~Darren Shan
Lépteimet szaporára vettem, még véletlenül sem fordultam vissza. Azt mondják, hogy csak az fordul hátra, aki fél. Én pedig nem félek, sőt; épp menekülök. Szeretem Dave-et, és természetesen nem tagadom le, csupán az egyetemnek vannak bizonyos szabályai, miszerint családos embereket nem vesznek fel. Viszont ez volt életem legnagyobb álma, miszerint segítek az olyan embereket, mint amilyen én voltam. Igen, bevallom, én is jártam pszichológushoz, de még mennyit. És akkor jöttem rá, hogy milyen nagy dolog az, hogy ha az embereken tudunk segíteni, amikor a szemem előtt esett össze egy depressziós lány. Akkor jutottam el arra a pontra, hogy: Oké, itt megállunk! Nem gyógyszerezzük magunkat, nem vagdossuk a kezünket, sem ehhez hasonló brutális dolgok, hanem a sarkunkra állunk, és rávesszük ugyanerre az olyan embereket, akiknek szükségük van támogatásra. Már közel jártam a sikerhez, de egy dolog megállított: a felvételi lapon lévő feltételek:
1) Kiváló átlag. - ez megvolt. -;
2) Elegendő pénz mennyiség az egyetem kifizetésére - munkahelyem volt, valamint a bátyám is kisegített; pipa - ;
3) Ne legyen családos. - hoppá.
Egy karnyújtásnyira volt tőlem az egyetem kapuja, és nem dobhattam csak úgy el. Minden álmom valóra vált volna, csak Dave is ott volt. Persze, ezért nem ő a hibás.
Patrick segítségével be tudtam adni a jelentkezési lapot, melyen az állt, hogy egyedülálló, gyermektelen vagyok. Önzőség, tudom, de most, elsőnek és utolsónak, rólam volt szó. Andrea, Patrick barátnője is támogatta az ötletet. Nem volt más választásom, beadtam a lapot. Pedig már magamban arra az elhatározásra jutottam, hogy inkább feladom az egészet. Nem ért annyit, és már arról is megfeledkeztem, hogy beadtam felvételit. Egy eléggé meleg, júliusi napon érkezett meg a levél, amelyben pozitív visszajelzés állt. Nagyjából egy hétig üvöltöttem, folyamatosan azt ordítottam, hogy én be nem teszem a lábam az épületbe, s mégis most innen menekülök. Fura helyzeteket hoz össze a sors. Néha egész jókat, néha pedig borzalmasakat. Azt hiszem, ez az utóbbiba tartozik.
Miután már eléggé biztonságban éreztem magam, lelassítottam, és mélyet szippantottam a hideg levegőből. Az égre pillantottam, amely eléggé be volt borulva. Szürke színe baljós előérzeteket váltott ki belőlem. A táskámba pillantottam, és kutakodni kezdtem egy esernyő után. Szomorúan állapítottam meg, hogy ma otthon hagytam ezt a lét fontosságú tárgyat, amely általában mindig nálam van, még akkor is, ha annyira meleg van, hogy alig járnak az utcán.
Öt perc elteltével befordultam a kis utcába, ahol az épületből csordaként özönlöttek ki a kisebb-nagyobb gyerekek. Apró mosoly kúszott arcomra, majd nekidőltem a kőfalnak, és vártam Dave-et. Fiam a hatalmas iskolatáska mögött eltűnt, alig-alig látszott ki. Mosolyogva futott felém, kezében az ellenőrzőjével. Apró puszit nyomtam arcára, majd szorosan átöleltem.
- Mami, mami, kaptam egy jelest. - visítozott hangosan édes mosolyt villantva.
- Nagyon ügyes vagy. - dicsértem meg egy puszit nyomva homlokára. - De most gyere, mert még elkap az eső, és nincs ernyőm. - ragadtam meg apró kezeit, s vészesen gyors futásba kezdtünk.
