13. Együtt a család

- Sky, szia. - állt fel a földről,s felém közeledett.
- Ne. Merj. Közeledni. Felém. - motyogtam összeszorított szájjal, minden egyes szót kiemelve. Két lépést hátráltam, amit megértett. Látszólag.
- Szeretnék veled beszélni. - próbálkozott ismét.
- Shay, talán furdal a lelki ismeret? Esetleg megszállt a kis angyal? Ne nevettess. Mit akarsz? Mert jóban lenni velem, biztos nem!
- És ha mégis? Ha benőtt a fejem lágya? Ha rájöttem, hogy baromságot csináltam? Akkor mi van? Skyler, csak pár percet kérek. Nem többet.
Azok a gyönyörű szemei. Azok a szemek, amelyet a lányok annyira szerettek. Sőt, ezzel az adottsággal ő is élt. Talán, ezért is adom be a derekam. Mindenki megérdemel egy esélyt, tartja a mondás. Mély levegőt vettem, majd közeledni kezdtem felé.
- Gyere be. Pár percet kapsz, nem többet.

Kulcsaimmal kinyitottam az ajtót s beléptem a házba. Szerencsére Dave Andreaéknál van, így attól nem kell tartanom, hogy megláthatja. Miután ő is bejött, becsuktam utána az ajtót, s a  kulcsot a fogasra dobtam. Csizmámról lehúztam a zipzárt, majd, miután mindkettőt levettem a lábamról, a cipős polc elé helyeztem. Ismét Shay-re pillantottam, talán már vagy harmadjára. Az arcán lévő borosta férfiasÍtotta az amúgy elég jófiús arcát. Fura volt most úgy néni rá, mint egy férfira. Ha bárhol meghallottam a nevét, azonnal az jutott eszembe, hogy mennyire egy fatökű szemét állat. Most viszont... eléggé jól néz ki. Haja szőkés árnyalatban pompázott, s egyáltalán nem volt beállítva, sem bezselézami meglepő volt. Ő volt az a tipikus rossz fiú, tökéletes hajjal. Ehelyett csak azt látom, hogy egy ideg roncs, ápolatlan srác áll előttem, akinek fogalma sincs, hogy mit kéne tegyen. Talán.. talán tényleg megbánta.
Ilyenkor fut le az ember fejében az a nevetséges gondolat, miszerint minden lánytól külön bocsánatot kér. Még gondolatnak is rossz.
- Min mosolyogsz? - kérdezte hirtelen, ami miatt egy kisebbet ugrottam. Észre sem vettem, hogy mosolygok.
- Semmin. - szóltam, majd nekidőltem a konyha pultnak. - Miért jöttél?
- Beszélni szeretnék, mint már mondtam. - sóhajtott, majd leült egy székre. - Tudod, volt az a barátnőm, Carla... - kezdte, de félbeszakítottam.
- Úgy érted Carla, akit fűvel-fával megcsaltál? Igen, természetesen, emlékszem rá. - egy nagyon kevesen múlt, hogy szembe nem röhögőm. Pedig, az arcáról tükrözött a komolyság.
- Igen, épp rá gondoltam. Szóval, miután befejezte az egyetemet összeköltöztünk. Komoly volt minden, talán túlságosan is. Végül..terhes lett. - apró gumó keletkezett a torkomban, ami egyre csak feljebb, és feljebb akart jönni. - De belehalt a szülésbe. - elhalkult. Egy apró könnycsepp gurult végig arcán, majd felém pillantott. - Ekkor döbbentem rá, hogy tényleg elbasztam mindent. De tényleg mindent. Az, ami akkor történt, meg... az egész életemet. Megváltoztam. Tényleg. És azt akarom, hogy ezt elhidd, meg azt is, hogy nagyon sajnálom. - utolsó szavára a szemembe nézett. Gyönyörű kék íriszei engem vizslattak. Meg kéne bocsájtani neki, hiszen mindenki megérdemel egy második esélyt, nem?

- És hogyan gondoltad ezt a " kárpótollak" dolgot? - kérdeztem tőle megadóan.

- Fogalmam sincs. Talán most normálisan. Randi meg hasonlók. - kijelentésére még levegőt is elfelejtettem venni. Randi? Ezt ő sem gondolhatta komolyan.

- Azért ilyen előre nem kéne szaladnunk. - tettem fel.kezem.
Tekintete a hűtőre szökött, ahol is Dave képe pihent. Azonnal eltakartam, de már késő volt. Meglátta, és kérdőn nézett rám.

- Hány éves? - csak ennyit tudott kinyögni.
- Semmi közöd hozzá. - szűrtem ki fogaim.közül, mire felállt és felém közeledett.
- Az enyém? - kérdésére nem válaszoltam. - Sky, kérdeztem valamit! - emelte fel hangját.
- Igen, a tiéd. De még mielőtt elindulna benned a birtoklási hajlam, jelezném, hogy nem szándékozom visszaadni Davenek az apját. Az elején lett volna esélyed, de az már elmúlt. - sóhajtottam, majd mikor láttam, hogy nem jut szóhoz, kézen ragadtam s kitoltam. - Most pedig menj! Szia! - válaszra sem várva, rácsuktam az ajtót.

