07.Shane Gilbert

"Az motivál, ha cselekszel, és nem az, ha gondolkozol a dolgokról. A cselekvés hozza meg a lelkesedést és a cselekvés során bukkannak fel új lehetőségek. Vágj bele!"
~Andrew Matthews

- Most, gondolom, azt kérded magadtól, hogy mit kereshet itt egy újságíró, amikor semmi fontos dolog nem történt. Nem történt semmi, még. Egy munkát ajánlanák fel neked, s örülnék, ha elfogadnád. - vázolta fel nekem a tényeket. Az elején sem festett jól ez a dolog, de ezek hallatán már még inkább elegem van az egészből.
- Miről lenne szó? - varázsoltam magamra egy kedves mosolyt, s az iménti kérdést is csak azért kérdeztem, mert jó nevelést kaptam, ami szerint tisztelni kell a nálunk rangosabb embereket. 
- Ha jól tudom, márpedig a professzor úr is megerősítette - pillantott az említett emberre - , egy kórháznál dolgozol. - bólintottam. - S az egyik páciensed Calum Hood. - szemöldököm ráncba szökött, gondolkodni kezdtem. Calum..Calum, Calum, és ki ne hagyjuk Calumot. Mért van ott mindenhol? Miért vagy ilyen jelentős ember Calum?
- Igen, Calum a páciensem. - sóhajtottam pár másodperc elteltével.
- Nagyjából márciusra terveztünk egy előadást, amelyben Victoria Dickens haláláról, valamint Calumról lenne szó. Mivel te vagy az egyetlen ember, aki hozzá szól, s akit ismerünk is, arra gondolunk, hogy te ki tudnád szedni belőle, hogy mi is történt a lánnyal. Furák a körülmények, és a rendőrség is ki szeretné deríteni, hogy mi történt pontosan, mivel egy, látszólag, összetört srácot találtak, meg egy félig elégett holttestet, akitől sajnos nem tudunk meg sokat. Így maradt Calum. S, mint már mondtam, te vagy az egyetlen ember, akivel beszél. Így jó lenne ha elvállalnád ezt a munkát, s feljegyzéseket készítenél róla. Persze,ha mindezt elvállalod pontosabban belemélyedünk ebbe az egészbe. - magyarázott teregetve a hölgy.

 Valahogy köpni-nyelni nem tudtam. Felvázolni.... Fura körülmények. Mit titkolhat? Elena is tett egy ilyen megjegyzést a levelében, de sehogy sem jöttem rá, hogy mire is célozhat. Most, hogy tudom, lehetséges, hogy alapjai is vannak a gondolatainak, s a feltevéseinek, kíváncsi lettem.

- Lehetne az, hogy holnapra elmondom a döntésemet? - pillantottam a riporter felé.
- Természetesen. - mosolyodott el, majd kezét nyújtotta. - Holnap ugyanitt, ugyanekkor.
- De most már eredj, mert azt hiszik, elraboltalak. Öt percet kértelek el, s az időd már vészesen fogy. - mosolyodott el lágyan a professzor úr, majd az ajtó felé biccentett.
- Kellemes napot! - pillantottam még egyszer, utoljára az irodában maradottakra, majd becsuktam az ajtót, és siettem az órára.