De, az eső gyorsabb volt. A felsőmön a hatalmas eső cseppek kezdtek uralkodni, és kezdtem fázni. Táskámból elővettem egy kapucnis felsőt, amelyet ráadtam Dave-re, és tovább futottunk. Már a helyzet teljes mértékben reménytelen volt, már arra az elhatározásra jutottam, hogy bemegyünk egy bevásárló központba, amikor egy eléggé ismerős autó állt meg mellettünk. Fekete Audi A8. Ismerős volt, túlságosan is. Az anyós ülés ajtaja kinyílt, majd egy férfi hang kiszóllt.
- Üljetek be.
Gondolkodás nélkül beültünk, pedig jó lett volna megfontolni az egészet, s gondolkodnom kellett volna azon, miért is olyan ismerős az autó.
Arcom kissé döbbent volt, s ki is akartam szállni, de mivel Dave is velem volt, s a tüdője nem a legtökéletesebb, úgy döntöttem maradunk.
- Mit keres itt, tanárúr? - vontam fel szemöldököm miközben bekötöttem a biztonsági övem.
- Erre jártam, s megláttalak titeket. Hazavihetlek, ha gondolod. - mosolyodott el annyira őszintén, mint ahogyan az tőle telik.
Igennel válaszoljak, esetleg nemmel? Igennel kéne, hisz ez a helyzet már most rossz.
- Megköszönném. - sóhajtottam önkéntelenül, majd lediktáltam a címet.
- Azt mondtad, hogy a fiad... - kezdett volna bele, de megállítottam. Kivettem telefonom a zsebemből, melyből lógott a fül hallgató, s hátraadtam Dave-nek.
- Hallgasd a zenéket, vagy játssz rajta. - utasítottam, ő pedig megszeppenve teljesítette akaratom. Miután megbizonyosodtam róla, hogy tényleg nem hallja, folytattam. - Sosem derülhet ki, hogy van egy fiam. Soha.
- Most 22 éves vagy, ezek szerint 15 lehettél akkor. Szóval... - komorodott el, s jobbra tekerte a volánt.
- Eléggé rossz rá gondolni, de az. - sóhajtottam.
- Abortuszra nem gondoltál? - vonta fel szemöldökét felém pillantva.
- Milyen szörnyeteg lennék akkor, ha megvonnák egy olyan embert az élettől, aki nem tett semmi rosszat?
- Helyes megállapítás. A szüleid mit szóltak ehhez?
- Anyám már meghalt, amikor 4 éves voltam, apám pedig a szokásosat: részegre leitta magát, majd ... na jó, ezt inkább hagyjuk. - haraptam ajkaimba.
- Apád pedig? - fékezett le egy piros lámpánál.
- Apám pedig... félholtra vert. - sóhajtottam. Borzalmas ilyenekről beszélni.
Nem szólt semmit. Talán jobb is így. A csend nem volt kínos, eléggé kellemes volt. Talán, úgy gondolta, jobb, ha egyedül hagy a gondolataimmal. Minden átment a fejemen, jó és rosszabb gondolat egyaránt. Néha még én is elgondolkodom azon, hogy tényleg jól döntöttem-e.Vannak olyan döntéseink, amelyeket az idő elteltével kételkedünk. De ott, abban a percben, amikor azt el kellett dönteni, úgy gondoltuk, hogy az jó döntésnek számit.
- Megérkeztünk. - lépett rá a fékre.
- Nagyon szépen köszönöm, tanár úr... Illetve Shane. - pillantottam rá, majd kinyitottam az ajtót, s kiszálltam. Már épp csuktam volna be, amikor kezem után kapott, így visszadugtam a fejem az autóba.
- És, ne félj! Nem szólok senkinek. - mosolyodott el halványan.
- Köszönöm. - viszonoztam gesztusát, majd kiszabadítottam kezem a kezei közül, és becsuktam az autó ajtaját.
Kézen ragadtam Dave-et, majd bementem a tömb házba, kinyitottam az ajtót, s felmentünk az emeletre, a saját lakásunkba. A táskám ledobtam a kanapéra, majd levettem Dave-ről a vizes ruhadarabokat, s a szárítóra helyeztem. Elővettem a szekrényből agy kapucnis felsőt, majd ráadtam. Ezután levettem magamról a vizes cuccokat, s ezeket is a szárítóra helyeztem.
