra, hogy folytassuk. Semmi esély rá, hogy újra meg fog ez történni. Mert nem szabad. Bármilyen szar érzés, de ez van. Ha más lenne a körülmény, ha nem lennél egy páciens, és ha nem lennék agyturkász... Akkor minden másképp lenne. De így van, s ezt el kell fogadni. És.. még egy dolog. Ez sosem derülhet ki. Soha. Sőt, el kell felejtenünk. Ígéred, hogy elfelejted? - pillantottam szemébe.
- Ha ez így jó. - vonta fel szemöldökét, majd félrepillantott.
- Így... jó. -sóhajtottam, majd ismét szemeibe néztem.
Talán erre mondja az ember, hogy elveszti a fejét,s olyant tesz, ami nem lenne szabad. Igen. Biztosan. Lassan odaléptem hozzá, kezem az arcára helyeztem, majd lágy csókot leheltem duzzadt ajkaira. Nem kellett volna? Nem szabad? Kit érdekel?! Nem lát senki. Egy apró, talán pár másodpercesre szánt csókból már egy csata lett, majd megragadta derekam, s a falhoz taszított. Falta ajkaimat, úgy, mintha ezen múlna az élete. Bár, én sem tettem másként. Mint egy telhetetlen kisgyerek...
Levegőm már vészesen fogyott, így kezem mellkasára helyeztem, majd eltoltam magamtól. Homlokát az enyémnek döntötte, zihálva húzta mosolyra száját.
- Most.. most megyek jó? Mert a végén még itt maradok. - pillantottam el válla mellett.
- Oké, akkor folytatom. - nevetett fel, majd megakarta valósítani tervét, de nem engedtem.
- Nem, Calum.. Most én megyek. - suttogtam, majd eltávolodtam tőle, hátat fordítottam,s elindultam lefelé.
Kezem a korlátra helyeztem, majd végighúztam rajta, ezzel is lassÍtottam lépéseimet. Talán arra vártam, hogy utánnam nyúl, elmondja azt, hogy nem érdeki őt a szabályok. De nem tette. Pedig vártam rá. Még akkor is, amikor már kint sétáltam a cseperegő esőben. Vártam, hogy megragadja a kezem, s magához húzzon. Nem tette.
Vizes tincseim az arcomra tapadtak, s a cipőm is beázott. Mindez fel sem tűnt, csak otthon, amikor elkezdtem köhögni. Kócos hajamba túrtam, majd a konyhába csoszogtam. Megpróbáltam mindezt hangtalanul, de nem sikerült. Dave egy hatalmasat ásított, egyik kezével megdörzsölte szemét, a másikat meg maga mellett tartotta egy mackó társaságában. Kómás fejével engem vizslatott, s már szóra nyitotta volna száját, amikor mellé léptem, megfogtam a kezét, s visszavittem a szobájába. Apró lábaival felmászott ágyára, majd betakartam őt. Pár másodperc múlva lehunyta szemeit, majd elaludt.
"A világ tele van váratlan fordulatokkal, és épp, amikor átlátnánk a világot, a talaj kicsúszik a lábunk alól, és megint padlóra kerülünk."
~Beth Reekles
Ajkai falták az enyémet; éreztem, hogy az apró pillangók felébrednek, s a gyomromban táncra perdülnek. Kezeivel megragadta derekam, s maga alá gyűrt. Ellenkezni sem volt esélyem, bár nem is akartam. Mellkasa az enyémnek nyomódott,két keze pedig a fejem mellett pihent. Ajkaimat nem engedte el, arcom minden egyes pontjára apró puszit nyomott.
A levegőm már vészesen fogyott, így kezem mellkasára helyeztem, s eltoltam magamtól. Zihálva váltunk el, homlokán gyöngyözni kezdett a verejték.
- Mit csinálunk? - suttogtam pár perc elteltével.
- Nem...tudom.. - s újjabb csókokkal illette ajkaim.
- C..Calum k..kérlek.- toltam el magamtól. - Ez.. ez nem jó így. Nem..nem szabad. - ingattam meg fejem.
Kezével megállította fejem, s mélyen a szemembe nézett. Csillogott, nagyjából úgy, mintha egy szép, felhőtlen nyári este kint feküdnénk a szabadban egy pokrócon... Éreztem émelyítően forró, mentolos leheletét, mely az arcomra csapódik, ezáltal vörös pír varázsolódott arcomra. Megakartam csókolni. Igen, meg akartam csókolni. Ismét érezni akartam forró ajkait, amelyek megállás nélkül falják az enyémeket, égető érintését, amelyektől a bennem lévő pillangók megállás nélkül repkednek, majd nekicsapódnak a hasamnak. Érezni akartam újra azt az érzést, mely az előbb volt, meg kint a sikátorban. Csókját akartam, mely ezalatt a nap alatt teljesen rabul ejtett.
Tehetem-e ezt? Kérhetem-e ezt tőle? Több, mint valószínű, hogy nem. Mert vannak a szabályok, amelyeket ha megszegünk, súlyos következményekkel járnak. De.. a szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket, nem? Azért vannak ezek a gátlások, hogy átlépjük őket, ezzel bebizonyítva azt, hogy igenis képesek vagyunk magunk fölött uralkodni, elvárások nélkül. Mert a magunk urai vagyunk...
- Kérlek... - suttogtam.
Mégis ezt mondtam. Mégis hazudtam. Mert így kell ezt. Így van jól. Mert ő egy páciens. Csak és kizárólag egy páciens. - mindezek a gondolatok mélyről jöttek. Bűntudatom van...
Még egy percet várt. Tekintetem vizslatta, várta, hogy tegyek valamit. Nem tettem. Pedig tehettem volna, és akartam is tenni valamit. De valami, onnan bentről, megtiltotta azt. Lassan leszállt, majd kiment a szobából. Az ajtót becsapta, nem túl hangosan, de ez nekem épp elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, teljes mértékben nem elégedett a válaszommal.
Lassan felültem, majd fejem kezeimbe hajtottam. Nem sírtam, nem tudtam volna. Pedig, ilyenkor sÍrhatnékom van. Sírnék, csak sírnék, és még többet sírnék egy üres, fekete szobában, melyben a lámpa gyér fénye épphogy megvilágítja a bútorokat, s engem, a lányt, aki összetörve, egy fekete, elnyúlt pólóban összegörnyedve bőg. Igen.. Épp ezt csinálnám, ha nem lenne önkontrolom. Mert mi mást csinálna egy összetört lány?
Kiléptem a szobából, de még egy utolsó pillantást vetettem az ágyra. A lepedőn gyűrődések látszanak, a párna a földön pihent. Ha lehunytam a szemem ismét mogyoróbarna íriszeit láttam magam előtt, melyek csillogtak. Itt akartam maradni. Érezni akartam őt. Minden egyes porcikáját...
Lassan lépkedtem a fogasig, melyről elvettem a kabátom, amit magamra vettem. Felvettem cipőm, majd épp indultam volna, amikor Calum állt meg előttem. Félőn pillantottam rá, szemeibe nem akartam nézni, mert ha megteszem, én innen ma el nem megyek.
- Semmi esély arra, hogy maradj? - kereste tekintetem.
- S arra se, hogy ... - próbálta elmondani gondolatait, de nem engedtem, hogy folytassa.
- Semmi esély arra, hogy folytassuk. Semmi esély rá, hogy újra meg fog ez történni. Mert nem szabad. Bármilyen szar érzés, de ez van. Ha más lenne a körülmény, ha nem lennél egy páciens, és ha nem lennék agyturkász... Akkor minden másképp lenne. De így van, s ezt el kell fogadni. És.. még egy dolog. Ez sosem derülhet ki. Soha. Sőt, el kell felejtenünk. Ígéred, hogy elfelejted? - pillantottam szemébe.
- Ha ez így jó. - vonta fel szemöldökét, majd félrepillantott.
- Így... jó. -sóhajtottam, majd ismét szemeibe néztem.
Talán erre mondja az ember, hogy elveszti a fejét,s olyant tesz, ami nem lenne szabad. Igen. Biztosan. Lassan odaléptem hozzá, kezem az arcára helyeztem, majd lágy csókot leheltem duzzadt ajkaira. Nem kellett volna? Nem szabad? Kit érdekel?! Nem lát senki. Egy apró, talán pár másodpercesre szánt csókból már egy csata lett, majd megragadta derekam, s a falhoz taszított. Falta ajkaimat, úgy, mintha ezen múlna az élete. Bár, én sem tettem másként. Mint egy telhetetlen kisgyerek...
Levegőm már vészesen fogyott, így kezem mellkasára helyeztem, majd eltoltam magamtól. Homlokát az enyémnek döntötte, zihálva húzta mosolyra száját.
- Most.. most megyek jó? Mert a végén még itt maradok. - pillantottam el válla mellett.
- Oké, akkor folytatom. - nevetett fel, majd megakarta valósítani tervét, de nem engedtem.
- Nem, Calum.. Most én megyek. - suttogtam, majd eltávolodtam tőle, hátat fordítottam,s elindultam lefelé.
