10. Hangfájl

''Olyan nincs, hogy semmi sem történik. Nincsenek átlagos pillanatok.''
~A békés harcos útja c. film

 Két hónap telt el azóta, hogy elfogadtam Alexis ajánlatát. Azóta egy kis füzetbe jegyzetelem le Calum minden egyes mozzanatát, ki mondott gondolatait. Fura érzés kivesézni valakit. Mintha egy rossz tini film főszereplője lennék, szőke hajjal, s folyamatosan csak pletykálnék azokról az emberekről, akik nem olyanok, mint én. Talán az én esetem hasonlít a Bajos Csajok-ban szereplő történetre, miszerint egy füzetbe leírok róla minden egyes pletykát. Csak én egyetlen egy emberről írok, de nem pletykát. Pedig az mennyivel könnyebb lenne. Nem kéne leírnom mindent.. Ez olyan, mintha átverném. Tart a titok tartás, miszerint nem szabad kiadni egy páciens adatait, a diagnózisát, az észrevételeket, de egyre csak megszegem ezt.

  Mint minden vasárnap délután, úgy ma is Dave-el megnézünk egy filmet, amit ő választ ki. Mosolyogva bújja a film listát, amikor megakad a szeme a Mogyorómelón. Kíváncsian néz rám, amolyan " anya, ezt muszáj megnézzük" tekintettel, amelyre csak egy aprót bólintok, jelezve, hogy jöhet. Kiveszem a mikrohullámú sütőből a zacskós pattogatott kukoricát, mely vajas ízű, s beleöntöm egy műanyag edénybe. Vissza mentem a nappaliba, s leültem Dave mellé a kanapéra, s az üveg asztalon lévő laptopot bámultuk, amelyen már elindult a kiválasztott film.

 Mosolyogva néztem az animációs filmet, s közben belemarkoltam a popcorn-os tálba. Igazából nem tudtam, miről is szól a film. Teljesen máshol jártam, aminek meg van az oka, hiszen mostanában nem minden stimmel Calummal. azóta az este óta teljesen zárkózott lett, már-már meg sem szólal a vele töltött órákon, ami egyre csak zavaró. Végül is azért vannak a pszichológusok, hogy kiszedjék a zárkózott emberekből, hogy mi is az a dolog, ami miatt olyanok, amilyenek. De, ha így haladunk, ha nem szól hozzám, akkor semmi értelme.

 Elena levele jutott eszembe, meg néhány tanácsa. S ekkor, mintha valami arcon csapott volna. Elena levelében ez állt : "A cikk a fiókomban van egy mappában, melyen a neve szerepel." Legszívesebben most azonnal felálltam volna, és rohantam volna a Rodriguez család házához, de nem tudtam, mivel itt volt Dave is, és őt nem hagyhattam egyedül, továbbá az sem biztos, hogy megvan.

 Lassan, hangtalanul felálltam a kanapéról, majd bementem a konyhába. Telefonomért nyúltam, ami a konyha pulton pihent, s a névjegyek közt keresni kezdtem egy bizonyos számot. Eric neve rajzolódott ki előttem, amire azonnal rákapcsoltam, és tárcsáztam. Pár kicsengés után felvette. 
- Haló? - szólt bele ismerős, rekedtes hangja. 
- Szia Eric! Skyler vagyok. Azt szeretném kérdezni, hogy otthon vagy? 
- Igen. - válaszolt nemes egyszerűséggel. Talán, valami gond lehet? 
- Szuper. És, édesanyád dolgai, ami az irodájában volt, otthon vannak, igaz? 
- Mindent hazahoztunk. A feljegyzéseit, a mappáit, meg mindent. Miért? 
- Megtennél nekem egy óriási szívességet? 
- Persze. 
- Egy mappát kéne nekem elhozz, amelynek az a neve, hogy Calum Hood. Ha van időd, persze. 
- Szívesen. Amint megkapom, viszem. Úgy rendben van? - hangjából ítélve elmosolyodott.
- Tökéletes. Nagyon szépen köszönöm. Akkor, visz'lát! 
- Visz'lát! - röhögött bele a telefonba, majd kinyomta. 