 Ahogy beléptem, mindenki rám nézett, még a tanár is, ami eléggé zavaró volt, hisz az elmúlt két év alatt senki sem tette. Letettem a tanszereim a padomra, majd figyelni kezdtem. Nos, már csak az a kérdésem maradt, hogy kire, esetleg mire. Mert, hogy Mr. ÉnVagyokALegtökéletesebb tanárra, azaz - közismertebb nevén - Shane Gilbert-re biztos nem. S, hogy miért közismert? Csak azért, mert az a hír járja, hogy a diákjainak megengedi, hogy tegezzék. Persze, ez érthető, hisz alig huszonnyolc éves, de ez akkor is megengedetlen, főleg egy egyetemi tanárnál. Az még elfogadható, ha a líceumban megengedik, na de egyetemen... kissé nevetséges. S az még nevetségesebb, hogy flörtölget a lányokkal, eléggé nyilvánosan. Ezért sem szimpatizálok vele, mert amint hozzám szól, vagy rám mosolyog - már ha ezt véletlenül megteszi - eszembe jutnak azok a szavak, amelyekkel az egyetem naiv lányait eteti. Néha már undort ébreszt bennem, ahogy az osztály naivabb része arról álmodozik, hogy egyszer az egyetemi professzor szerelmet fog vallani nekik. Nem ismerik őt. Sőt, senki sem ismeri. Ha jobban belegondolok, azt se tudom, ki is ő. Egyszer bemutatkozott, valamint azt mondta, hogy eléggé szegény körülmények közül kaparta fel magát odáig, ahol most van, de ennyi. Még egy jó szót sem említett sem a családjáról, sosem maradt el úgy óra, hogy családi gondja van. Kissé fura...

- Miss. Momsen, kérem, elmesélné, min is gondolkozik? - gúnyos tekintete engem vizslatott, majd két lépést közelített felém.
- Sajnálom, tanárúr, többet nem gondolkodok el semmin. - sütöttem le szemem, s már abban reménykedtem, hogy békén hagy, de nem tette.
- Nem válaszolt a kérdésemre, Miss. Momsen. Mi is volt annyira érdekfeszitően fontos dolog, hogy nem rám, valamint az általam tartott előadásra figyelt? - vonta fel szemöldökét, kezét karba tette, majd nekidőlt a katedrának.
- Tanár úr, kérem, nem volt semmi annyira... - de ekkor félbeszakított köhintése, így nem volt más választásom, minthogy improvizálok, hisz mégiscsak nem mondhatom azt, hogy épp őt illettem szebbnél-szebb jelzőkkel. - Tudja, tanár úr, pár hete meghalt példaképem, azaz második anyám, Elena Rodriguez. Rákos volt... Engem vettek fel a helyére, s megkaptam a betegeinek felét, köztük Calum Hood-ot. - komorodtam el, majd a tanárra figyeltem.

Ajkai résnyire nyíltak, s mondani akart valamit, de megakadt. Köpni-nyelni nem tudott, ha lehet ezt mondani. Döbbenten meredt hol rám, hol a kar órájára, majd ismét rám, s ismét az órájára.

- A..Azt mondta, Calum Hood? - kérdezett vissza, pedig pontosan tudta, hogy azt a nevet mondtam.
-  Igen, azt. Miért? Talán, tud róla valamit?
- Nem.. Nem.  Csupán négy éve sokat cikkeztek róla, meg a tévében is megjelent. Azt hittem, hogy ez a depresszió elmúlt nála, de úgy látszik... tévedtem. - pillantott cipőjére. - Mit tud róla?
- Sajnos semmit. Tulajdonképpen olyan, mint egy olyan matek példa, amelynek nincs megoldása. Megfejthetetlen. Lépésről - lépésre kell haladni vele, hogy aztán rájöjjünk, nincs megoldása. Jelenleg az első lépésnél tartok, s úgy érzem, mintha tűt keresnék egy széna kazalban. Nem tudom, mit kérdezzek tőle; elsőnek tapintatos legyek, vagy vágjak bele a közepébe? Gondoljak úgy rá, mint ahogy az összes többi pszichológus: ő egy depressziós fiú; vagy úgy, mint ahogyan azt egy külső szemlélő tenné: ő egy normális srác. - hallgattam el hirtelen, mert rájöttem, hogy ismét megindult a beszélő képességem, s ha ezzel nem állok le, hónapokig mesélnék.
- Mindenképpen mindkettő. Legyen tapintatos, de a kérdés legyen velős is. - szólalt meg hirtelen, amitől alig kaptam levegőt. Mr. Shane Gilbert tanácsot adott nekem, annak a diákjának, akihez eddig úgy szólt, mint egy utolsó kutyához.
- Köszönöm szépen a tanácsát, Mr. Gilbert. - bólintottam, majd a könyvemben elolvastam volna a címet, amikor ismét megszólalt.
- Shane. Tudja. - húzta kisebb mosolyra száját, majd egy mély levegőt vett, s folytatta. - Hol is tartottunk?
- Embertipsok. - mosolyodott rá a tanárra, az osztály... egyáltalán nem stréber lánya, aki csupán bevágódás miatt figyeli... Hát Shane minden egyes lépését. Cassy Minogue. Még a név is rosszul hangzik, s a lány is az. Az egyetem Paris Hiltonja, vagy inkább még nála is rosszabbja.
- Ó igen, ott. Szóval... - s ismét belemélyedt abba az - szavaival élve -  érdekfeszitően fontos dologra, amit, amúgy, egy éve már felvettük.