Kezem a korlátra helyeztem, majd végighúztam rajta, ezzel is lassÍtottam lépéseimet. Talán arra vártam, hogy utánnam nyúl, elmondja azt, hogy nem érdeki őt a szabályok. De nem tette. Pedig vártam rá. Még akkor is, amikor már kint sétáltam a cseperegő esőben. Vártam, hogy megragadja a kezem, s magához húzzon. Nem tette.
Vizes tincseim az arcomra tapadtak, s a cipőm is beázott. Mindez fel sem tűnt, csak otthon, amikor elkezdtem köhögni. Kócos hajamba túrtam, majd a konyhába csoszogtam. Megpróbáltam mindezt hangtalanul, de nem sikerült. Dave egy hatalmasat ásított, egyik kezével megdörzsölte szemét, a másikat meg maga mellett tartotta egy mackó társaságában. Kómás fejével engem vizslatott, s már szóra nyitotta volna száját, amikor mellé léptem, megfogtam a kezét, s visszavittem a szobájába. Apró lábaival felmászott ágyára, majd betakartam őt. Pár másodperc múlva lehunyta szemeit, majd elaludt.
×××
Könyveimet beleraktam a szekrényembe, s elővettem az első órához szükséges tanszereket. Becsuktam az ajtót, majd megindultam az osztály felé, amikor a kedvenc professzorom, Mr. Williamson lépett elém. Tekintete szúrós volt, mégis biztató.
- Gyere az irodámba. - motyogta, majd sarkon fordult, s elindult az irodája felé.
- De, professzor úr, órám lesz, s már becsengettek. - tiltakoztam, mire ő megfordult.
- Szóltam a tanárodnak, hogy késel egy kicsit. Gyere már, nem lesz itt sokáig... - mondta már az utolsó szavakat alig hallhatóan, majd bement az említett helységbe.
Kíváncsian lépkedtem felé, majd lenyomtam a kilincset, s beléptem. Egy szőke hajú hölgy állt az ablak előtt, kifelé tekintett. A tanárúr köhintett egyet, majd a nő megfordult. Egy elégedett mosoly kúszott arcára, majd kezét nyújtotta, amit elfogadtam.
- Alexis Mattews, újságíró. - mosolyodott rám édesen mosolyogva.
Ez már rosszul kezdődik...
~Grace Klinika c. film.
*Facebook csoport*
*Facebook csoport*
2014. december 8., hétfő
05. Váratlan tettek
"Egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével."
~Kosztolányi Dezső
Mogyoróbarna szemei tekintetem fürkészték, kezével állam alá nyúlt, ezzel elérte hogy a szemeibe nézzek.
- Ki ez? - remegő hangom rekedté vált, felismerhetetlenné.
~Kosztolányi Dezső
Mogyoróbarna szemei tekintetem fürkészték, kezével állam alá nyúlt, ezzel elérte hogy a szemeibe nézzek.
- Ki ez? - remegő hangom rekedté vált, felismerhetetlenné.
- Nem tudom, de téged keres.
- Ez megnyugtató volt. - forgattam szemeim.
Tekintete a sikátor elé szegeződött, ahol is ott állt az idegen.
- Nem ismered?
- Fogalmam sincs, ki ő.
- Fogalmam sincs, ki ő.
- El akarod, hogy menjen? - kérdésére bólintással feleltem. - Akkor olyat kell tegyek, amit nem lenne szabad. Így is el akarod, hogy menjen? - ismét bólintottam.
Kezét a fejem mellé tette, homlokát az enyémnek döntötte. Éreztem mentolos leheletét, mely égetni kezdte egyre vörösödő arcom. Ajkai lassan közeledtek az enyémhez, szemeim pedig lehunytam. Mikor észrevette, hogy nem tolom el, folytatta. Apró csókot lehelt számra, majd, mint egy telhetetlen kisgyerek, falni kezdte ajkaim. Alsó ajkaimba harapott, nyelve táncot járt az enyémmel. Kezemmel dús, barna hajába túrtam... Azt hiszem, élveztem. Nem. Biztos, hogy élveztem.
Miután ajkai eltávolodottak, eljutott az agyam azon pontjába, amely szokott gondolkodni. Megcsókolt... Baromian jól megcsókolt. S élveztem, ó de még mennyire, hogy élveztem.
Miután ajkai eltávolodottak, eljutott az agyam azon pontjába, amely szokott gondolkodni. Megcsókolt... Baromian jól megcsókolt. S élveztem, ó de még mennyire, hogy élveztem.
Lassan lépkedtünk tovább, immár csak ketten. A kínos csend, amely köztünk volt kissé zavaró volt. Nem tudtam tettemre magyarázatot adni, egyszerűen jól esett közelsége.
Ekkor eszembe jutott Heidi megjegyzése, miszerint tetszik nekem. Vajon igaza van? Tényleg tetszik nekem? Nem, az lehetetlen, hisz most látom őt harmadjára. Sosem éreztem olyat, mint amit eközben a csók közben éreztem. Valami bizsergető érzés volt, mely átjárta egész testem. Talán, magával ragadott a hév, vagy hasonló. Talán egy röpke pillanatra, a csók közben, éreztem azt, hogy szeretem.
El kell vetnem ezt a gondolatot. Nem gondolhatok ilyesmire, hisz ő egy páciens. Csak, és kizárólag egy páciens.
A lépcsősorok egyre hosszabbak voltak, s éreztem, ahogy az izomláz kezdi birtokba venni lábaim. Egy ajtó előtt megálltunk, Calum a kulcsaival babrált, s miután kinyitotta az ajtót, betessékelt.
- Mit kérsz? Van gyümölcslé, üdítő, vagy víz. - sorolta a választási lehetőségeket.
- Gyümölcslét.
- Alma vagy körte?
- Alma.
Levettem zakóm, majd a fogasra helyeztem. Calum néhány másodperc után visszatért, majd ideadta a pohár almalét. A kanapé felé biccentett, jelezve, hogy leülhetek. Miután helyet foglaltam, elindította a kiválasztott filmet, amely a Percy Jackson volt.
Levettem zakóm, majd a fogasra helyeztem. Calum néhány másodperc után visszatért, majd ideadta a pohár almalét. A kanapé felé biccentett, jelezve, hogy leülhetek. Miután helyet foglaltam, elindította a kiválasztott filmet, amely a Percy Jackson volt.
- Logan Lerman? - vontam fel szemöldököm.
- Tehetséges színész, és tetszenek a filmjei. - adta rá a frappáns választ.
- Egyetértek. - mosolyogtam rá, majd belekortyoltam italomba.
A film ugyanolyan érdekesnek bizonyult, mint amikor legelsőnek láttam, ami meglehetősen régen volt. Tekintetem a főhőst követte mindvégig, olyan volt, mintha én is velük utaznék. Egyszer-egyszer, amikor Calum nem látta, felé is pillantottam, tekintetét vizslattam, s megpróbáltam megfejteni gondolatait, de egyszerűen nem ment. Nem tudtam megállapítani, hogy mire gondolhat, azt sem, hogy gondolkozik-e egyáltalán, vagy csak mered maga elé, s nem gondol semmire. Fura volt, ami kissé zavaró érzést keltett bennem. Sehogy sem tudtam rájönni, mi zaklatott.
A film persze ment, és már fogalmam sem volt arról, hogy melyik résznél tart, csak azon filozofáltam, hogy mi miatt lett depressziós. Persze, már ránézésre is lehet tudni, hogy semmi baja, de az is lehet, hogy csak megjátsza a 'mindenrendbenvan' srácot. Vagy az is lehet, hogy a depressziós énjét játsza meg... egyszerűen nem tudok rajta kiigazodni. Bármennyire is próbálkozom, bele is adhatok apait-anyait, nem megy. Félő, hogy elbukom ezt a próbát; félő, hogy Elena onnan fentről nem lesz rám büszke; félő, hogy semmire sem megyek.
Épp a tévé felé pillantottam, amikor Calum a vállamra dőlt. Lassan, egyenletesen vette a levegőt, forró lehelete a kézfejemig jutott. Kezei az enyémre fonódtak, s éreztem egy kisebb szorítást, majd egy halk sóhaj hagyta el száját. Elaludt. - suttogtam. Lassan felálltam, s megpróbáltam kiszabadítani a kezem, ami nem ment. Szoritása persze laza volt, de sehogy sem tudtam megválni forró kezeitől. Teste már a kanapén terült el.
Kisebb próbálkozás után sem sikerült kiszabadítanom a kezem, így arra az elhatározásra jutottam, hogy bevetem azt a módszert, amit Dave-nél szoktam. Lassan közelítettem hozzá, letérdepeltem a földre. Apró puszit hintettem arcára, amitől mocorogni kezdett. Mosoly kúszott ajkaira, majd elengedte kezem, s megdörzsölte vele szemét. Egy elégedett mosollyal az arcomon felálltam a földről, majd bementem egy szobába, amelyről azt feltételeztem, hogy az övé.
Az ajtó kissé nyikorgott, s amikor kinyitottam minden sötét volt. Egyik oldalra tapadt a kezem, s addig tapogatóztam, ameddig meg nem kaptam a kapcsoló, ami egy kattogással jelezte, hogy fény keletkezett a szobában. A fal színe barna volt, amely tökéletesen passzolt a bent lévő bútorokkal. A vetetlen ágyon a takaró össze volt gyűrődve, a párna a földön hevert. Gondolkodás nélkül felvettem, majd visszaraktam az ágyra. Felvettem a takarót, majd kettőbe hajtottam.