Percekig dörömbölt, s azzal is fenyegetett, hogy rám rúgja az ajtót, de még akkor sem engedtem be. Túl sok ez így mára nekem is, de neki is. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer újra látni fogom, s akkor van benne egy kis tőrődomség és meg akarja ismerni a fiát. Shay nem az az ember, mint aki volt. Be kell látnom, hogy tényleg megváltozott.

 ***

Dave a kezemet szorítva mászott felfele a lépcsőn. Ma egy felsős rendesen rá és a barátaira ijesztett, ami miatt minden kisebb zajra megrezzen. Alig tudtam lenyugtatni, hogy szörnyek nincsenek. De nem segített. Ugyanúgy remegett, mint azelőtt. 

Lassan sétáltunk felfelé a lépcsőn, tekintetem nem vettem le róla. Túlságosan remegett, már-már vacogott. Az utolsó pár lépcsőfoknál a táskámba nyúltam, s a kulcs csomóm kezdtem keresni, amikor Dave megtorpant.

- Mami, ki az a bácsi? - mutatott az ajtó felé, nekem pedig a tüdőmbe rekedt a levegő.

Shay kezében egy virágcsokor volt. Méghozzá vörös rózsák. Ha eddig nem voltam rajta megdöbbenve a viselkedésén, akkor most már muszáj. Sosem vitt virágot senkinek, illetve, én nem tudok róla. 

Apró mosoly kúszott az arcára, s felénk közeledett. A virágot a kezembe nyomta, s egy puszit adott az arcomra. Halvány pír borított el, s eszeveszetten kezdtem kapni a fejem a két fiú közt. 

- Mit keresel itt? - vontam fel a szemöldököm.

- Talán, köszönöm Shay, hogy vettél nekem virágot. - húzódott egy gúnyos mosoly az arcára. Ó, igen, a régi Shay visszatért! Kezdett hiányozni...

- Oké, köszönöm, de akkor is! Mit keresel itt?

- Beszélgetni. - s egy eléggé célzó mosoly kúszott arcára, s Dave felé pillantott.

- Rendben. Gyere be. 

S hogy miért adtam be a derekam? Tudom, hogy képes veszekedni. Nagyon is. Hangosan, és díszesen. Nem akarom, hogy tőlünk zengjen az egész ház, meg hát, csak nem halok bele egy beszélgetésbe. 

Leült a nappaliban lévő kanapéra, én pedig a konyhába mentem, s főztem egy adag kávét. Dave a szobájába ment tanulni, így biztos vagyok benne, hogy nem fogja meghallani a beszélgetést. 

- Szóval mit szeretnél? - nyomtam kezébe a forró itallal teli bögrét. 

- Szeretném megismerni. - kortyolt bele, majd tekintetét az enyémbe fúrta.

- Miért? Miért akarod tönkretenni az életünket? - törtem ki.

- Nem akarlak titeket tönkretenni. Meg akarom ismerni a fiam, hisz mégis csak a fiam. Elvesztegettem hét évet, és ezt most be szeretném pótolni. Mert felelősség érzetem van miatta. - halkult el.

- Szóval megsajnáltál! - motyogtam.

- Skyler, dehogy! Nem érted, hogy ... családot akarok! Egy nagy családot! Ennyire nehéz elhinni, hogy megkomolyodtam?

- Ennyire nehéz. 

- Egy esélyt adj, kérlek! - nézett szemembe. 

Na igen! Ha az emberrel tartják a szem kontaktust, abból sosem sül ki jó dolog. Mert néhány embernek annyira meggyőző a tekintete, hogy az ember egy gyilkosságot. 

Halk sóhaj hagyta el a szám, majd Dave szobája felé vettem az irányt. Lassan lépkedtem, s a kilincset is csak hosszú másodpercek alatt nyomtam le. 

Az íróasztalánál ült, s a házi feladatát írta. Odaléptem mellé, mire felém fordult.

- Dave, szívem. A múlt nap megemlítetted apát, és mondtad, hogy nagyon meg szeretnéd ismerni, igaz?

- Igen, mami. - hebegte alig hallhatóan. 

- És még mindig meg szeretnéd ismerni?

- Igen. 

Halk sóhaj hagyta el a szám, talán ma már századjára, karon ragadtam, s kisétáltunk. Shay a konyha pultnak volt dőlve, tekintetével pedig minket vizslatott. Leguggoltam Dave mellé, s a fülébe súgtam, hogy menjen oda.

Első lépeseit megszeppenve tette meg, viszont, amikor Shay leguggolt, a karjaiba futott és szorosan átölelte. 

Könnyek szöktek szemeimbe. Bármilyen meglepő, de jó volt látni őket. Boldogak voltak mindketten. Talán, jó döntést hoztam, hisz végül is, együtt lesz a család.