  Felírtam a címet, s most már tényleg figyeltem a tanár minden egyes szavára, s azokat a mondatokat, amelyeket fontosnak tartottam, lejegyzeteltem. Nem volt olyan nehéz lecke, főleg úgy, hogy tavaly bevágtam, s nem felejtettem el annyira.
  Az órának hamar vége lett, s miután kicsengettek, mentem volna ki, amikor Mr. Gilbert elállta az utat.

- Elnézést, tanár úr. - pillantottam le, majd épp oldalra léptem volna, amikor ő is ugyanúgy mozgott velem.
- Szerintem nem felejtette el, hogy mit mondtam az előbb. -mosolyodott el.
- Maga is magáz engem, s az úgy fair, hogy én is magázom önt. S most, ha megbocsájt... - s már épp el tudtam volna menni mellette, amikor megragadta a kezem.
- Nem, nem bocsájtok meg. Meghívom egy kávéra. - szólt, s ellenkezni sem volt időm, húzni kezdett maga után.
- De én nem...
- De, maga igen. - szakított félbe, s rendelt két kávét, amit ki is fizetett. Egyiket a kezembe nyomta, a másikba pedig belekortyolt. - Mit tud Calumról? -tért rá egyből a lényegre. Szóval így állunk... 
- Annyit, amennyit elmondtam az órán. A nevén, születési adatain, s az alapvető dolgokon kívül semmit. - ültem le egy székre, s belekortyoltam italomba.
- Mit gondol róla, hamar megpuhul?
- Nem tudom. Elenának négy év után sem mondott új dolgokat, hát akkor nekem... Nem, nem hinném, hogy szolgálna nekem új információkkal, amelyek segítenének a javulásában, vagy a lány halálának körülményeinek okait elmondaná. Fogalmam sincs, hogy ki volt ő, de az biztos, hogy nagyon szerette őt. Az elmúlt két találkozás után többször is emlegette a lányt, úgy, mintha még mindig élne, ami eléggé bizarr. Továbbá, Elena leveléből azt tudtam meg, hogy néha még önmagát is meghazudtolja. Úgy értem egyik percben másat mondd, de mondjuk rá egy órára, ugyanazt a dolgot másképp mondja el, másabb eseményekkel megfűszerezve. Érti, mire célzok. - álltam meg.
- Minden bizonnyal Calum nehéz eset, ha Elenának csak négy év után nyílt meg. Továbbá meg, a tulajdonságait ismerve... - s ekkor megakadt. S már épp visszaszívta volna mondatát, de én megelőzve.
- Hogy érti azt, hogy ismerve?
- Nem akartam, hogy ez kiderüljön, de hát, mégis maga a pszichológusa. Előbb - utóbb úgyis megemlítene. - nyelt egyet, majd folytatta. - Szóval, én Calumot ősidék óta ismerem. Konkrétan az öcsém, de mivel a szülők nem ugyanazok.. Érti. Ott voltam vele mindig: amikor megismerte Victoria-t, s akkor is, amikor meghalt a lány. Mellette voltam a depressziója legelején is, kiálltam mellette, de... valamin összevesztünk. Értelmetlen dolgon, már nem is emlékszem rá. Talán azon, hogy jó lenne, ha új életet kezdenénk, vagy hasonló. Mondom, nem emlékszem rá pontosan. Azóta nem igazán beszéltem vele. Olvastam róla az interneten, néha elmentem hozzá, de nem tettem beljebb a lábam, csak a tömbház küszöbén. Egyszerűen nem tudtam beszélni vele, mert nem akartam önkivüli állapotban látni. Nem volt ugyanaz a srác, akit megismertem. Sőt. Teljesen megváltozott. - sóhajtott végül.
- M..miért hazudott az előbb? - kérdeztem tőle dadogva, hisz az elmondottaktól kissé sokkban lettem. Szóval ez az oka annak, hogy ennyire zárkózott, s titkolózik a múltjával kapcsolatban.
- Sosem beszélek az előéletemről. Ezt még megígértem neki, hogy nem beszélek senkinek sem, hogy hogyan is nézett ki ő a lány halála után. S nem az a típusú ember vagyok, aki ígéreteket szeg. Továbbá, a szüleim autó balesetben meghaltak, még amikor tizennégy voltam. Azóta az utcán éltem, vállamon Calummal. Szerintem, erre az előéletre senki sem lenne büszke. Én sem vagyok az, s inkább titkolózom, minthogy hazugsággal hitegessem a diákokat.
- Mintha nem ezt tenné a lányok zömével.. -sziszegtem, amire felkapta a fejét.
- Hogy mondta?
- Úgy értem, tanár úr, maga túlzottan is kedves hozzánk. - mosolyodtam el, s alig bírtam visszatartani a röhögést.
- Mit tud maga? - vonta fel szemöldökét.
- A maga kedves szavai az idősebb egyetemista lányokra úgy hatnak, mintha Dave-nek azt mondanám: Csoki torta. - röhögtem fel, s miután észbe kaptam, mit is mondtam, elhallgattam.
- Dave az öccse? - váltott ő is komolyabbra.
- Nem igazán... - húztam el szám, s mire visszakérdezett volna, felálltam a helyemről, s elindultam a szekrényem felé.