- Te meg mit keresel itt? - hangja rekedtes volt, pár másodperc után ásított is.
Száznyolcvan fokos fordulatot véve, tekintetét fürkésztem.
- Fáradt vagy, gyere, feküdj le. - ragadtam meg kezét, s elkezdtem húzni, egyenesen az ágy felé.
Mikor az ágyhoz ért, ledöntöttem, majd be akartam takarni, de ő nem engedte el a kezem.
Kezdődik... - sóhajtottam. Calum szeme csukva volt, lassan szuszogott, teste egyenletesen emelkedett fel, majd le. Leültem mellé, majd halk sóhaj hagyta el szám. Akkor most ismét... És lehajoltam hozzá, s már épp megpusziltam volna az arcát, amikor fejét elfordította, s megcsókolt...
"Igen kevés mesélni való lenne a világon, ha soha senki nem tett volna olyasmit, amit nem lett volna szabad."
~Lucy Maud Montgomery
A film ugyanolyan érdekesnek bizonyult, mint amikor legelsőnek láttam, ami meglehetősen régen volt. Tekintetem a főhőst követte mindvégig, olyan volt, mintha én is velük utaznék. Egyszer-egyszer, amikor Calum nem látta, felé is pillantottam, tekintetét vizslattam, s megpróbáltam megfejteni gondolatait, de egyszerűen nem ment. Nem tudtam megállapítani, hogy mire gondolhat, azt sem, hogy gondolkozik-e egyáltalán, vagy csak mered maga elé, s nem gondol semmire. Fura volt, ami kissé zavaró érzést keltett bennem. Sehogy sem tudtam rájönni, mi zaklatott.
A film persze ment, és már fogalmam sem volt arról, hogy melyik résznél tart, csak azon filozofáltam, hogy mi miatt lett depressziós. Persze, már ránézésre is lehet tudni, hogy semmi baja, de az is lehet, hogy csak megjátsza a 'mindenrendbenvan' srácot. Vagy az is lehet, hogy a depressziós énjét játsza meg... egyszerűen nem tudok rajta kiigazodni. Bármennyire is próbálkozom, bele is adhatok apait-anyait, nem megy. Félő, hogy elbukom ezt a próbát; félő, hogy Elena onnan fentről nem lesz rám büszke; félő, hogy semmire sem megyek.
Épp a tévé felé pillantottam, amikor Calum a vállamra dőlt. Lassan, egyenletesen vette a levegőt, forró lehelete a kézfejemig jutott. Kezei az enyémre fonódtak, s éreztem egy kisebb szorítást, majd egy halk sóhaj hagyta el száját. Elaludt. - suttogtam. Lassan felálltam, s megpróbáltam kiszabadítani a kezem, ami nem ment. Szoritása persze laza volt, de sehogy sem tudtam megválni forró kezeitől. Teste már a kanapén terült el.
Kisebb próbálkozás után sem sikerült kiszabadítanom a kezem, így arra az elhatározásra jutottam, hogy bevetem azt a módszert, amit Dave-nél szoktam. Lassan közelítettem hozzá, letérdepeltem a földre. Apró puszit hintettem arcára, amitől mocorogni kezdett. Mosoly kúszott ajkaira, majd elengedte kezem, s megdörzsölte vele szemét. Egy elégedett mosollyal az arcomon felálltam a földről, majd bementem egy szobába, amelyről azt feltételeztem, hogy az övé.
Az ajtó kissé nyikorgott, s amikor kinyitottam minden sötét volt. Egyik oldalra tapadt a kezem, s addig tapogatóztam, ameddig meg nem kaptam a kapcsoló, ami egy kattogással jelezte, hogy fény keletkezett a szobában. A fal színe barna volt, amely tökéletesen passzolt a bent lévő bútorokkal. A vetetlen ágyon a takaró össze volt gyűrődve, a párna a földön hevert. Gondolkodás nélkül felvettem, majd visszaraktam az ágyra. Felvettem a takarót, majd kettőbe hajtottam.
- Te meg mit keresel itt? - hangja rekedtes volt, pár másodperc után ásított is.
Száznyolcvan fokos fordulatot véve, tekintetét fürkésztem.
- Fáradt vagy, gyere, feküdj le. - ragadtam meg kezét, s elkezdtem húzni, egyenesen az ágy felé.
Mikor az ágyhoz ért, ledöntöttem, majd be akartam takarni, de ő nem engedte el a kezem.
Kezdődik... - sóhajtottam. Calum szeme csukva volt, lassan szuszogott, teste egyenletesen emelkedett fel, majd le. Leültem mellé, majd halk sóhaj hagyta el szám. Akkor most ismét... És lehajoltam hozzá, s már épp megpusziltam volna az arcát, amikor fejét elfordította, s megcsókolt...
"Igen kevés mesélni való lenne a világon, ha soha senki nem tett volna olyasmit, amit nem lett volna szabad."
~Lucy Maud Montgomery
2014. november 30., vasárnap
04. Egyesség
~Avatár - Korra legendája c. film
Láttam az arcán a döbbenetet, valamint azt, hogy teljesen nem érti az egészet.
- Miért nem mondtál igazat? - feszítettem tovább a húrt.
- Nem gondoltam volna, hogy ismét találkozunk. Itt. - ült le a velem szemben lévő székre.
- Ha nem hittél abban, hogy ismét találkozunk, akkor miért nem mondtál igazat?
- Okos lánynak tűntél, úgy látszik, az is vagy, így biztos voltam benne, hogy tudnád ki vagyok. - tárta szét karját.
- Nem, Came.. illetve Calum, nem tudtam volna. Elena leveléből hallottam rólad először, utána pedig Heiditől. Sosem hallottam rólad, sőt, Elena levele után sem tudtam, hogy ki vagy. Pedig ő eléggé részletes leírást adott rólad. Heidi pedig irt rólad egy cikket. Persze ez is utalás volt. Mégsem jutottam hozzád közelebb. Nem számítottam arra, hogy te leszel az. - hajtottam le fejem, majd, miután meg akart szólalni, folytattam. - De tudod mit? Kezdjük újra, hazugság nélkül. Mintha nem is találkoztunk volna a parkban. Rendben? - vontam fel szemöldököm.
- Rendben. - nyögte ki pár másodperces szünet után.
- Rendben. - bólintottam, majd kezem nyújtottam. - Skyler Momsen, a pszichológusod.
- Calum Hood. A páciensed. - biccentett, majd hátradőlt, kezét a térdeire helyezte, s tekintetem kereste.
- Mesélj magadról. Hobbid, foglalkozásod, tanulmányi eredményeid, meg ehhez hasonló alapvető információk, amit nekem, a pszihológusodnak, tudnom kéne. - emeltem ki azt az egyetlen egy szócskát, ami befolyásolni fogja az egész kapcsolatunkat.
S akkor elkezdett mesélni a múltjáról, a családjáról, a barátairól, de a legtöbbet Victoria-ról . Gyönyörű lány lehetett, az biztos. Rengeteget mesélt róla, mint jó, mint rossz tulajdonságokkal együtt; mit szeretett benne, s mit nem. Kicsit felületesnek éreztem az egészet. Egy betanult szövegnek hallatszott, ami kissé rémészitő. Persze próbáltam rezzenéstelen arccal végighallgatni az egészet, mégis átfutott a fejemen az a gondolat, hogy tényleg így van-e . Lehet, hogy betanult egy szöveget, amit minden embernek, aki a múltjáról kérdezi, elmondd, hogy mutassa, mennyire fáj neki a lány elvesztése. Viszont egyik mondatánál megakadtam: Talán jobb neki így... Persze, amikor kimondta, megrázta a fejét. Miért lenne jobb neki így, ha szerette? Talán nem is szerette? De ha nem szerette, akkor minek beszél róla úgy, mintha még most is élne? Kiigazodni sem lehet ezen a srácon, s ami a legrosszabb, nem engedi, hogy megpróbáljam. Eltaszít magától, mint egy darab fát, s inkább menekül. S mindezt honnan következtettem? Szorong. Mozgolódik. Mintha nem érezné jól magát a kanapén. Furán viselkedik, sokszor túr dús, fekete hajába, rengeteget pislog, s vakarja az orra melletti területet.
- Letelt az idő. - szólaltam meg egy öt perces csend után órámra pillantva. - Mikor kéne találkozzunk ismét?
- Elena minden vasárnap el szokott jönni hozzám. - motyogta alig érthetően.
- Hánykor? - kérdésem még engem is meglepett.
Őhozzá elmenni? Jó ötlet ez? A srác kedvelhető, nem lesz vele gond, s könnyen a kedveiben járhatsz. Persze, ezzel nem arra gondolok, hogy ugorj az ágyába, hanem arra, hogy férkőzz a közelébe; kedveltesd meg magad vele, hisz neki egy lelki társra van szüksége. - jutott eszembe Elena leveléből ez a részlet. Igen, ez a gondolat már teljes mértékben biztosított afelől, hogy jól tettem, hogy megkérdeztem.
- Öt felé szokott érkezni.
- Rendben, akkor holnapután ötkor. - pillantottam rá.
- Még egyszer sajnálom. - nézett szemembe. Tényleg sajnálta... Látszott rajta.
Aprót bólintottam, jelezve, hogy elmehet. Az ajtó nyílt, majd csukódott. Hatalmas sóhaj hagyta el szám, majd magamat elengedve hátradőltem a kanapén. Mintha minden energiám elszállt volna; arra fecséreltem el, hogy megfejtettem a szemében tátongó űrt. Fura volt, s megfejthetetlen. Mintha el akart volna mondani valamit, de valami, legbelül meggátolta ebben.
- Ki volt ez a srác? - barátnőm hangja szakította meg gondolat menetem.
- Találgass. - tártam szét kezem.
A kanapé besüppedt mellettem, majd egy halk sóhaj hagyta el száját. Pár másodperces hallgatás után bebökte a jó választ.
- Szerinted tényleg titkolhat valamit? - pillantottam Heidire, aki épp a kávéfőzővel babrált.
- Belőlem sem látszik, hogy őrült vagyok, mégis az vagyok. Akkor ő miért ne lehetne egy... - harapott ajkaiba, - Egy elvetemült gyilkos? - vonta fel szemöldökét.
- Jó, igaz. De te teljesen más eset vagy. És ő is. Mindketten más típusú emberek vagytok, lehet, hogy Elena rosszul állapította meg az egészet, vagy nem tudom...
Barátnőm lerakta a kávéscsészét, majd egy gyilkos pillantással, s egy titokzatos mosollyal felém fordult.
- Tetszik neked? - jött pár lépést közelebb.
- Heidi, te teljesen meghibbantál? - hangom kissé felemeltem, s felültem.
- Miért véded őt? - ült le ismét mellém.
- Nem védem, csupán... - kezdtem el gondolkodni.
Térdére csapott, majd röhögve hátradőlt. Összeesküvési elméletek... hiányoztatok már.
- Tetszik neked, és ezért gondolod azt, hogy biztos jó ember lehet.
- Nem. Heidi, ezt az éned utálom. Nem tetszik nekem. Csupán Came... illetve Calumból nem nézném ki azt, hogy gyilkolt volna, vagy valami mást titkolna.
- Miért Cameron...? - vonta össze szemöldökét.
- Mert.. mert már találkoztam vele. Nem is olyan régen. Amikor megvettem azt a kiskutyát. - bólintott. - Akkor Dave-től elszaladt a kiskutya, és ő találta meg. Azt mondta, hogy Cameronnak hívják. Na igen, a hazugságok hamar utolérik az embert. - pillantottam a padlóra.
- Most ez komoly? - csapott térdére.
- Nem, Heidi, ezt csak kitaláltam. - forgattam szemeim.
- Mit mondott, miért hazudott?
- Azt hitte, hogy tudom, ki is ő. Megmondtam neki, hogy tévedett.
- Mikor találkoztok ismét?
- Heidi, utállak. Nem pszichológusnak kéne menned, hanem riporternek. - tereltem a témát. Tudhatnám már, hogy nála ez nem ér semmit. Úgy is az lesz, amit ő akar. - Holnap után, nála.
- Nála... Oké, ezt feldolgozzuk... - kortyolt bele kávéjába. - És ha...
- Nincs és ha. Ő egy normális srác, nem fog csinálni semmit. - törtem ki. - Gyere, menjünk. Otthon már várnak. - kaptam magamra kabátom, majd megvártam míg megissza a kávéját, s együtt mentünk haza.
Vasárnap. Átkozott vasárnap. Miért kell ilyen hamar eljönnöd? Még nem készültem fel eléggé. Fogalmam sincs, hogy mit fogok kérdezni tőle, azt sem, hogy mi lesz majd akkor, ha nem tudok mit mondani neki. Fogalmam sincs, hogy mi fog ott történni, mert, valahol legbelül, félek. Talán Heidinek mégis igaza van, s ő tényleg egy elvetemült gyilkos vagy hasonló. Kissé nehéz belőle kinézni, de hát belőlem sem nézik ki, hogy van egy fiam.
Magamra kaptam egy eléggé hétköznapi szettet, mivel Elena azt mesélte még régebben, hogy nem egy szokványos találkozás lesz. Általában filmeket néztek, meg csupa olyan dolgokat csináltak, amit egy anya-fia páros szokott csinálni. A filmet általában Calum választja. Elena még arról is irt a jegyzeteiben, hogy ez arra jó, hogy jobban kiismerje őt. Igen, Elena az a típusú ember, aki meg tudta ítélni csupán az ember szokásaiból, étkezéséből, hobbijából, hogy milyen ember is ő. Ebben csodáltam, mivel ehhez értett a legjobban. Kezdőként még csak az alapokat ismertem akkor, amikor a szárnyai alá kerültem. Az eltelt két év alatt, majdhogynem olyan lettem, mint ő. De ő lemásolhatatlan, így az a cél, miszerint olyan jó legyek, mint ő, nem fog sikerülni.
Lassan lépkedtem az elhagyatott utcán, amikor arra eszméltem fel, hogy SMS-em érkezett. Elővettem telefonom, s megnéztem ki is irt. Heidi neve villogott előttem, ami miatt egy apró mosoly került arcomra. A SMS szövegét sejtettem, de azért megnéztem.
Ha bármit csinál veled, kiherélem. H. ××
Nem vártam másra, hisz mielőtt el nem jöttem, kijelentette, hogy ha egy újjal is hozzámér, nem éli meg a karácsonyt. Az üzenetnek hála kisebb örömmel lépkedtem tovább... Egészen addig, ameddig észre nem vettem, hogy követnek. A mosolyom hamar lehervadt arcomról, lábaim egyre sebesebben szedtem. Alkata, és kinézete - már amennyit láttam annyiból, ahogy visszafordultam - ismerős volt, bár fogalmam sincs arról, hogy honnan. Lábaim kezdték feladni a szolgálatot, de nem állhattam meg. Most nem.
Egy kéz ragadta meg az enyémet, majd berántott a sikátorba. Ordítani akartam, oly hangosan, amennyire csak tudtam, de kezét a számra helyezte, ezzel meggátolta tervem.
- Ne ordíts, mert megtalál. - suttogta fülembe.
Szemeim kipattantak, s minden félelem elszállt testemből.
"Döbbenetes, milyen hirtelen elszállt a fojtogató félelem, döbbenetes, milyen tökéletes biztonságban éreztem magam abban a pillanatban, amint meghallottam a hangját."
~Stephenie Meyer
- Szerinted tényleg titkolhat valamit? - pillantottam Heidire, aki épp a kávéfőzővel babrált.
- Belőlem sem látszik, hogy őrült vagyok, mégis az vagyok. Akkor ő miért ne lehetne egy... - harapott ajkaiba, - Egy elvetemült gyilkos? - vonta fel szemöldökét.
- Jó, igaz. De te teljesen más eset vagy. És ő is. Mindketten más típusú emberek vagytok, lehet, hogy Elena rosszul állapította meg az egészet, vagy nem tudom...
Barátnőm lerakta a kávéscsészét, majd egy gyilkos pillantással, s egy titokzatos mosollyal felém fordult.
- Tetszik neked? - jött pár lépést közelebb.
- Heidi, te teljesen meghibbantál? - hangom kissé felemeltem, s felültem.
- Miért véded őt? - ült le ismét mellém.
- Nem védem, csupán... - kezdtem el gondolkodni.
Térdére csapott, majd röhögve hátradőlt. Összeesküvési elméletek... hiányoztatok már.
- Tetszik neked, és ezért gondolod azt, hogy biztos jó ember lehet.
- Nem. Heidi, ezt az éned utálom. Nem tetszik nekem. Csupán Came... illetve Calumból nem nézném ki azt, hogy gyilkolt volna, vagy valami mást titkolna.
- Miért Cameron...? - vonta össze szemöldökét.
- Mert.. mert már találkoztam vele. Nem is olyan régen. Amikor megvettem azt a kiskutyát. - bólintott. - Akkor Dave-től elszaladt a kiskutya, és ő találta meg. Azt mondta, hogy Cameronnak hívják. Na igen, a hazugságok hamar utolérik az embert. - pillantottam a padlóra.
- Most ez komoly? - csapott térdére.
- Nem, Heidi, ezt csak kitaláltam. - forgattam szemeim.
- Mit mondott, miért hazudott?
- Azt hitte, hogy tudom, ki is ő. Megmondtam neki, hogy tévedett.
- Mikor találkoztok ismét?
- Heidi, utállak. Nem pszichológusnak kéne menned, hanem riporternek. - tereltem a témát. Tudhatnám már, hogy nála ez nem ér semmit. Úgy is az lesz, amit ő akar. - Holnap után, nála.
- Nála... Oké, ezt feldolgozzuk... - kortyolt bele kávéjába. - És ha...
- Nincs és ha. Ő egy normális srác, nem fog csinálni semmit. - törtem ki. - Gyere, menjünk. Otthon már várnak. - kaptam magamra kabátom, majd megvártam míg megissza a kávéját, s együtt mentünk haza.
Vasárnap. Átkozott vasárnap. Miért kell ilyen hamar eljönnöd? Még nem készültem fel eléggé. Fogalmam sincs, hogy mit fogok kérdezni tőle, azt sem, hogy mi lesz majd akkor, ha nem tudok mit mondani neki. Fogalmam sincs, hogy mi fog ott történni, mert, valahol legbelül, félek. Talán Heidinek mégis igaza van, s ő tényleg egy elvetemült gyilkos vagy hasonló. Kissé nehéz belőle kinézni, de hát belőlem sem nézik ki, hogy van egy fiam.
Magamra kaptam egy eléggé hétköznapi szettet, mivel Elena azt mesélte még régebben, hogy nem egy szokványos találkozás lesz. Általában filmeket néztek, meg csupa olyan dolgokat csináltak, amit egy anya-fia páros szokott csinálni. A filmet általában Calum választja. Elena még arról is irt a jegyzeteiben, hogy ez arra jó, hogy jobban kiismerje őt. Igen, Elena az a típusú ember, aki meg tudta ítélni csupán az ember szokásaiból, étkezéséből, hobbijából, hogy milyen ember is ő. Ebben csodáltam, mivel ehhez értett a legjobban. Kezdőként még csak az alapokat ismertem akkor, amikor a szárnyai alá kerültem. Az eltelt két év alatt, majdhogynem olyan lettem, mint ő. De ő lemásolhatatlan, így az a cél, miszerint olyan jó legyek, mint ő, nem fog sikerülni.
Lassan lépkedtem az elhagyatott utcán, amikor arra eszméltem fel, hogy SMS-em érkezett. Elővettem telefonom, s megnéztem ki is irt. Heidi neve villogott előttem, ami miatt egy apró mosoly került arcomra. A SMS szövegét sejtettem, de azért megnéztem.
Ha bármit csinál veled, kiherélem. H. ××
Egy kéz ragadta meg az enyémet, majd berántott a sikátorba. Ordítani akartam, oly hangosan, amennyire csak tudtam, de kezét a számra helyezte, ezzel meggátolta tervem.
- Ne ordíts, mert megtalál. - suttogta fülembe.
Szemeim kipattantak, s minden félelem elszállt testemből.
"Döbbenetes, milyen hirtelen elszállt a fojtogató félelem, döbbenetes, milyen tökéletes biztonságban éreztem magam abban a pillanatban, amint meghallottam a hangját."
~Stephenie Meyer
2014. november 22., szombat
03. Hazudtál
"Életünk menetét a gyertya lobogó lángjához hasonlóan véletlen események sora mozdítja minduntalan új és új irányokba. Végül ezek a véletlen események a rájuk adott reakciókkal együtt határozzák meg a sorsunkat."
~Leonard Mlodinow
Lassan lépkedtem az egyetem folyosóján. Cipőm halk kopogásai betöltötték az üres, csendes folyosót. Nem siettem, bár tudtam, hogy már tíz perce bent kéne lennem a szerkesztőségben. Ismerem Heidit, tudom, hogy nem fogja leordítani a fejem. Illetve, eddig még nem tette, remélhetőleg ezután sem fogja. Bár, Heidi a pontosság híve, sosem szerette, ha egy dolog nem a helyén van, vagy ha senki sem pontos, így ha kiakad, akkor csak és kizárólag úgy fog viselkedni, ahogy eddig szokott. Néha félelmetes az, ahogy leordít másokat, ahogy olyanokat mond, aminek semmi értelme. Persze, mindig neki van igaza, még akkor is, ha nem.
~Leonard Mlodinow
Lassan lépkedtem az egyetem folyosóján. Cipőm halk kopogásai betöltötték az üres, csendes folyosót. Nem siettem, bár tudtam, hogy már tíz perce bent kéne lennem a szerkesztőségben. Ismerem Heidit, tudom, hogy nem fogja leordítani a fejem. Illetve, eddig még nem tette, remélhetőleg ezután sem fogja. Bár, Heidi a pontosság híve, sosem szerette, ha egy dolog nem a helyén van, vagy ha senki sem pontos, így ha kiakad, akkor csak és kizárólag úgy fog viselkedni, ahogy eddig szokott. Néha félelmetes az, ahogy leordít másokat, ahogy olyanokat mond, aminek semmi értelme. Persze, mindig neki van igaza, még akkor is, ha nem.
Kezemmel lassan lenyomtam a kilincset, majd beléptem a terembe. Szőke barátnőm a lapokat bújta, egyiket helyezte a másikra. Fura volt ilyen komolynak látni őt, hisz, ha velem volt, esetleg egyedül, teljesen őrölt szokott lenni. Olyan lány, mint az összes többi az ő korában, csupán nem ezt mutatja mások előtt. Sokan ismerik, tévesen, hisz ő egy olyan egyetemista lány, aki újságban két cikket készÍt, egyetemre jár, munka helye van, és önkénteskedik is. Mindenki egy komoly, céltudatos lánynak gondolja, aki az eszére hallgat, s csak utána a szívére. Pedig nem. Tulajdonképpen erre az egyetemre is sok vacillálás után jelentkezett, csak és kizárólag azért, mert közel van a családjához. Fogalma sincs, hogy mi lesz belőle öt év múlva, tulajdonképpen azt sem tudja, hogy mit fog csinálni öt perc múlva.
- Késtél. - villantott meg egy mosolyt, majd tovább folytatta azt, amit eddig is tett.
- Mintha te mindig olyan pontos lennél. - forgattam szemeim. - Fura, hogy mindenkitől azt várod, hogy pontos legyél, amikor te fontos eseményekről is elkésel, mint például... - húztam gúnyos mosolyra szám, de félbeszakított.
- Hallgass, és segíts! Amúgy is, ez a te dolgod. - csapta le az asztalra a stóc pappirt.
- Kis kedves. - nevettem fel, majd leültem mellé, és nekifogtam a cikkek elfogyasztásához.
Sarah cikkjei kerültek elsőnek a kezeim közé, ami amúgy egy kisebb örömöt is váltott ki belőlem a nehéz napok után. Sarah az a tipikus Írólány, aki mindig mindent jól csinál. Most sem volt másképp. Munkája letisztult volt, hibátlan, egyszóval tökéletes. Semmi kétség afelől, hogy ne rakjuk bele az ehavi újságba.
A két lapot Heidi kezébe nyomtam, majd vettem a következőt, amelyik a Nica-é volt. Ő most kezdte az egyetemet, így, mondhatni zöldfülű még. Tehetsége van, de még kezdő. Át kell menjen Heidi rettentően kemény kritikáin, majd, ha mindezt túlélte, akkor maradhat.
Sokáig filozofáltam azon, hogy maradjon-e, vagy sem, végül arra jutottam, hogy odaadom Heidinek, hogy ő is fussa át.
- Oké, de akkor ezt te. -nyújtotta át a saját papírjait.
- Sosem kivételezek, Heidi. - ingattam meg fejem, majd vettem a következő lapot.
- Érdekelne, de ha nem, akkor nem. - vonta meg vállát, majd egy eléggé fura mosolyt villantott meg, ami célzás volt.
- Miért is érdekelne? Tudom, hogy fantasztikusan van megÍrva, úgy, mint mindig. Miért lenne ez a cikked érdekesebb? - ironizáltam. Utálja, ha ezt csinálom; szerinte az irónia nem hat rám jól.
- Mert.. érdekes és kész. - adta rá a legegyszerűbb választ.
Elvettem a felém nyújtott lapot, majd hozzáláttam.
Calum Hood. Egy szerelem, amely halálba torkollt.
Remegő kézzel vizslattam az előttem álló két szót. Calum Hood. Te! Ismét te. Mit keresel itt? Elena már említett téged, és most Heidi is. Ki vagy te?
Mint minden pszichológus, én is kíváncsi lettem arra, hogy ki is az a Calum Hood. Mindenki hős szerelmesnek nevezi, aki szerelmes volt egy lányba, akit brutálisan meggyilkoltak.
Calum a tipikus helyes srác, aki bárkit, bármikor megkaphat, akkor, amikor csak akarja. Mégis, neki az a lány kellett, aki számára elérthetetlen volt. De mégis sikerült neki; elnyerte a lány szívét. Már minden tökéletes volt. MINDEN. Egészen addig, ameddig a lányt meggyilkolták. A tettest nem találták meg, Calum pedig depresszióba esett. Túlságosan is szerette a lányt. Túlságosan is. Vagy talán mégsem? Talán ennek a szerelemnek valami más lehet a hátterében?
- Oké, Heidi, te honnan tudsz róla? - törtem hirtelen ki, minden meggondolás nélkül. A cikket a földre csaptam, nem fogom folytatni.
- Mármint mit? Hogy a páciensed lesz? Ez tény volt, mivel Elena téged kedvelt a legjobban, s nem azt a fruskát, így biztos voltam benne, hogy rád bízza. Tudta, hogy jó kezekben lesz. Szóval.. Még, mielőtt kórházba nem került, megígértette velem, hogy írjak egy cikket Calumról, s ha ő már nincs... - akadt meg egy pillanatra, de folytatta...- Hogy ha ő már nincs, akkor adjam oda neked. Ez, amolyan bevezető lesz abba, hogy mire számíts, amikor őt hallgatod. - motyogta el a végét egy szuszra.
