04. Egyesség

"Az ösztön hazugság, amire a tévedését remélő rettegő test késztet minket."
~Avatár - Korra legendája c. film


Láttam az arcán a döbbenetet, valamint azt, hogy teljesen nem érti az egészet.
- Miért nem mondtál igazat? - feszítettem tovább a húrt.
- Nem gondoltam volna, hogy ismét találkozunk. Itt. - ült le a velem szemben lévő székre.
- Ha nem hittél abban, hogy ismét találkozunk, akkor miért nem mondtál igazat?
- Okos lánynak tűntél, úgy látszik, az is vagy, így biztos voltam benne, hogy tudnád ki vagyok. - tárta szét karját.
- Nem, Came.. illetve Calum, nem tudtam volna. Elena leveléből hallottam rólad először, utána pedig Heiditől. Sosem hallottam rólad, sőt, Elena levele után sem tudtam, hogy ki vagy. Pedig ő eléggé részletes leírást adott rólad. Heidi pedig irt rólad egy cikket. Persze ez is utalás volt. Mégsem jutottam hozzád közelebb. Nem számítottam arra, hogy te leszel az. - hajtottam le fejem, majd, miután meg akart szólalni, folytattam. - De tudod mit? Kezdjük újra, hazugság nélkül. Mintha nem is találkoztunk volna a parkban. Rendben? - vontam fel szemöldököm.
- Rendben. - nyögte ki pár másodperces szünet után.
- Rendben. - bólintottam, majd kezem nyújtottam. - Skyler Momsen, a pszichológusod.
- Calum Hood. A páciensed. - biccentett, majd hátradőlt, kezét a térdeire helyezte, s tekintetem kereste.
- Mesélj magadról. Hobbid, foglalkozásod, tanulmányi eredményeid, meg ehhez hasonló alapvető információk, amit nekem, a pszihológusodnak, tudnom kéne. - emeltem ki azt az egyetlen egy szócskát, ami befolyásolni fogja az egész kapcsolatunkat.
S akkor elkezdett mesélni a múltjáról, a családjáról, a barátairól, de a legtöbbet Victoria-ról . Gyönyörű lány lehetett, az biztos. Rengeteget mesélt róla, mint jó, mint rossz tulajdonságokkal együtt; mit szeretett benne, s mit nem. Kicsit felületesnek éreztem az egészet. Egy betanult szövegnek hallatszott, ami kissé rémészitő. Persze próbáltam rezzenéstelen arccal végighallgatni az egészet, mégis átfutott a fejemen az a gondolat, hogy tényleg így van-e . Lehet, hogy betanult egy szöveget, amit minden embernek, aki a múltjáról kérdezi, elmondd, hogy mutassa, mennyire fáj neki a lány elvesztése. Viszont egyik mondatánál megakadtam: Talán jobb neki így... Persze, amikor kimondta, megrázta a fejét. Miért lenne jobb neki így, ha szerette? Talán nem is szerette? De ha nem szerette, akkor minek beszél róla úgy, mintha még most is élne? Kiigazodni sem lehet ezen a srácon, s ami a legrosszabb, nem engedi, hogy megpróbáljam. Eltaszít magától, mint egy darab fát, s inkább menekül. S mindezt honnan következtettem? Szorong. Mozgolódik. Mintha nem érezné jól magát a kanapén. Furán viselkedik, sokszor túr dús, fekete hajába, rengeteget pislog, s vakarja az orra melletti területet.
- Letelt az idő. - szólaltam meg egy öt perces csend után órámra pillantva. - Mikor kéne találkozzunk ismét?
- Elena minden vasárnap el szokott jönni hozzám. - motyogta alig érthetően.
- Hánykor? - kérdésem még engem is meglepett.
Őhozzá elmenni? Jó ötlet ez? A srác kedvelhető, nem lesz vele gond, s könnyen a kedveiben járhatsz. Persze, ezzel nem arra gondolok, hogy ugorj az ágyába, hanem arra, hogy férkőzz a közelébe; kedveltesd meg magad vele, hisz neki egy lelki társra van szüksége. - jutott eszembe Elena leveléből ez a  részlet. Igen, ez a gondolat már teljes mértékben biztosított afelől, hogy jól tettem, hogy megkérdeztem. 
- Öt felé szokott érkezni. 
- Rendben, akkor holnapután ötkor. - pillantottam rá.
- Még egyszer sajnálom. - nézett szemembe. Tényleg sajnálta... Látszott rajta.
Aprót bólintottam, jelezve, hogy elmehet. Az ajtó nyílt, majd csukódott. Hatalmas sóhaj hagyta el szám, majd magamat elengedve hátradőltem a kanapén. Mintha minden energiám elszállt volna; arra fecséreltem el, hogy megfejtettem a szemében tátongó űrt. Fura volt, s megfejthetetlen. Mintha el akart volna mondani valamit, de valami, legbelül meggátolta ebben. 
- Ki volt ez a srác? - barátnőm hangja szakította meg gondolat menetem.
- Találgass. - tártam szét kezem.