- Mami, segítesz a házi feladatban? - pillantott rám Dave.
- Persze. Hozd a konyhapultra. Közben pedig készítek valami vacsit. - mosolyodtam rá, amire csak egy heves bólintással válaszolt, majd befutott a szobájába.
Elővettem a kis füzetet a szekrényből, majd keresni kezdtem egy olyan receptet, amelyik jó uzsonnának, egyszerű elkészíteni de azért laktató. Hosszas keresés után végül arra az elhatározásra jutottam, hogy palacsintát készítek. Pedig utálok azt sütni, mivel nekünk nem elég öt darab, és ha több adagot készítek, karácsonyig a palacsinta sütővel a kezemben fogok állni a tűzhely előtt.
Végül nekiálltam sütni, miközben segítettem Dave-nek a matek példákban. Öt percen keresztül nem szólalt meg, csak oldotta a feladatokat, amikor hirtelen felemelte a fejét, majd tetteimet kezdte követni.
- Elakadtál valamiben? - pillantottam rá mosolyogva.
- Nem. Csak.. Mami.. nekem ki az apám?
Kérdésétől sokkot kaptam, másodpercekig nem tudtam levegőt venni. Mintha az egész szoba lassított felvételbe váltott volna: a levegőt szaporátlanul vette, lassan pislogott, s a levegőt is olyan nehezen lehetett venni, mintha minden egyes részecskéjében ólomdarabok lennének.
- Miért kérded ezt? - nyögtem ki ezt a három szót talán percekkel később.
- Ma az iskolában a családról volt szó, és mindenki a papájáról meg a mamájáról beszélt. És én nem tudtam mit mondani apáról. - pillantott a füzetére megbánóan.
- A papád ... egy nagyon kedves ember, de... sajnos sok dolga van, így nem tud figyelni ránk. - hazudtam neki. Ez a kis mese még mindig jobb az igazságnál.
"Olykor jobb egy kegyes hazugsággal élni, mint az igazsággal fájdalmat okozni."
~Éjszaka a múzeumban c. film
Írói megjegyzések:
1) Kiváló átlag. - ez megvolt. -;
2) Elegendő pénz mennyiség az egyetem kifizetésére - munkahelyem volt, valamint a bátyám is kisegített; pipa - ;
3) Ne legyen családos. - hoppá.
Egy karnyújtásnyira volt tőlem az egyetem kapuja, és nem dobhattam csak úgy el. Minden álmom valóra vált volna, csak Dave is ott volt. Persze, ezért nem ő a hibás.
Patrick segítségével be tudtam adni a jelentkezési lapot, melyen az állt, hogy egyedülálló, gyermektelen vagyok. Önzőség, tudom, de most, elsőnek és utolsónak, rólam volt szó. Andrea, Patrick barátnője is támogatta az ötletet. Nem volt más választásom, beadtam a lapot. Pedig már magamban arra az elhatározásra jutottam, hogy inkább feladom az egészet. Nem ért annyit, és már arról is megfeledkeztem, hogy beadtam felvételit. Egy eléggé meleg, júliusi napon érkezett meg a levél, amelyben pozitív visszajelzés állt. Nagyjából egy hétig üvöltöttem, folyamatosan azt ordítottam, hogy én be nem teszem a lábam az épületbe, s mégis most innen menekülök. Fura helyzeteket hoz össze a sors. Néha egész jókat, néha pedig borzalmasakat. Azt hiszem, ez az utóbbiba tartozik.
Miután már eléggé biztonságban éreztem magam, lelassítottam, és mélyet szippantottam a hideg levegőből. Az égre pillantottam, amely eléggé be volt borulva. Szürke színe baljós előérzeteket váltott ki belőlem. A táskámba pillantottam, és kutakodni kezdtem egy esernyő után. Szomorúan állapítottam meg, hogy ma otthon hagytam ezt a lét fontosságú tárgyat, amely általában mindig nálam van, még akkor is, ha annyira meleg van, hogy alig járnak az utcán.