Kisebb sokkban ültem, talán percekig meg sem szólaltam. Tudta. Mindvégig tudta, hogy mi van a levélben, s nem mondta el. S, most, hogy röviden tudom az életét, kissé félek. Nem tudom, hogy mire számíthatok. Jóra vagy rosszra?
- Kislány menned kéne. - szakította meg gondolat menetem Heidi.
- Igazad van. Hazaugrom, majd utána be a kórházba. Szerinted... -haraptam ajkaimba.
- Igen. - vágott szavamba. Szóval igen..
- Köszönöm. Tényleg. - pillantottam rá, majd felvettem zakóm, s elmentem.
Útközben csak rá gondoltam, egyszerűen nem tudtam másra gondolni. Furdalt a kíváncsiság, hogy vajon ki is ő, s miért tette azt, amit. Sosem hallottam olyan esetet, hogy egy srác depresszióba esne az miatt, hogy elvesztette a szeretett lányt. Ilyen, általában lányokkal történik meg, s nem fiukkal. Fura egy eset, s ami a még rosszabb, nehéz rajta kiigazodni.
Pár óra elteltével már az utolsó személyre várok a rendelőben. Teljesen kifulladtam, egyes tárgyakat már-már homályosan látok, a sorok, a papíron, összefolynak...
- Dr. Momsen... - kezdett bele a félénk asszisztens, mire közbevágtam.
- Ha még egyszer Dr. -nak mersz hívni... Nem vagyok doktor, sőt, a doktori még egy kicsit odébb van. Szólíts csak Skyler-nek, rendben? -aprót bólintott, majd folytatta.
- Szóval... az utolsó beteg is megérkezett. Beküldöm. - indult is ki, mire megállítottam.
- Ne, várj. Mi a neve? - hangom remegni kezdett.. Mi van ha..
- Calum. Calum Hood. - suttogta.
- Rendben. Küldd csak. - sóhajtottam.
Az ajtó csukódott, majd néhány másodperc múlva ismét kinyílt. Tekintetem felemeltem, majd az övébe fúrtam. Ilyen esetekre mondják az emberek, hogy köpni nyelni nem tudnak? Valószinű. Kezeim remegni kezdetek, de így is ökölbe tudtam szorítani.
- Hazudtál. - csak ennyi jött ki a torkomon.
"Vannak helyzetek, amikor tényleg jobb nem őszintének lenni. A kegyes hazugságnak igenis van létjogosultsága a világban."~Stohl András
2014. november 9., vasárnap
02. A levél
"Nehéz elveszíteni valakit. Nagyon sokáig kerestem a választ, a magyarázatot, hogy miért történt. De erre sajnos nincs válasz. Ilyen az élet."
~Tuti gimi c. film
Halk lépésekkel közelítettem meg az épületet. Olyannyira le voltam fagyva, bár még mindig, mint akit fejbe lőttek volna. Kezem ugyanúgy remegett, mint ahogy fél órával ezelőtt, fejemben még mindig hallottam a kétségbe esett nő hangját. Lábaim szedtem, ahogy tudtam, bár, őszintén szólva, nehezemre esett. Fájt minden egyes porcikám. Annak a tudatában lenni, hogy a példaképed a rák utolsó stádiumában van, s hogy mára annyira elfajult a betegség, hogy kórházba kellett vinni, s talán már a holnapot sem éri meg, felfoghatatlan.
Ő a világ legjobb anyája. Ő tud a világon a legjobban főzni. Ő a világ legjobb pótanyukája. Ő a példaképem. Ő a tanárom. Ő a lelki társam. Ő a felvigyázóm, s talán már holnap nem lesz. Talán, örökre elmegy. Örökre itt hagy engem ebben a nyomorult világban, pedig tudja, hogy nem megy nekem egyedül. Nélküle nem. Hisz annyiszor segített. Annyiszor volt már a pótanyám, annyiszor megmondta azt,hogy mit hogyan tegyek... Nem akarom, hogy elmenjen. Annyi mindent kell még tanítania, hogy az leirthatatlan. De nem csak ezért. Csupán azért, mert ő egy olyan nő, akire bárki, bármikor számíthat, aki bármikor, bármilyen helyzetben megnevettet, és tanácsot ad. A világ legjobb pszichológusa...
Úgy törtem át a kórházi szoba ajtaját, mint valami faltörő kos. Két lánya, egyetlen fia, valamint a férje, és a fő orvos állt az ágy előtt. Döbbenten meredtek rám, s valószínű, hogy nem értették, hogy mit keresek itt. Táskám és zakóm letettem egy székre, majd remegő kézzel megálltam az ágy előtt. Arca hófehér volt, szemei le voltak csukódva, teste egyenletesen emelkedett fel, majd le. Békésen aludt, egyszer-egyszer felköhögött, de nem ébredt meg. Amelie, az idősebbik lánya, egy széken ült az ágy egyik sarkában, s anyja arcát bámulta. A másik lány a szomszédos ágyon pihent, bátyja ölében. Katja, amióta tudja anyja betegségét, egy lépést sem mozdult mellőle, Eric, aki most húszonöt , annyira sokkolta a hír, hogy hetekig nem ment haza. Nem akarta anyját elveszíteni, nem szerette volna úgy látni, ahogy most. Pedig az orvosok azt mondták, hogy rendbe jön. Erre tessék! Itt fekszik, ki tudja még meddig.
- Skyler.- állt fel Amelie, majd felém lépett. - Anya azt mondta, hogy ezt a levelet adjam oda neked. Csak akkor bonthatod fel, miután ő.. miután ő... - hangja elakadt, s próbálta megkeresni azt a borzalmas szót, amelytől mindnyájan tartunk.
Keze után kaptam, s elvettem a barna borítékot, melyen az én nevem állt. Ki akartam bontani, meg akartam tudni, hogy mi volt az a titok, melyet oly régóta titkol előttem.
Eldünnyögtem Amelie-nek egy köszönömöt, majd leültem a szomszédos ágyra, Eric mellé. Egy reményteli pillantást vettem rá, majd megszorítottam jéghideg kezét. Apró mosolyra húzta száját, s ismét anyjára tekintett.
Elena levelére gondoltam, s arra, hogy vajon mit írhatott bele. Mi volt az a dolog, amit hetek óta titkol előlem? Párszor már belekezdett mondandójába, de nem tudta befejezni, mivel minden egyes alkalommal valaki félbeszakította. Többször is visszakérdeztem rá, de ő csak hanyagolta a témát. Persze a két hét elteltével, amit ebben a kórházban töltöttem el, mint pszichológus, rengetegszer meglátogattam a szomszéd szobában, tanácsokért, mint szakmaiért, mint személyesért. Itt is felkerült a téma, miszerint, ha úgy adódik, hogy rosszabbodóik az állapota, el kell mondania valamit. Mindig belekezdett, mindig egy mondattal többet és többet mondott, de egyszer sem állt össze a kép.
Bárhogy is adódik a mai nap, nem szeretném kibontani ezt a levelet, mert az azt jelentené, hogy Elena nincs többé. Ha ő elmegy, nem tudom, hogy hogyan bírjuk ki a hiányát.
Egy gépezet, melyhez hozzá volt kötve Elena, sípolni kezdett, a csík, mely eddig össze-vissza cikázott, most vízszintesen ment végig a gépezet képernyőjét.
Mintha a szoba lassított felvételbe váltott volna : láttam egy apát, aki a földre rogyott, arcát kezébe temette, s fejét lehajtotta a nő mellé. A két lány, akik eddig biztosan tudták, hogy anyjuk felépül, most sírva ölelik át egymást, s próbálják felfogni a tényt, miszerint édesanyjuk eltávozott. S a fiú, aki oly annyira szerette anyját, mint senki más, csak meredt maga elé, nem törődve azzal, hogy a körülötte lévők, most sírnak, ő csak a földet bámulta hosszú, kínszenvedt percekig.
Én meg... Én meg csak döbbenten bámultam őt. Teste már nem mozgott, már nem remegett a keze, sem a szempillája, már nem mosolyog többé, már nem paskolja meg a kisgyermekek fejét, már nem öleli át gyermekeit, sem a férjét. Többé nem.
Ajkaim remegni kezdtek, éreztem, ahogy a forró, sós könnycseppek égetni kezdik arc bőröm. Nem sírhatok, itt és most nem. Ha én nem vagyok erős, akkor ők miért legyenek?
Ki kell mennem. El kell hagynom ezt a termet, mert összeroppanok. Erőt vettem magamon, és felálltam. Nem figyeltem arra, aki a nevemen szólított, sőt, fogalmam sincs, hogy ki tette ezt. Bárhova akartam menni, csak el innen.
Miután bezártam magam után az ajtót, kabátom a fogasra helyeztem, cipőm a helyére, majd bementem a konyhába. Mary lépett elő, kezében egy tálca frissen sütött süteménnyel. Akármennyire is mosolyogni szerettem volna rá, nem ment.
- Kislány, nincs semmi baj. - tette le a süteményt az asztalra, majd szorosan megölelt.