A kanapé besüppedt mellettem, majd egy halk sóhaj hagyta el száját. Pár másodperces hallgatás után bebökte a jó választ.
- Szerinted tényleg titkolhat valamit? - pillantottam Heidire, aki épp a kávéfőzővel babrált.
- Belőlem sem látszik, hogy őrült vagyok, mégis az vagyok. Akkor ő miért ne lehetne egy... - harapott ajkaiba, - Egy elvetemült gyilkos? - vonta fel szemöldökét.
- Jó, igaz. De te teljesen más eset vagy. És ő is. Mindketten más típusú emberek vagytok, lehet, hogy Elena rosszul állapította meg az egészet, vagy nem tudom...
Barátnőm lerakta a kávéscsészét, majd egy gyilkos pillantással, s egy titokzatos mosollyal felém fordult.
- Tetszik neked? - jött pár lépést közelebb.
- Heidi, te teljesen meghibbantál? - hangom kissé felemeltem, s felültem.
- Miért véded őt? - ült le ismét mellém.
- Nem védem, csupán... - kezdtem el gondolkodni.
Térdére csapott, majd röhögve hátradőlt. Összeesküvési elméletek... hiányoztatok már.
- Tetszik neked, és ezért gondolod azt, hogy biztos jó ember lehet.
- Nem. Heidi, ezt az éned utálom. Nem tetszik nekem. Csupán Came... illetve Calumból nem nézném ki azt, hogy gyilkolt volna, vagy valami mást titkolna.
- Miért Cameron...? - vonta össze szemöldökét.
- Mert.. mert már találkoztam vele. Nem is olyan régen. Amikor megvettem azt a kiskutyát. - bólintott. - Akkor Dave-től elszaladt a kiskutya, és ő találta meg. Azt mondta, hogy Cameronnak hívják. Na igen, a hazugságok hamar utolérik az embert. - pillantottam a padlóra.
- Most ez komoly? - csapott térdére.
- Nem, Heidi, ezt csak kitaláltam. - forgattam szemeim.
- Mit mondott, miért hazudott?
- Azt hitte, hogy tudom, ki is ő. Megmondtam neki, hogy tévedett.
- Mikor találkoztok ismét?
- Heidi, utállak. Nem pszichológusnak kéne menned, hanem riporternek. - tereltem a témát. Tudhatnám már, hogy nála ez nem ér semmit. Úgy is az lesz, amit ő akar. - Holnap után, nála.
- Nála... Oké, ezt feldolgozzuk... - kortyolt bele kávéjába. - És ha...
- Nincs és ha. Ő egy normális srác, nem fog csinálni semmit. - törtem ki. - Gyere, menjünk. Otthon már várnak. - kaptam magamra kabátom, majd megvártam míg megissza a kávéját, s együtt mentünk haza.


  Vasárnap. Átkozott vasárnap. Miért kell ilyen hamar eljönnöd? Még nem készültem fel eléggé. Fogalmam sincs, hogy mit fogok kérdezni tőle, azt sem, hogy mi lesz majd akkor, ha nem tudok mit mondani neki. Fogalmam sincs, hogy mi fog ott történni, mert, valahol legbelül, félek. Talán Heidinek mégis igaza van, s ő tényleg egy elvetemült gyilkos vagy hasonló. Kissé nehéz belőle kinézni, de hát belőlem sem nézik ki, hogy van egy fiam.
  Magamra kaptam egy eléggé hétköznapi szettet, mivel Elena azt mesélte még régebben, hogy nem egy szokványos találkozás lesz. Általában filmeket néztek, meg csupa olyan dolgokat csináltak, amit egy anya-fia páros szokott csinálni. A filmet általában Calum választja. Elena még arról is irt a jegyzeteiben, hogy ez arra jó, hogy jobban kiismerje őt. Igen, Elena az a típusú ember, aki meg tudta ítélni csupán az ember szokásaiból, étkezéséből, hobbijából, hogy milyen ember is ő. Ebben csodáltam, mivel ehhez értett a legjobban. Kezdőként még csak az alapokat ismertem akkor, amikor a szárnyai alá kerültem. Az eltelt két év alatt, majdhogynem olyan lettem, mint ő. De ő lemásolhatatlan, így az a cél, miszerint olyan jó legyek, mint ő,  nem fog sikerülni.
 Lassan lépkedtem az elhagyatott utcán, amikor arra eszméltem fel, hogy SMS-em érkezett. Elővettem telefonom, s megnéztem ki is irt. Heidi neve villogott előttem, ami miatt egy apró mosoly került arcomra. A SMS szövegét sejtettem, de azért megnéztem.
Ha bármit csinál veled, kiherélem. H. ××

Nem vártam másra, hisz mielőtt el nem jöttem, kijelentette, hogy ha egy újjal is hozzámér, nem éli meg a karácsonyt. Az üzenetnek hála kisebb örömmel lépkedtem tovább... Egészen addig, ameddig észre nem vettem, hogy követnek. A mosolyom hamar lehervadt arcomról, lábaim egyre sebesebben szedtem. Alkata, és kinézete - már amennyit láttam annyiból, ahogy visszafordultam - ismerős volt, bár fogalmam sincs arról, hogy honnan. Lábaim kezdték feladni a szolgálatot, de nem állhattam meg. Most nem.
 Egy kéz ragadta meg az enyémet, majd berántott a sikátorba. Ordítani akartam, oly hangosan, amennyire csak tudtam, de kezét a számra helyezte, ezzel meggátolta tervem.
- Ne ordíts, mert megtalál. - suttogta fülembe.
Szemeim kipattantak, s minden félelem elszállt testemből.