  Egy halk sóhajjal visszaültem a kanapéra Dave mellé. Ez a pont megoldva, de vajon mi lesz, ha még sincs meg? Ha kidobták, esetleg elégették. Nem, az azért csak nem fordulhatott elő, hisz a család mélyen tisztelte Elena munkáját, így nem dobnák el azokat a dolgokat, amelyeket ő irt, esetleg készített. Sosem válnának meg tőlük, mert túl sok emlék ragadt rájuk. 
 Már csak azt veszem észre, hogy a laptop képernyője befeketedik, majd felfele futó szöveggel zárul az animációs film. Dave a vállamra hajtotta a fejét, majd egy mély szuszogás követően, lehunyta szemét, s elaludt. 
 Kezembe vettem, s bevittem a saját szobájába, és gondosan betakargattam. Ezután kimentem a konyhába, s töltöttem magamnak egy pohár vizet. 
  Percekkel később csengettek. A poharat visszaraktam a pultra, majd az ajtóhoz siettem. Kinyitottam, s beengedtem Ericet, akinek a kezében egy eléggé vastag mappa pihent. 
- Remélem erre gondoltál. - mosolyodott rám. 
- Igen, erre. Köszönöm. Amúgy, kérsz valamit inni? Vagy éhes vagy? - váltottam át a gondos háziasszony szerepébe.
- Nem köszönöm. De, én megyek is. Biztos sok idő kell ahhoz, hogy mindezt átolvasd, meg megnézni a videót.
- Videó? - vontam fel szemöldököm.
- Igen. Van egy memória kártya is. Azt hittem, tudtad. 
- Nem, viszont köszönöm, hogy szóltál. - pillantottam rá, majd ismét a mappára.
- Akkor nem is zavarok. Jó munkát. - biccentett, majd kiment. 
  Miután megbizonyosodtam arról, hogy bezártam az ajtót, leültem a kanapéra, s felbontottam a mappát. Rengeteg füzet lap, valamint A4-es lap volt szanaszét, valamint egy memória kártya. Mindent kipakoltam a kanapéra, majd a memória kártya után nyúltam, amit beleraktam laptopomba. 
  Egy mappa nyitódott meg, amelyben hang fájlok voltak. Rákattintottam az elsőre. Elsőnek Elena hangja hallatszott, majd utána a Calum-é. 
 Hangja meggyötört volt, vagy csak azt akarta, hogy úgy hallatszodjon? Erőltetettnek tűnt, mintha csak azért válaszolna, mert muszáj, mivel arra utasították. Elena kérdéseket kérdésekre halmozott, valamint halkan lehetett hallani egy golyóstoll hangját, amivel épp papírra vet valamit. Praktikus megoldás arra, ha az egyik elveszik. 
  Egy furcsa kérdést tett fel Elena, amit sehova sem tudtam tenni. Calum már belekezdett mondatába, amikor is a hang felvétel megakadt. 
 Bosszúsan csaptam kezem az asztalra, majd a lapok közt kezdtem kutakodni. A hangfájl 2012.05.23. -án készült, ami azt jelenti, hogy a 2012.-es mappában kéne keresni. A mappa teljes tartalmát az üveg asztalra borítottam, minden egyes évszámot átnéztem, de semmi. Nem volt olyan feljegyzés, amit akkor írtak volna. Pedig tisztán hallatszott, hogy Elena valamit ir. 
  A többi mappákat is kiürítettem, de egyik sem tartalmazta azt a lapot, amelyre rá volt írva a válasz. Megőrülök. 



''Az élet különös. Soha nem lehet tudni, kire milyen sors vár, hogy egy átlagos nap végén mi következik be.''
~Martina Cole