Öt perc elteltével befordultam a kis utcába, ahol az épületből csordaként özönlöttek ki a kisebb-nagyobb gyerekek. Apró mosoly kúszott arcomra, majd nekidőltem a kőfalnak, és vártam Dave-et. Fiam a hatalmas iskolatáska mögött eltűnt, alig-alig látszott ki. Mosolyogva futott felém, kezében az ellenőrzőjével. Apró puszit nyomtam arcára, majd szorosan átöleltem.
- Mami, mami, kaptam egy jelest. - visítozott hangosan édes mosolyt villantva.
- Nagyon ügyes vagy. - dicsértem meg egy puszit nyomva homlokára. - De most gyere, mert még elkap az eső, és nincs ernyőm. - ragadtam meg apró kezeit, s vészesen gyors futásba kezdtünk.
De, az eső gyorsabb volt. A felsőmön a hatalmas eső cseppek kezdtek uralkodni, és kezdtem fázni. Táskámból elővettem egy kapucnis felsőt, amelyet ráadtam Dave-re, és tovább futottunk. Már a helyzet teljes mértékben reménytelen volt, már arra az elhatározásra jutottam, hogy bemegyünk egy bevásárló központba, amikor egy eléggé ismerős autó állt meg mellettünk. Fekete Audi A8. Ismerős volt, túlságosan is. Az anyós ülés ajtaja kinyílt, majd egy férfi hang kiszóllt.
- Üljetek be.
Gondolkodás nélkül beültünk, pedig jó lett volna megfontolni az egészet, s gondolkodnom kellett volna azon, miért is olyan ismerős az autó.
Arcom kissé döbbent volt, s ki is akartam szállni, de mivel Dave is velem volt, s a tüdője nem a legtökéletesebb, úgy döntöttem maradunk.
- Mit keres itt, tanárúr? - vontam fel szemöldököm miközben bekötöttem a biztonsági övem.
- Erre jártam, s megláttalak titeket. Hazavihetlek, ha gondolod. - mosolyodott el annyira őszintén, mint ahogyan az tőle telik.
Igennel válaszoljak, esetleg nemmel? Igennel kéne, hisz ez a helyzet már most rossz.
- Megköszönném. - sóhajtottam önkéntelenül, majd lediktáltam a címet.
- Azt mondtad, hogy a fiad... - kezdett volna bele, de megállítottam. Kivettem telefonom a zsebemből, melyből lógott a fül hallgató, s hátraadtam Dave-nek.
- Hallgasd a zenéket, vagy játssz rajta. - utasítottam, ő pedig megszeppenve teljesítette akaratom. Miután megbizonyosodtam róla, hogy tényleg nem hallja, folytattam. - Sosem derülhet ki, hogy van egy fiam. Soha.
- Most 22 éves vagy, ezek szerint 15 lehettél akkor. Szóval... - komorodott el, s jobbra tekerte a volánt.
- Eléggé rossz rá gondolni, de az. - sóhajtottam.
- Abortuszra nem gondoltál? - vonta fel szemöldökét felém pillantva.
- Milyen szörnyeteg lennék akkor, ha megvonnák egy olyan embert az élettől, aki nem tett semmi rosszat?
- Helyes megállapítás. A szüleid mit szóltak ehhez?
- Anyám már meghalt, amikor 4 éves voltam, apám pedig a szokásosat: részegre leitta magát, majd ... na jó, ezt inkább hagyjuk. - haraptam ajkaimba.
- Apád pedig? - fékezett le egy piros lámpánál.
- Apám pedig... félholtra vert. - sóhajtottam. Borzalmas ilyenekről beszélni.
Nem szólt semmit. Talán jobb is így. A csend nem volt kínos, eléggé kellemes volt. Talán, úgy gondolta, jobb, ha egyedül hagy a gondolataimmal. Minden átment a fejemen, jó és rosszabb gondolat egyaránt. Néha még én is elgondolkodom azon, hogy tényleg jól döntöttem-e.Vannak olyan döntéseink, amelyeket az idő elteltével kételkedünk. De ott, abban a percben, amikor azt el kellett dönteni, úgy gondoltuk, hogy az jó döntésnek számit.