"Döbbenetes, milyen hirtelen elszállt a fojtogató félelem, döbbenetes, milyen tökéletes biztonságban éreztem magam abban a pillanatban, amint meghallottam a hangját."
~Stephenie Meyer

03. Hazudtál

"Életünk menetét a gyertya lobogó lángjához hasonlóan véletlen események sora mozdítja minduntalan új és új irányokba. Végül ezek a véletlen események a rájuk adott reakciókkal együtt határozzák meg a sorsunkat."
~Leonard Mlodinow

Lassan lépkedtem az egyetem folyosóján. Cipőm halk kopogásai betöltötték az üres, csendes folyosót. Nem siettem, bár tudtam, hogy már tíz perce bent kéne lennem a szerkesztőségben. Ismerem Heidit, tudom, hogy nem fogja leordítani a fejem. Illetve, eddig még nem tette, remélhetőleg ezután sem fogja. Bár, Heidi a pontosság híve, sosem szerette, ha egy dolog nem a helyén van, vagy ha senki sem pontos, így ha kiakad, akkor csak és kizárólag úgy fog viselkedni, ahogy eddig szokott. Néha félelmetes az, ahogy leordít másokat, ahogy olyanokat mond, aminek semmi értelme. Persze, mindig neki van igaza, még akkor is, ha nem.

  Kezemmel lassan lenyomtam a kilincset, majd beléptem a terembe. Szőke barátnőm a lapokat bújta, egyiket helyezte a másikra. Fura volt ilyen komolynak látni őt, hisz, ha velem volt, esetleg egyedül, teljesen őrölt szokott lenni. Olyan lány, mint az összes többi az ő korában, csupán nem ezt mutatja mások előtt. Sokan ismerik, tévesen, hisz ő egy olyan egyetemista lány, aki újságban két cikket készÍt, egyetemre jár, munka helye van, és önkénteskedik is. Mindenki egy komoly, céltudatos lánynak gondolja, aki az eszére hallgat, s csak utána a szívére. Pedig nem. Tulajdonképpen erre az egyetemre is sok vacillálás után jelentkezett, csak és kizárólag azért, mert közel van a családjához. Fogalma sincs, hogy mi lesz belőle öt év múlva, tulajdonképpen azt sem tudja, hogy mit fog csinálni öt perc múlva.

- Késtél. - villantott meg egy mosolyt, majd tovább folytatta azt, amit eddig is tett.

- Mintha te mindig olyan pontos lennél. - forgattam szemeim. - Fura, hogy mindenkitől azt várod, hogy pontos legyél, amikor te fontos eseményekről is elkésel, mint például... - húztam gúnyos mosolyra szám, de félbeszakított.

- Hallgass, és segíts! Amúgy is, ez a te dolgod. - csapta le az asztalra a stóc pappirt.

- Kis kedves. - nevettem fel, majd leültem mellé, és nekifogtam a cikkek elfogyasztásához.

Sarah cikkjei kerültek elsőnek a kezeim közé, ami amúgy egy kisebb örömöt is váltott ki belőlem a nehéz napok után. Sarah az a tipikus Írólány, aki mindig mindent jól csinál. Most sem volt másképp. Munkája letisztult volt, hibátlan, egyszóval tökéletes. Semmi kétség afelől, hogy ne rakjuk bele az ehavi újságba.

A két lapot Heidi kezébe nyomtam, majd vettem a következőt, amelyik a Nica-é volt. Ő most kezdte az egyetemet, így, mondhatni zöldfülű még. Tehetsége van, de még kezdő. Át kell menjen Heidi rettentően kemény kritikáin, majd, ha mindezt túlélte, akkor maradhat.

Sokáig filozofáltam azon, hogy maradjon-e, vagy sem, végül arra jutottam, hogy odaadom Heidinek, hogy ő is fussa át.

- Oké, de akkor ezt te. -nyújtotta át a saját papírjait.

- Sosem kivételezek, Heidi. - ingattam meg fejem, majd vettem a következő lapot.

- Érdekelne, de ha nem, akkor nem. - vonta meg vállát, majd egy eléggé fura mosolyt villantott meg, ami célzás volt.

- Miért is érdekelne? Tudom, hogy fantasztikusan van megÍrva, úgy, mint mindig. Miért lenne ez a cikked érdekesebb?  - ironizáltam. Utálja, ha ezt csinálom; szerinte az irónia nem hat rám jól.

- Mert.. érdekes és kész. - adta rá a legegyszerűbb választ.

Elvettem a felém nyújtott lapot, majd hozzáláttam.

Calum Hood. Egy szerelem, amely halálba torkollt. 

Remegő kézzel vizslattam az előttem álló két szót. Calum Hood. Te! Ismét te. Mit keresel itt? Elena már említett téged, és most Heidi is. Ki vagy te?

  Mint minden pszichológus, én is kíváncsi lettem arra, hogy ki is az a Calum Hood. Mindenki hős szerelmesnek nevezi, aki szerelmes volt egy lányba, akit brutálisan meggyilkoltak. 

 Calum a tipikus helyes srác, aki bárkit, bármikor megkaphat, akkor, amikor csak akarja. Mégis, neki az a lány kellett, aki számára elérthetetlen volt. De mégis sikerült neki; elnyerte a lány szívét. Már minden tökéletes volt. MINDEN. Egészen addig, ameddig a lányt meggyilkolták. A tettest nem találták meg, Calum pedig depresszióba esett. Túlságosan is szerette a lányt. Túlságosan is. Vagy talán mégsem? Talán ennek a szerelemnek valami más lehet a hátterében? 

- Oké, Heidi, te honnan tudsz róla? - törtem hirtelen ki, minden meggondolás nélkül. A cikket a földre csaptam, nem fogom folytatni.

- Mármint mit? Hogy a páciensed lesz? Ez tény volt, mivel Elena téged kedvelt a legjobban, s nem azt a fruskát, így biztos voltam benne, hogy rád bízza. Tudta, hogy jó kezekben lesz. Szóval.. Még, mielőtt kórházba nem került, megígértette velem, hogy írjak egy cikket Calumról, s ha ő már nincs... - akadt meg egy pillanatra, de folytatta...- Hogy ha ő már nincs, akkor adjam oda neked. Ez, amolyan bevezető lesz abba, hogy mire számíts, amikor őt hallgatod. -  motyogta el a végét egy szuszra.

Kisebb sokkban ültem, talán percekig meg sem szólaltam. Tudta. Mindvégig tudta, hogy mi van a levélben, s nem mondta el. S, most, hogy röviden tudom az életét, kissé félek. Nem tudom, hogy mire számíthatok. Jóra vagy rosszra?

- Kislány menned kéne. - szakította meg gondolat menetem Heidi.

- Igazad van. Hazaugrom, majd utána be a kórházba. Szerinted... -haraptam ajkaimba.

- Igen. - vágott szavamba. Szóval igen..

- Köszönöm. Tényleg. - pillantottam rá, majd felvettem zakóm, s elmentem.

Útközben csak rá gondoltam, egyszerűen nem tudtam másra gondolni. Furdalt a kíváncsiság, hogy vajon ki is ő, s miért tette azt, amit. Sosem hallottam olyan esetet, hogy egy srác depresszióba esne az miatt, hogy elvesztette a szeretett lányt. Ilyen, általában lányokkal történik meg, s nem fiukkal. Fura egy eset, s ami a még rosszabb, nehéz rajta kiigazodni.

Pár óra elteltével már az utolsó személyre várok a rendelőben. Teljesen kifulladtam, egyes tárgyakat már-már homályosan látok, a sorok, a papíron, összefolynak...

- Dr. Momsen... - kezdett bele a félénk asszisztens, mire közbevágtam.

- Ha még egyszer Dr. -nak mersz hívni... Nem vagyok doktor, sőt, a doktori még egy kicsit odébb van. Szólíts csak Skyler-nek, rendben? -aprót bólintott, majd folytatta.

- Szóval... az utolsó beteg is megérkezett. Beküldöm. - indult is ki, mire megállítottam.

- Ne, várj. Mi a neve? - hangom remegni kezdett.. Mi van ha..

- Calum. Calum Hood. - suttogta.

- Rendben. Küldd csak. - sóhajtottam.

Az ajtó csukódott, majd néhány másodperc múlva ismét kinyílt. Tekintetem felemeltem, majd az övébe fúrtam. Ilyen esetekre mondják az emberek, hogy köpni nyelni nem tudnak?  Valószinű. Kezeim remegni kezdetek, de így is ökölbe tudtam szorítani.

 - Hazudtál. - csak ennyi jött ki a torkomon.

"Vannak helyzetek, amikor tényleg jobb nem őszintének lenni. A kegyes hazugságnak igenis van létjogosultsága a világban."
~Stohl András

02. A levél

"Nehéz elveszíteni valakit. Nagyon sokáig kerestem a választ, a magyarázatot, hogy miért történt. De erre sajnos nincs válasz. Ilyen az élet."

~Tuti gimi c. film

Halk lépésekkel közelítettem meg az épületet. Olyannyira le voltam fagyva, bár még mindig, mint akit fejbe lőttek volna. Kezem ugyanúgy remegett, mint ahogy fél órával ezelőtt, fejemben még mindig hallottam a kétségbe esett nő hangját. Lábaim szedtem, ahogy tudtam, bár, őszintén szólva, nehezemre esett. Fájt minden egyes porcikám. Annak a tudatában lenni, hogy a példaképed a rák utolsó stádiumában van, s hogy mára annyira elfajult a betegség, hogy kórházba kellett vinni, s talán már a holnapot sem éri meg, felfoghatatlan.

Ő a világ legjobb anyája. Ő tud a világon a legjobban főzni. Ő a világ legjobb pótanyukája. Ő a példaképem. Ő a tanárom. Ő a lelki társam. Ő a felvigyázóm, s talán már holnap nem lesz. Talán, örökre elmegy. Örökre itt hagy engem ebben a nyomorult világban, pedig tudja, hogy nem megy nekem egyedül. Nélküle nem. Hisz annyiszor segített. Annyiszor volt már a pótanyám, annyiszor megmondta azt,hogy mit hogyan tegyek... Nem akarom, hogy elmenjen. Annyi mindent kell még tanítania, hogy az leirthatatlan. De nem csak ezért. Csupán azért, mert ő egy olyan nő, akire bárki, bármikor számíthat, aki bármikor, bármilyen helyzetben megnevettet, és tanácsot ad. A világ legjobb pszichológusa...

Úgy törtem át a kórházi szoba ajtaját, mint valami faltörő kos. Két lánya, egyetlen fia, valamint a férje, és a fő orvos állt az ágy előtt. Döbbenten meredtek rám, s valószínű, hogy nem értették, hogy mit keresek itt. Táskám és zakóm letettem egy székre, majd remegő kézzel megálltam az ágy előtt. Arca hófehér volt, szemei le voltak csukódva,  teste egyenletesen emelkedett fel, majd le. Békésen aludt, egyszer-egyszer felköhögött, de nem ébredt meg. Amelie, az idősebbik lánya, egy széken ült az ágy egyik sarkában, s anyja arcát bámulta. A másik lány a szomszédos ágyon pihent, bátyja ölében. Katja, amióta tudja anyja betegségét, egy lépést sem mozdult mellőle, Eric, aki most húszonöt , annyira sokkolta a hír, hogy hetekig nem ment haza. Nem akarta anyját elveszíteni, nem szerette volna úgy látni, ahogy most. Pedig az orvosok azt mondták, hogy rendbe jön. Erre tessék! Itt fekszik, ki tudja még meddig.

- Skyler.- állt fel Amelie, majd felém lépett. -  Anya azt mondta, hogy ezt a levelet adjam oda neked. Csak akkor bonthatod fel, miután ő.. miután ő... -  hangja elakadt, s próbálta megkeresni azt a borzalmas szót, amelytől mindnyájan tartunk.

  Keze után kaptam, s elvettem a barna borítékot, melyen az én nevem állt. Ki akartam bontani, meg akartam tudni, hogy mi volt az a titok, melyet oly régóta titkol előttem.

  Eldünnyögtem Amelie-nek egy köszönömöt, majd leültem a szomszédos ágyra, Eric mellé. Egy reményteli pillantást vettem rá, majd megszorítottam jéghideg kezét. Apró mosolyra húzta száját, s ismét anyjára tekintett.

  Elena levelére gondoltam, s arra, hogy vajon mit írhatott bele. Mi volt az a dolog, amit hetek óta titkol előlem? Párszor már belekezdett mondandójába, de nem tudta befejezni, mivel minden egyes alkalommal valaki félbeszakította. Többször is visszakérdeztem rá, de ő csak hanyagolta a témát. Persze a két hét elteltével, amit ebben a kórházban töltöttem el, mint pszichológus, rengetegszer meglátogattam a szomszéd szobában, tanácsokért, mint szakmaiért, mint személyesért. Itt is felkerült a téma, miszerint, ha úgy adódik, hogy rosszabbodóik az állapota, el kell mondania valamit. Mindig belekezdett, mindig egy mondattal többet és többet mondott, de egyszer sem állt össze a kép.

  Bárhogy is adódik a mai nap, nem szeretném kibontani ezt a levelet, mert az azt jelentené, hogy Elena nincs többé. Ha ő elmegy, nem tudom, hogy hogyan bírjuk ki a hiányát.

  Egy gépezet, melyhez hozzá volt kötve Elena, sípolni kezdett, a csík, mely eddig össze-vissza cikázott, most vízszintesen ment végig a gépezet képernyőjét.

  Mintha a szoba lassított felvételbe váltott volna : láttam egy apát, aki a földre rogyott, arcát kezébe temette, s fejét lehajtotta a nő mellé. A két lány, akik eddig biztosan tudták, hogy anyjuk felépül, most sírva ölelik át egymást, s próbálják felfogni a tényt, miszerint édesanyjuk eltávozott. S a fiú, aki oly annyira szerette anyját, mint senki más, csak meredt maga elé, nem törődve azzal, hogy a körülötte lévők, most sírnak, ő csak a földet bámulta hosszú, kínszenvedt percekig.

  Én meg... Én meg csak döbbenten bámultam őt. Teste már nem mozgott, már nem remegett a keze, sem a szempillája, már nem mosolyog többé, már nem paskolja meg a kisgyermekek fejét, már nem öleli át gyermekeit, sem a  férjét. Többé nem.

Ajkaim remegni kezdtek, éreztem, ahogy a forró, sós könnycseppek égetni kezdik arc bőröm. Nem sírhatok, itt és most nem. Ha én nem vagyok erős, akkor ők miért legyenek?

Ki kell mennem. El kell hagynom ezt a termet, mert összeroppanok. Erőt vettem magamon, és felálltam. Nem figyeltem arra, aki a nevemen szólított, sőt, fogalmam sincs, hogy ki tette ezt. Bárhova akartam menni, csak el innen.

Miután bezártam magam után az ajtót, kabátom a fogasra helyeztem, cipőm a helyére, majd bementem a konyhába. Mary lépett elő, kezében egy tálca frissen sütött süteménnyel. Akármennyire is mosolyogni szerettem volna rá, nem ment.

- Kislány, nincs semmi baj. - tette le a süteményt az asztalra, majd szorosan megölelt.

- Elment.. örökre.- kezdtem el zokogni.

- Minden rendben lesz. Oké? -suttogta.

- Mami. Miért sírsz? - Dave hangja kétségbe esést sugárzott, füzetét lerakta az asztalra, majd átölelte derekam.

Elengedtem Mary-t, majd átöleltem kisfiam. Nem akartam zokogni előtte, hisz akkor milyen anya lennék? Egy szerencsétlen lány vagyok, akire rájár a rúd, aki nem képes reménytelen helyzetekben a lábára állni. Akire nem lehet büszke a saját kisfia sem, mert felelőtlen és hanyag anya.

Minden reménytelennek látszik. Minden. Kételkedem saját magamban is, amit eddig nem sokszor tettem. Jó anya vagyok? Megértő az emberekkel? Meghallgatom őket? Számíthatnak rám? Tudok-e rajtuk segíteni ? Nem, nem tudok. Semmi esély arra, hogy segítsek rajtuk, ha nincs mellettem az az ember, akire bármikor számíthatok, akkor semmi esély rá.

Tekintetem a magasba emeltem, s határozottan lépkedtem a kabátomhoz. Most Elenára van szükségem.. Illetve a levelére. Csak ő tud megnyugtatni, hogy minden rendben van. Mert ismer, és tudja, hogy ilyenkor mire gondolok.

Türelmetlenül bontottam fel a fehér borítékot, majd leültem a kanapéra - egy csomag zsebkendő kíséretében, majd nekifogtam elolvasni a kék tollal írt sorokat.

Kedves Sky!

Ha ezt a levelet olvasod, akkor én már nem leszek. Ez egyben jó, de egyben borzalmas is. Nem igaz?  -Elena, ezt még te sem gondolhattad komolyan. Mi az, hogy jó, hogy nem vagy már köztünk? -Tudom, Sky most puffogsz magadban, és a falra sem kívánsz, de egyszerűen már közel érzem magamhoz a véget.  Ezért is kezdtem neki ehhez a levélhez. Tudom, hogy nem szeretnéd, hogy rád hagyjak valamit, de ez a személy egy értékes ember, akinek szüksége van egy pót Elenára. Ez a személy egy pár évvel lehet idősebb nálad, s már négy éve a páciensem. Depresszióval küldték hozzám, fogalmam sincs, hogy miért. Elsőnek azt hittem, hogy rossz helyen jár, de amikor bemutatkozott, a lélegzetem is elakadt. Első ránézésre egy normális srácnak tűnt, akinek semmi baja. De elkezdett mesélni, ami eléggé hihetőnek tűnt. Néha meghazudtolta magát, s egyik nap másat mond, de már rá két hétre ismét másat. Ha érted, mire is célzok. Valamit titkol, amire -az eltelt négy év alatt sem - tudtam rájönni. De te képes vagy rá, mert ismerlek, és tudom az adottságaidat.  A fiú kedvelhető, nem lesz vele gond, s könnyen a kedveiben járhatsz. Persze, ezzel nem arra gondolok, hogy ugorj az ágyába, hanem arra, hogy férkőzz a közelébe; kedveltesd meg magad vele, hisz neki egy lelki társra van szüksége. Hogy én most elmentem, nincs senkije, hisz épp a barátnője miatt küldték hozzám. A cikk a fiókomban van egy mappában, melyen a neve szerepel. Egyre kérlek: ne hagyd, hogy őrültséget csináljon, mert képes lenne rá. Több olyan eset is történt, hogy kárt tett magában, ami miatt maradandó sebei maradtak; testi és lelki egyaránt. Vigyázz rá, mert biztosan jó ember, még ha ezt nehezen is mutatja ki, és ha még magának sem hiszi el. 

Azt hiszem, ezzel zárom soraimat, mivel már remeg a karom .- Az írás itt már kezdett remegni, mintha egy földrengés mérő írta volna, annyira cikk-cakkos volt. - Csak még annyit, hogy vigyázz magadra, és Dave-re, hisz egy anyára van szüksége; továbbá ne csinálj őrültségeket. Tudom, még a húszas éveid elején jársz, s még nem kóstoltál bele az ilyen életkorhoz kötődő korszakokba, de te nem vagy olyan lány. Gondolkozz mindig logikusan, s cselekedj úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Ne tégy elhamarkodott döntéseket, amelyeket megbánhatsz.

Vigyázz magadra, és... kérlek, segíts a gyermekeimen. Ez az egyetlen kérésem. 

Ölel téged, 
Elena. 

A levelet az asztalra helyeztem, majd hajamba túrva léptem be a kisfiam szobájába.  Épp a leckéjét írta, azaz az írásbelit. Sokáig gondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha magántanárhoz járatnám, aki mindenben segítene neki. Tudom, ez az én feladatom, de én este, amikor hazajövök, használhatatlan vagyok. Alig számíthat rám, ami miatt rettenetesen szúr a mellkasom. Óvatosan mellé lépkedtem, majd odaültem. Megmutatta a füzetét és az ellenőrzőjét, amelyben egy jeles volt angolból. Apró puszit nyomtam homlokára, majd a konyhába mentem.

Ismét a levelet pásztáztam, többször is átolvastam. Ha Elena így vélekedett a srácról, akkor az azt jelentette, hogy valami van a háttérben. Ezt mindig megérezte, talán tehetsége volt ehhez; rájött arra, hogy az emberek mit miért tesznek, csak annyiból, hogy elbeszélhetett velük teljesen más témáról. Ő ilyen.. volt. Olyan nő, mint ő, nem lesz senki.

"Elveszíteni valakit szörnyű - sóhajtott. - De látni, ahogy a szeretted elfogy lassan, mint a gyertyaszál, lehetetlen elviselni azt a kínt."

~Nora Roberts

írói megjegyzés. Túl a 2000+ . Köszönöm szépen! 

01. Cameron

"Sokan úgy élik le az életüket, hogy várják, hátha történik valami, valami, ami mindent megváltoztat. Keresik a hatalmat, a szerelmet vagy a választ a legnagyobb kérdéseikre. Szerintem valójában egy új lehetőséget keresnek. Az utat egy olyan élethez, ahol minden addigi hibájuk semmissé válik, és mindent újrakezdhetnek. Ahol még nem történt semmi rossz, és minden lehetőségük előttük áll."

~Harmadik típusú emberrablások c. film

  Az élet egy játék. Minden szereplő, minden ember csak egy marionettbábú, s úgy mozognak, ahogyan elrendelik. De ez így van rendjén. Talán. Bár ebben senki sem száz százalékosan biztos. Vannak olyan események, melyekre senki sincs felkészülve, senki sem gondol rá, de mégis megtörténik. 

Így kellett történnie. Biztosan...

  De Shay, szoktál te egyáltalán gondolkodni? Vagy csak a hormonjaidra hallgatsz, és minden második lányt, aki az utadba kerül a magadévá teszel? Biztos ez a helyes megfejtés, nem igaz? 

  Sky, miért gondolkozol ismét a múlton? A múlt, már megtörtént, már nem tudod megváltoztatni, légy boldog inkább, hisz van egy fiad, akit szeretsz, akiről sosem mondanál le. Látod? Legbelül, örülsz annak, hogy az történt , ami. Még akkor is, ha Shay-t legszívesebben belefullasztanád egy kanál vízbe. 

 Tudatalattim ma sem hagy cserben, sőt. Ismét kisegít, tanácsot ad, pedig nem is kértem rá. Túl bőkezű. 

Eltűnődve lépkedtem a macskaköves úton, vállamon a táska, melyben az egyetemi könyveim pihentek, felsőm zsebében a telefonom, melyből kilóg a fülhallgató. A zene persze a maximumon dübörög a fülemben, s éppenhogy hallom, hogy mi folyik körülöttem. 

  Mindenki rohan. Senki sem képes megállni legalább egy percre sem, mivel neki sürgős dolga van. Nincs ideje a másikra, mert megy a gépe, vagy egy jobb kibúvót találnak ki, hogy még véletlenül se üljön le azzal a személlyel beszélni. 

- Mamii. - ugrik hirtelen nyakamba Dave, ami miatt egy hatalmas mosoly került arcomra. Annyira aranyos, ahogyan mosolyog rám, ahogy azt üvölti: "mamii". Semmi pénzért nem tagadom le, sőt, örülök, hogy ő a gyermekem. Bárki, bármit mondhat, nem bánom meg azt, hogy tizenöt évesen szültem egy gyereket. Sőt, örülök, hogy nem vetettem el. 

 - Dave, szia. - nyomok puszit piros arcára, majd leguggolok mellé, - Mesélj, milyen volt az első tanítási nap? 

 - Szuper volt, és annyira hiányoztál! - öleli át azt a pontot, amelyet ő is elér, azaz a derekam. 

  Le sem tagadhatja Shay-t. De komolyan. Az arcvonásai, néha még a tettei is azt bizonyítják, hogy Shay az apja. A szemei színe, a nyakán lévő anyajegy, a mosolya, a szokásai.. egyszóval tényleg mindene. 

Kicsit hasonlít rám, talán... talán a stílusa. De az is a Shay-é. 

 - Mami, most hova megyünk? - kérdése kissé meglepett, hisz teljesen el voltam gondolkodva. Egy halvány mosolyt ajándékoztam neki, majd szólásra nyitottam a szám, végül meggondoltam magam. Mégsem mondhatom el neki, hisz akkor nem lenne meglepetés. - Mamiii, - nyújtotta meg a másik i betűt, majd elém állva ugrálni kezdett. Leguggoltam mellé, majd hüvelyikujjam szájára nyomtam, ezzel elhallgattatva őt. 

 - Nemsokára megtudod, gyere! -álltam fel, majd megragadtam apró kezét, s megindultam a kiszemelt irány felé.

  Lépteimet lelassÍottam, felvettem kisfiam ütemét. Dave nem annyira magas, minden végtagja kicsi. Talán ez azért van, mert koraszülötten született. Egy teljes hónappal hamarább, a kelleténél.

  Fél óra telt el azóta, hogy az iskolába mentem. Itt bolyongunk már mióta az utcán, amikor meglátom a kiszemelt boltot. Dave-el megindultunk az épület felé, majd az ajtó előtt megállva telefonom után nyúltam. A névjegyzékben kikerestem Dan nevét, majd a fülemhez emelve a telefont , megvártam, míg fel nem veszi.

 - Dan, szia, merre vagy? -hadartam el mondandóm, megvallom őszintén, csodálkozom azon, hogy megérti azt, amit mondani szoktam neki.

 - Már bent, gyertek be. Látlak titeket. - ezzel kinyomta.

- Dan bácsii! - hallom meg mellőlem Dave hangját, ami miatt kisebb mosoly kúszott arcomra. Benézve az üvegajtón legjobb barátom, aki az unokabátyám, és csoport társam is őrült módjára kezdett el integetni kisfiamnak.

   Ő az egyetlen aki tud Dave-ről. Az első naptól kezdve mellettem állt teljesen az utolsóig. Természetesen ott van még Heidi is, de ő nem mindig. Túl sok dolga van, de amikor van rám egy perce is, akkor azt jól töltjük el. Ezzel nem arra célzok, hogy nem jó barát, mert az, sőt, túl jó barát, de sok munkája van, s így néha a háttérbe szorulok, pedig sokszor lenne rá szükségem.

 Ahogy beléptünk a helységbe, Dave Dan nyakába ugrott, és szorosan magához ölelte. Annyira szereti őt, mivel jóformán ő az apja. Shay nem jeleskedik az apai szerepben, így, ha egyszer látta Dave-et, akkor kutya legyek. Dan persze örült a lehetőségnek, sőt minden szabadidejéét velünk tölti.  Ez persze nekem is jó, hisz nemrégiben munkát kaptam a közeli klinikán, így még kevesebb időm van Dave-re. De persze Dan mellettem áll, hisz nem csak jó unokabáty, hanem igazi testvér is.

 - Dan, választottál már? - kérdeztem felé fordulva.

-  Megvan a tökéletes. Dave, látod azt a kutyát? Igen azt. - mutatott Dan is arra, amerre Dave . - Az a tied.

 Dave arcán egy hatalmas vigyor terült el, majd átölelte a vele egy súlycsoportú kutyát. Kisebb nevetés hagyta el száját, majd felállt. Dan kérdőn pillantott felém, aztán Dave felé, szemével követte a kisfiút. Aprókat lépkedett felém, és átölelt. Legguggoltan mellé, s egy hatalmas puszit nyomtam fejére. Miután elengedtem Dan-hez ment, őt is átkarolta, majd megköszönte az ajándékot.

 Egy könnycsepp buggyant ki szememből,  őt követte a második, majd a harmadik, végül már nem látok semmit, csak érzem, hogy Dan szorosan magához ölel.

- Ne sírj már! Légy büszke rá! Ígérj meg valami!. - nyúlt állam alá, ezzel elérve, hogy belenézzek zöld szemeibe. Lehunytam szemeimet, ami azt jelentette, hogy megígérek neki bármit. - Ígérd meg, hogy legközelebb akkor sírsz, amikor Dave-et felveszik az Oxford-ra.

Kijelentése meglepett, elsőnek döbbenten néztem magam elé, majd mindkettőnkből kitört a röhögés. Egy puszit nyomott homlokomra, majd fiammal együtt kimentünk a boltból.

- Nos, srácok, nekem találkozóm van, tudjátok az új munkával kapcsolatban. Remélem boldogultok. -ölelt át szorosan, majd Dave mellé is lehajolt, s egy puszit nyomott homlokára. - Sziasztok.

Dan pár pillanat múlva eltűnt  az egyik utca végén, mi pedig a közeli park felé vettük az irányt. A kiskutya, akiről időközben kiderült, hogy Sappy, lassan sétált Dave mellett, aki a póráznál fogva irányította. Aztán  lelassított, majd mellém lépkedett, apró ujjait az enyéim köré csavarta, majd a mellettünk elsuhanó embereket vizslattak.

A parkhoz érve levettem róla a felsőjét, és hagytam, hogy játsszon a kiskutyával. Leültem a padra, elővettem a táskából a füzetem és a könyvem, majd átolvastam a leckém. Általában akkor tanulok, amikor Dave-vel "játszó házban", avagy a parkban vagyok, mivel otthon vagy vele kell foglalkoznom, vagy  munkában vagyok. Ez a három dolog nem mindenkinek jön össze, de úgy látszik, nekem megy.

- Mamii, mami! - Dave kétségbeesett, sírós hangja zavarta meg gondolat menetem. A könyvet összecsaptam, felálltam, majd hozzáfutottam. Letérdeltem elé, s egy zsebkendővel letöröltem könnyektől áztatott arcát.- Anya, Sappy eltűnt. - hüppögtek alig érthetően.

- Figyelj csak Dave. Ott van a táskám, menj oda, ülj le, és meg ne moccanj onnan, még akkor sem, ha megkérnek rá. Kérlek. Rendben? - aprót bólintott, majd tette azt, amire kértem.

 Mély lélegzetet  véve keresni kezdtem a kutyát. Azon tűnődtem, hogy mi lenne, ha a nevén kezdeném el szólítani, viszont még csak egy órája van nálunk, így nem biztos, hogy hallgatna is rá. A másik megoldás az, hogy ész vesztve rohangálok fel, s alá, míg meg nem találom. Azt hiszem az utóbbit kell választanom.

 Tíz perce bolyonghatok a nagy parkban, amikor valaki, feltehetőleg utánam kiáltott. Száznyolcvan fokos fordulatot véve az illető felé fordultam. Magas, barna haj, barna szem, farmer, tornacipő és egy kék póló. S a legnagyobb meglepetésemre, kezében Sappy volt.

 Hatalmas vigyor terült el arcomon, majd hálálkodó pillantásokat vetve a srác felé, elvettem a kiskutyát.

-  Nagyon szépen köszönöm! 

-  Igazán nincs mit. - villantott meg egy féloldalas mosolyt .

Pár kérdést tett fel a kutya fajáról, neméről, s egyéb tudnivalókról, amelyekről, persze, halvány lila fogalmam sem volt, így amikor rámnézett, röhögni kezdtem.

- Amúgy Skyler vagyok . - mosolyodtam rá, amikor már majdnem a padunkhoz értünk.

- Cal..khm..-tette kezét a szájához, - Cameron. 

"Mindenkinek vannak titkai. Némelyek a lelkük legmélyebb, legsötétebb zugaiba dugják el őket, és nem engedik felszínre törni. De ezek a titkok ott vannak, türelmesen várnak, és ha egyszer kiszabadulnak, agyaraikkal széttépik annak a szívét, aki olyan sokáig fogva tartotta őket."

~Steve Feasey