- Elment.. örökre.- kezdtem el zokogni.
- Minden rendben lesz. Oké? -suttogta.
- Mami. Miért sírsz? - Dave hangja kétségbe esést sugárzott, füzetét lerakta az asztalra, majd átölelte derekam.
Elengedtem Mary-t, majd átöleltem kisfiam. Nem akartam zokogni előtte, hisz akkor milyen anya lennék? Egy szerencsétlen lány vagyok, akire rájár a rúd, aki nem képes reménytelen helyzetekben a lábára állni. Akire nem lehet büszke a saját kisfia sem, mert felelőtlen és hanyag anya.
Minden reménytelennek látszik. Minden. Kételkedem saját magamban is, amit eddig nem sokszor tettem. Jó anya vagyok? Megértő az emberekkel? Meghallgatom őket? Számíthatnak rám? Tudok-e rajtuk segíteni ? Nem, nem tudok. Semmi esély arra, hogy segítsek rajtuk, ha nincs mellettem az az ember, akire bármikor számíthatok, akkor semmi esély rá.
Tekintetem a magasba emeltem, s határozottan lépkedtem a kabátomhoz. Most Elenára van szükségem.. Illetve a levelére. Csak ő tud megnyugtatni, hogy minden rendben van. Mert ismer, és tudja, hogy ilyenkor mire gondolok.
Türelmetlenül bontottam fel a fehér borítékot, majd leültem a kanapéra - egy csomag zsebkendő kíséretében, majd nekifogtam elolvasni a kék tollal írt sorokat.
Kedves Sky!
Ha ezt a levelet olvasod, akkor én már nem leszek. Ez egyben jó, de egyben borzalmas is. Nem igaz? -Elena, ezt még te sem gondolhattad komolyan. Mi az, hogy jó, hogy nem vagy már köztünk? -Tudom, Sky most puffogsz magadban, és a falra sem kívánsz, de egyszerűen már közel érzem magamhoz a véget. Ezért is kezdtem neki ehhez a levélhez. Tudom, hogy nem szeretnéd, hogy rád hagyjak valamit, de ez a személy egy értékes ember, akinek szüksége van egy pót Elenára. Ez a személy egy pár évvel lehet idősebb nálad, s már négy éve a páciensem. Depresszióval küldték hozzám, fogalmam sincs, hogy miért. Elsőnek azt hittem, hogy rossz helyen jár, de amikor bemutatkozott, a lélegzetem is elakadt. Első ránézésre egy normális srácnak tűnt, akinek semmi baja. De elkezdett mesélni, ami eléggé hihetőnek tűnt. Néha meghazudtolta magát, s egyik nap másat mond, de már rá két hétre ismét másat. Ha érted, mire is célzok. Valamit titkol, amire -az eltelt négy év alatt sem - tudtam rájönni. De te képes vagy rá, mert ismerlek, és tudom az adottságaidat. A fiú kedvelhető, nem lesz vele gond, s könnyen a kedveiben járhatsz. Persze, ezzel nem arra gondolok, hogy ugorj az ágyába, hanem arra, hogy férkőzz a közelébe; kedveltesd meg magad vele, hisz neki egy lelki társra van szüksége. Hogy én most elmentem, nincs senkije, hisz épp a barátnője miatt küldték hozzám. A cikk a fiókomban van egy mappában, melyen a neve szerepel. Egyre kérlek: ne hagyd, hogy őrültséget csináljon, mert képes lenne rá. Több olyan eset is történt, hogy kárt tett magában, ami miatt maradandó sebei maradtak; testi és lelki egyaránt. Vigyázz rá, mert biztosan jó ember, még ha ezt nehezen is mutatja ki, és ha még magának sem hiszi el.
Azt hiszem, ezzel zárom soraimat, mivel már remeg a karom .- Az írás itt már kezdett remegni, mintha egy földrengés mérő írta volna, annyira cikk-cakkos volt. - Csak még annyit, hogy vigyázz magadra, és Dave-re, hisz egy anyára van szüksége; továbbá ne csinálj őrültségeket. Tudom, még a húszas éveid elején jársz, s még nem kóstoltál bele az ilyen életkorhoz kötődő korszakokba, de te nem vagy olyan lány. Gondolkozz mindig logikusan, s cselekedj úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Ne tégy elhamarkodott döntéseket, amelyeket megbánhatsz.
Vigyázz magadra, és... kérlek, segíts a gyermekeimen. Ez az egyetlen kérésem.
Ölel téged,
Elena.
Elena.
A levelet az asztalra helyeztem, majd hajamba túrva léptem be a kisfiam szobájába. Épp a leckéjét írta, azaz az írásbelit. Sokáig gondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha magántanárhoz járatnám, aki mindenben segítene neki. Tudom, ez az én feladatom, de én este, amikor hazajövök, használhatatlan vagyok. Alig számíthat rám, ami miatt rettenetesen szúr a mellkasom. Óvatosan mellé lépkedtem, majd odaültem. Megmutatta a füzetét és az ellenőrzőjét, amelyben egy jeles volt angolból. Apró puszit nyomtam homlokára, majd a konyhába mentem.
Ismét a levelet pásztáztam, többször is átolvastam. Ha Elena így vélekedett a srácról, akkor az azt jelentette, hogy valami van a háttérben. Ezt mindig megérezte, talán tehetsége volt ehhez; rájött arra, hogy az emberek mit miért tesznek, csak annyiból, hogy elbeszélhetett velük teljesen más témáról. Ő ilyen.. volt. Olyan nő, mint ő, nem lesz senki.
"Elveszíteni valakit szörnyű - sóhajtott. - De látni, ahogy a szeretted elfogy lassan, mint a gyertyaszál, lehetetlen elviselni azt a kínt."
~Nora Roberts
írói megjegyzés. Túl a 2000+ . Köszönöm szépen!
2014. november 2., vasárnap
01. Cameron
"Sokan úgy élik le az életüket, hogy várják, hátha történik valami, valami, ami mindent megváltoztat. Keresik a hatalmat, a szerelmet vagy a választ a legnagyobb kérdéseikre. Szerintem valójában egy új lehetőséget keresnek. Az utat egy olyan élethez, ahol minden addigi hibájuk semmissé válik, és mindent újrakezdhetnek. Ahol még nem történt semmi rossz, és minden lehetőségük előttük áll."
~Harmadik típusú emberrablások c. film
Az élet egy játék. Minden szereplő, minden ember csak egy marionettbábú, s úgy mozognak, ahogyan elrendelik. De ez így van rendjén. Talán. Bár ebben senki sem száz százalékosan biztos. Vannak olyan események, melyekre senki sincs felkészülve, senki sem gondol rá, de mégis megtörténik.
Így kellett történnie. Biztosan...
De Shay, szoktál te egyáltalán gondolkodni? Vagy csak a hormonjaidra hallgatsz, és minden második lányt, aki az utadba kerül a magadévá teszel? Biztos ez a helyes megfejtés, nem igaz?
Sky, miért gondolkozol ismét a múlton? A múlt, már megtörtént, már nem tudod megváltoztatni, légy boldog inkább, hisz van egy fiad, akit szeretsz, akiről sosem mondanál le. Látod? Legbelül, örülsz annak, hogy az történt , ami. Még akkor is, ha Shay-t legszívesebben belefullasztanád egy kanál vízbe.
Tudatalattim ma sem hagy cserben, sőt. Ismét kisegít, tanácsot ad, pedig nem is kértem rá. Túl bőkezű.
Eltűnődve lépkedtem a macskaköves úton, vállamon a táska, melyben az egyetemi könyveim pihentek, felsőm zsebében a telefonom, melyből kilóg a fülhallgató. A zene persze a maximumon dübörög a fülemben, s éppenhogy hallom, hogy mi folyik körülöttem.
Mindenki rohan. Senki sem képes megállni legalább egy percre sem, mivel neki sürgős dolga van. Nincs ideje a másikra, mert megy a gépe, vagy egy jobb kibúvót találnak ki, hogy még véletlenül se üljön le azzal a személlyel beszélni.
- Mamii. - ugrik hirtelen nyakamba Dave, ami miatt egy hatalmas mosoly került arcomra. Annyira aranyos, ahogyan mosolyog rám, ahogy azt üvölti: "mamii". Semmi pénzért nem tagadom le, sőt, örülök, hogy ő a gyermekem. Bárki, bármit mondhat, nem bánom meg azt, hogy tizenöt évesen szültem egy gyereket. Sőt, örülök, hogy nem vetettem el.
- Dave, szia. - nyomok puszit piros arcára, majd leguggolok mellé, - Mesélj, milyen volt az első tanítási nap?
- Szuper volt, és annyira hiányoztál! - öleli át azt a pontot, amelyet ő is elér, azaz a derekam.
Le sem tagadhatja Shay-t. De komolyan. Az arcvonásai, néha még a tettei is azt bizonyítják, hogy Shay az apja. A szemei színe, a nyakán lévő anyajegy, a mosolya, a szokásai.. egyszóval tényleg mindene.
Kicsit hasonlít rám, talán... talán a stílusa. De az is a Shay-é.
- Mami, most hova megyünk? - kérdése kissé meglepett, hisz teljesen el voltam gondolkodva. Egy halvány mosolyt ajándékoztam neki, majd szólásra nyitottam a szám, végül meggondoltam magam. Mégsem mondhatom el neki, hisz akkor nem lenne meglepetés. - Mamiii, - nyújtotta meg a másik i betűt, majd elém állva ugrálni kezdett. Leguggoltam mellé, majd hüvelyikujjam szájára nyomtam, ezzel elhallgattatva őt.
- Nemsokára megtudod, gyere! -álltam fel, majd megragadtam apró kezét, s megindultam a kiszemelt irány felé.
Lépteimet lelassÍottam, felvettem kisfiam ütemét. Dave nem annyira magas, minden végtagja kicsi. Talán ez azért van, mert koraszülötten született. Egy teljes hónappal hamarább, a kelleténél.
Fél óra telt el azóta, hogy az iskolába mentem. Itt bolyongunk már mióta az utcán, amikor meglátom a kiszemelt boltot. Dave-el megindultunk az épület felé, majd az ajtó előtt megállva telefonom után nyúltam. A névjegyzékben kikerestem Dan nevét, majd a fülemhez emelve a telefont , megvártam, míg fel nem veszi.
- Dan, szia, merre vagy? -hadartam el mondandóm, megvallom őszintén, csodálkozom azon, hogy megérti azt, amit mondani szoktam neki.
- Már bent, gyertek be. Látlak titeket. - ezzel kinyomta.
- Dan bácsii! - hallom meg mellőlem Dave hangját, ami miatt kisebb mosoly kúszott arcomra. Benézve az üvegajtón legjobb barátom, aki az unokabátyám, és csoport társam is őrült módjára kezdett el integetni kisfiamnak.
Ő az egyetlen aki tud Dave-ről. Az első naptól kezdve mellettem állt teljesen az utolsóig. Természetesen ott van még Heidi is, de ő nem mindig. Túl sok dolga van, de amikor van rám egy perce is, akkor azt jól töltjük el. Ezzel nem arra célzok, hogy nem jó barát, mert az, sőt, túl jó barát, de sok munkája van, s így néha a háttérbe szorulok, pedig sokszor lenne rá szükségem.
Ahogy beléptünk a helységbe, Dave Dan nyakába ugrott, és szorosan magához ölelte. Annyira szereti őt, mivel jóformán ő az apja. Shay nem jeleskedik az apai szerepben, így, ha egyszer látta Dave-et, akkor kutya legyek. Dan persze örült a lehetőségnek, sőt minden szabadidejéét velünk tölti. Ez persze nekem is jó, hisz nemrégiben munkát kaptam a közeli klinikán, így még kevesebb időm van Dave-re. De persze Dan mellettem áll, hisz nem csak jó unokabáty, hanem igazi testvér is.
- Dan, választottál már? - kérdeztem felé fordulva.
- Megvan a tökéletes. Dave, látod azt a kutyát? Igen azt. - mutatott Dan is arra, amerre Dave . - Az a tied.
Dave arcán egy hatalmas vigyor terült el, majd átölelte a vele egy súlycsoportú kutyát. Kisebb nevetés hagyta el száját, majd felállt. Dan kérdőn pillantott felém, aztán Dave felé, szemével követte a kisfiút. Aprókat lépkedett felém, és átölelt. Legguggoltan mellé, s egy hatalmas puszit nyomtam fejére. Miután elengedtem Dan-hez ment, őt is átkarolta, majd megköszönte az ajándékot.
Egy könnycsepp buggyant ki szememből, őt követte a második, majd a harmadik, végül már nem látok semmit, csak érzem, hogy Dan szorosan magához ölel.
- Ne sírj már! Légy büszke rá! Ígérj meg valami!. - nyúlt állam alá, ezzel elérve, hogy belenézzek zöld szemeibe. Lehunytam szemeimet, ami azt jelentette, hogy megígérek neki bármit. - Ígérd meg, hogy legközelebb akkor sírsz, amikor Dave-et felveszik az Oxford-ra.
Kijelentése meglepett, elsőnek döbbenten néztem magam elé, majd mindkettőnkből kitört a röhögés. Egy puszit nyomott homlokomra, majd fiammal együtt kimentünk a boltból.
- Nos, srácok, nekem találkozóm van, tudjátok az új munkával kapcsolatban. Remélem boldogultok. -ölelt át szorosan, majd Dave mellé is lehajolt, s egy puszit nyomott homlokára. - Sziasztok.
Dan pár pillanat múlva eltűnt az egyik utca végén, mi pedig a közeli park felé vettük az irányt. A kiskutya, akiről időközben kiderült, hogy Sappy, lassan sétált Dave mellett, aki a póráznál fogva irányította. Aztán lelassított, majd mellém lépkedett, apró ujjait az enyéim köré csavarta, majd a mellettünk elsuhanó embereket vizslattak.
A parkhoz érve levettem róla a felsőjét, és hagytam, hogy játsszon a kiskutyával. Leültem a padra, elővettem a táskából a füzetem és a könyvem, majd átolvastam a leckém. Általában akkor tanulok, amikor Dave-vel "játszó házban", avagy a parkban vagyok, mivel otthon vagy vele kell foglalkoznom, vagy munkában vagyok. Ez a három dolog nem mindenkinek jön össze, de úgy látszik, nekem megy.
- Mamii, mami! - Dave kétségbeesett, sírós hangja zavarta meg gondolat menetem. A könyvet összecsaptam, felálltam, majd hozzáfutottam. Letérdeltem elé, s egy zsebkendővel letöröltem könnyektől áztatott arcát.- Anya, Sappy eltűnt. - hüppögtek alig érthetően.
- Figyelj csak Dave. Ott van a táskám, menj oda, ülj le, és meg ne moccanj onnan, még akkor sem, ha megkérnek rá. Kérlek. Rendben? - aprót bólintott, majd tette azt, amire kértem.
Mély lélegzetet véve keresni kezdtem a kutyát. Azon tűnődtem, hogy mi lenne, ha a nevén kezdeném el szólítani, viszont még csak egy órája van nálunk, így nem biztos, hogy hallgatna is rá. A másik megoldás az, hogy ész vesztve rohangálok fel, s alá, míg meg nem találom. Azt hiszem az utóbbit kell választanom.
Tíz perce bolyonghatok a nagy parkban, amikor valaki, feltehetőleg utánam kiáltott. Száznyolcvan fokos fordulatot véve az illető felé fordultam. Magas, barna haj, barna szem, farmer, tornacipő és egy kék póló. S a legnagyobb meglepetésemre, kezében Sappy volt.
Hatalmas vigyor terült el arcomon, majd hálálkodó pillantásokat vetve a srác felé, elvettem a kiskutyát.
- Nagyon szépen köszönöm!
- Igazán nincs mit. - villantott meg egy féloldalas mosolyt .
Pár kérdést tett fel a kutya fajáról, neméről, s egyéb tudnivalókról, amelyekről, persze, halvány lila fogalmam sem volt, így amikor rámnézett, röhögni kezdtem.
- Amúgy Skyler vagyok . - mosolyodtam rá, amikor már majdnem a padunkhoz értünk.
- Cal..khm..-tette kezét a szájához, - Cameron.
"Mindenkinek vannak titkai. Némelyek a lelkük legmélyebb, legsötétebb zugaiba dugják el őket, és nem engedik felszínre törni. De ezek a titkok ott vannak, türelmesen várnak, és ha egyszer kiszabadulnak, agyaraikkal széttépik annak a szívét, aki olyan sokáig fogva tartotta őket."
~Steve Feasey
2014. október 28., kedd
helyzetjelentès...
Kedves betévedők.
Rettenetesen sajnálom a több hetes kèsèst , de egyszerűen megment a gèpem. De hètvégén már biztos lesz rèsz.
Kellemes napot. <3 data-blogger-escaped-nbsp="" data-blogger-escaped-p="">Cristal
2014. október 19., vasárnap
Köszöntő!
Sziasztok! Édes jó istenem. Az imént kitöröltem minden egyes fejezetet.. Mit tettem? *kétségbe esett*
De, jól tettem. Kicsit -nagyon- elhamarkodtam. Újrakezdem. És sokkal jobb lesz. A történet megmarad. De nem fog minden olyan extra gyorsan történni, mint eddig. Jobban figyelek az írásra, helyesebben, és sokkal megfontoltabban, határozottabban fogok írni. Sajnos csak most jöttem rá, mennyire elrontottam.
DE. Van egy DE szócska, amely megváltoztatja az egészet. Mármint nem a történetet, hanem.. de végül is a történetben is lesznek kisebb-nagyobb változások.
Az, hogy mikor kezdem újra, még nem tudom. Minden esetre megírok előre egy pár részt, hogy tudjam, mihez is kezdek.
Remélem nem bánjátok, de muszáj volt újrakezdjem.
Remélem... - reménykedős kedvemben vagyok, ezek szerint - nem pártoltok el. Ígérem, sietni fogok az első pár fejezettel. Csak hagyjon már el, az az édes, drága, kedves, szeretni való ihlethiány.
Kellemes délutánt, és könyörgöm, ne utáljatok ! :D ^_^
Cristal ××
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)