  A kukába dobtam az üres kávés poharat, majd a tanszereimet a szekrénybe helyeztem, s elővettem a következő órához szükséges dolgokat

  Egész nap valósággal menekültem Mr. Gilbert tekintetétől, közelségéről. Pedig, ma még volt vele egy órám.
Az az óra, amelytől mindennél jobban tartottam ezen a napon, hamar bekövetkezett. Az óra minden percében éreztem a tanár égető tekintetét, ami miatt ismét nem tudtam figyelni. S persze ezt ki is használta, mivel újra megszólított. Hangja gúnyos volt, mégis kedvesebb, mint az előző órán. Mivel Calum barátja.. volt, azt hiszem rajta is nehéz lesz kiigazodni.

- Miss. Momsen. Ismét álomvilágban jár. Igen, tudom, az álmok mindig jól jönnek, de nem ma, s nem az én órámon. Megtisztelne azzal,hogy figyel? - pillantott rám szúrósan.
- Talán... -suttogtam alig érthetően, majd tekintetem az övébe fúrtam. Nem volt dühös, sem ideges. Csak gúnyosan vigyorgott a képembe.
Az óra elteltével - hál'Istennek - már épp kimentem volna az osztályból, amikor megállított.
- Nem figyelt az órán. Üljön le, bent fog maradni egy fél órát. - csukta be az ajtót, majd be is zárta, s a kulcsot a zsebébe süllyesztette.
- Tanár úr, kérem. - pillantottam rá könyörgően. - El kell mennem. - suttogtam alig érthetően.
- El kell mennem. - ismételte el gúnyosan az előbbi mondatom. - Hova kell elmennie?
Mély lélegzetet vettem. Meg akarja tudni? Akkor megtudja.
- A fiamért, az iskolába. De, ha magának az úgy jobb, Dave-ért megyek. - mosolyodtam rá készségesen, majd kihasználva azt, hogy teljes mértékben ledöbbent kijelentésemtől, a zsebe után kaptam, kivettem a kulcsot, s kimentem a teremből.

"Pszichénk olyan, mint a kaleidoszkóp, amelyben egy apró mozdulat hatására minden megváltozik. Éppen ezért nincs reménytelen helyzet, mert egy kis lépés is hatalmas változást eredményezhet.''
~Bagdy Emőke