05. Váratlan tettek

"Egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével."
~Kosztolányi Dezső

Mogyoróbarna szemei tekintetem fürkészték, kezével állam alá nyúlt, ezzel elérte hogy a szemeibe nézzek.
- Ki ez? - remegő hangom rekedté vált, felismerhetetlenné. 

- Nem tudom, de téged keres.

- Ez megnyugtató volt. - forgattam szemeim. 

Tekintete a sikátor elé szegeződött, ahol is ott állt az idegen. 

- Nem ismered?
- Fogalmam sincs, ki ő. 

- El akarod, hogy menjen? - kérdésére bólintással feleltem. - Akkor olyat kell tegyek, amit nem lenne szabad. Így is el akarod, hogy menjen? - ismét bólintottam.

 Kezét a fejem mellé tette, homlokát az enyémnek döntötte. Éreztem mentolos leheletét, mely égetni kezdte egyre vörösödő arcom. Ajkai lassan közeledtek az enyémhez, szemeim pedig lehunytam. Mikor észrevette, hogy nem tolom el, folytatta. Apró csókot lehelt számra, majd, mint egy telhetetlen kisgyerek, falni kezdte ajkaim. Alsó ajkaimba harapott, nyelve táncot járt az enyémmel. Kezemmel dús, barna hajába túrtam... Azt hiszem, élveztem. Nem. Biztos, hogy élveztem.

Miután ajkai eltávolodottak, eljutott az agyam azon pontjába, amely szokott gondolkodni. Megcsókolt... Baromian jól megcsókolt. S élveztem, ó de még mennyire, hogy élveztem. 

Lassan lépkedtünk tovább, immár csak ketten. A kínos csend, amely köztünk volt kissé zavaró volt. Nem tudtam tettemre magyarázatot adni, egyszerűen jól esett közelsége.

Ekkor eszembe jutott Heidi megjegyzése, miszerint tetszik nekem. Vajon igaza van? Tényleg tetszik nekem? Nem, az lehetetlen, hisz most látom őt harmadjára. Sosem éreztem olyat, mint amit eközben a csók közben éreztem. Valami bizsergető érzés volt, mely átjárta egész testem. Talán, magával ragadott a hév, vagy hasonló. Talán egy röpke pillanatra, a csók közben, éreztem azt, hogy szeretem.

El kell vetnem ezt a gondolatot. Nem gondolhatok ilyesmire, hisz ő egy páciens. Csak, és kizárólag egy páciens.

A lépcsősorok egyre hosszabbak voltak, s éreztem, ahogy az izomláz kezdi birtokba venni lábaim. Egy ajtó előtt megálltunk, Calum a kulcsaival babrált, s miután kinyitotta az ajtót, betessékelt.

- Mit kérsz? Van gyümölcslé, üdítő, vagy víz. - sorolta a választási lehetőségeket. 

- Gyümölcslét. 

- Alma vagy körte?

- Alma.

Levettem zakóm, majd a fogasra helyeztem. Calum néhány másodperc után visszatért, majd ideadta a pohár almalét. A kanapé felé biccentett, jelezve, hogy leülhetek. Miután helyet foglaltam, elindította a kiválasztott filmet, amely a Percy Jackson volt.

- Logan Lerman? - vontam fel szemöldököm. 

- Tehetséges színész, és tetszenek a filmjei. - adta rá a frappáns választ. 

- Egyetértek. - mosolyogtam rá, majd belekortyoltam italomba.

A film ugyanolyan érdekesnek bizonyult, mint amikor legelsőnek láttam, ami meglehetősen régen volt. Tekintetem a főhőst követte mindvégig, olyan volt, mintha én is velük utaznék. Egyszer-egyszer, amikor Calum nem látta, felé is pillantottam, tekintetét vizslattam, s megpróbáltam megfejteni gondolatait, de egyszerűen nem ment. Nem tudtam megállapítani, hogy mire gondolhat, azt sem,  hogy gondolkozik-e egyáltalán, vagy csak mered maga elé, s nem gondol semmire. Fura volt, ami kissé zavaró érzést keltett bennem. Sehogy sem tudtam rájönni, mi zaklatott.

A film persze ment, és már fogalmam sem volt arról, hogy melyik résznél tart, csak azon filozofáltam, hogy mi miatt lett depressziós. Persze, már ránézésre is lehet tudni, hogy semmi baja, de az is lehet, hogy csak megjátsza a 'mindenrendbenvan' srácot. Vagy az is lehet, hogy a depressziós énjét játsza meg... egyszerűen nem tudok rajta kiigazodni. Bármennyire is próbálkozom, bele is adhatok apait-anyait, nem megy. Félő, hogy elbukom ezt a próbát; félő, hogy Elena onnan fentről nem lesz rám büszke; félő, hogy semmire sem megyek.

  Épp a tévé felé pillantottam, amikor Calum a vállamra dőlt. Lassan, egyenletesen vette a levegőt, forró lehelete a kézfejemig jutott. Kezei az enyémre fonódtak, s éreztem egy kisebb szorítást, majd egy halk sóhaj hagyta el száját. Elaludt. - suttogtam. Lassan felálltam, s megpróbáltam kiszabadítani a kezem, ami nem ment. Szoritása persze laza volt, de sehogy sem tudtam megválni forró kezeitől. Teste már a kanapén terült el.

  Kisebb próbálkozás után sem sikerült kiszabadítanom a kezem, így arra az elhatározásra jutottam, hogy bevetem azt a módszert, amit Dave-nél szoktam. Lassan közelítettem hozzá, letérdepeltem a földre. Apró puszit hintettem arcára, amitől mocorogni kezdett. Mosoly kúszott ajkaira, majd elengedte kezem, s megdörzsölte vele szemét. Egy elégedett mosollyal az arcomon felálltam a földről, majd bementem egy szobába, amelyről azt feltételeztem, hogy az övé.

  Az ajtó kissé nyikorgott, s amikor kinyitottam minden sötét volt. Egyik oldalra tapadt a kezem, s addig tapogatóztam, ameddig meg nem kaptam a kapcsoló, ami egy kattogással jelezte, hogy fény keletkezett a szobában. A fal színe barna volt, amely tökéletesen passzolt a bent lévő bútorokkal. A vetetlen ágyon a takaró össze volt gyűrődve, a párna a földön hevert. Gondolkodás nélkül felvettem, majd visszaraktam az ágyra. Felvettem a takarót, majd kettőbe hajtottam.

- Te meg mit keresel itt? - hangja rekedtes volt, pár másodperc után ásított is.
 Száznyolcvan fokos fordulatot véve, tekintetét fürkésztem.
- Fáradt vagy, gyere, feküdj le.  - ragadtam meg kezét, s elkezdtem húzni, egyenesen az ágy felé.

Mikor az ágyhoz ért, ledöntöttem, majd be akartam takarni, de ő nem engedte el a kezem.
Kezdődik...  - sóhajtottam. Calum szeme csukva volt, lassan szuszogott, teste egyenletesen emelkedett fel, majd le. Leültem mellé, majd halk sóhaj hagyta el szám. Akkor most ismét... És lehajoltam hozzá, s már épp megpusziltam volna az arcát, amikor fejét elfordította, s megcsókolt...

"Igen kevés mesélni való lenne a világon, ha soha senki nem tett volna olyasmit, amit nem lett volna szabad."
~Lucy Maud Montgomery