- Megérkeztünk. - lépett rá a fékre.
- Nagyon szépen köszönöm, tanár úr... Illetve Shane. - pillantottam rá, majd kinyitottam az ajtót, s kiszálltam. Már épp csuktam volna be, amikor kezem után kapott, így visszadugtam a fejem az autóba.
- És, ne félj! Nem szólok senkinek. - mosolyodott el halványan.
- Köszönöm. - viszonoztam gesztusát, majd kiszabadítottam kezem a kezei közül, és becsuktam az autó ajtaját.
Kézen ragadtam Dave-et, majd bementem a tömb házba, kinyitottam az ajtót, s felmentünk az emeletre, a saját lakásunkba. A táskám ledobtam a kanapéra, majd levettem Dave-ről a vizes ruhadarabokat, s a szárítóra helyeztem. Elővettem a szekrényből agy kapucnis felsőt, majd ráadtam. Ezután levettem magamról a vizes cuccokat, s ezeket is a szárítóra helyeztem.
- Mami, segítesz a házi feladatban? - pillantott rám Dave.
- Persze. Hozd a konyhapultra. Közben pedig készítek valami vacsit. - mosolyodtam rá, amire csak egy heves bólintással válaszolt, majd befutott a szobájába.
Elővettem a kis füzetet a szekrényből, majd keresni kezdtem egy olyan receptet, amelyik jó uzsonnának, egyszerű elkészíteni de azért laktató. Hosszas keresés után végül arra az elhatározásra jutottam, hogy palacsintát készítek. Pedig utálok azt sütni, mivel nekünk nem elég öt darab, és ha több adagot készítek, karácsonyig a palacsinta sütővel a kezemben fogok állni a tűzhely előtt.
Végül nekiálltam sütni, miközben segítettem Dave-nek a matek példákban. Öt percen keresztül nem szólalt meg, csak oldotta a feladatokat, amikor hirtelen felemelte a fejét, majd tetteimet kezdte követni.
- Elakadtál valamiben? - pillantottam rá mosolyogva.
- Nem. Csak.. Mami.. nekem ki az apám?
Kérdésétől sokkot kaptam, másodpercekig nem tudtam levegőt venni. Mintha az egész szoba lassított felvételbe váltott volna: a levegőt szaporátlanul vette, lassan pislogott, s a levegőt is olyan nehezen lehetett venni, mintha minden egyes részecskéjében ólomdarabok lennének.
- Miért kérded ezt? - nyögtem ki ezt a három szót talán percekkel később.
- Ma az iskolában a családról volt szó, és mindenki a papájáról meg a mamájáról beszélt. És én nem tudtam mit mondani apáról. - pillantott a füzetére megbánóan.
- A papád ... egy nagyon kedves ember, de... sajnos sok dolga van, így nem tud figyelni ránk. - hazudtam neki. Ez a kis mese még mindig jobb az igazságnál.
"Olykor jobb egy kegyes hazugsággal élni, mint az igazsággal fájdalmat okozni."
~Éjszaka a múzeumban c. film
Írói megjegyzések:
- Békés, Boldog Karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak! Kinek mit hozott a kis angyal? :D
- Elkezdtem használni a watt padot, és két történetbe is nekikezdtem... ne, kérlek, még ne lőjetek le. Tudom, unalmas már engem olvasni, de ... akkor is :D
Ha időtök, s kedvetek tartja, nézzetek be :)
3. FACEBOOK CSOPORT Csatlakozzatok a még több információért.
4. Van egy ötletem... na igen, ez már tényleg sok(k) ... A csoportban egy bejegyzés alá kérdezhettek mindenféléről, és a blogra kiteszem óév napján. A kérdéseitek kapcsolódhatnak a bloghoz, vagy bármi máshoz is. Ez persze csak akkor, ha igény van rá. Majd jelezzetek vissza :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése