2015. január 25., vasárnap

13. Együtt a család

- Sky, szia. - állt fel a földről,s felém közeledett.
- Ne. Merj. Közeledni. Felém. - motyogtam összeszorított szájjal, minden egyes szót kiemelve. Két lépést hátráltam, amit megértett. Látszólag.
- Szeretnék veled beszélni. - próbálkozott ismét.
- Shay, talán furdal a lelki ismeret? Esetleg megszállt a kis angyal? Ne nevettess. Mit akarsz? Mert jóban lenni velem, biztos nem!
- És ha mégis? Ha benőtt a fejem lágya? Ha rájöttem, hogy baromságot csináltam? Akkor mi van? Skyler, csak pár percet kérek. Nem többet.
Azok a gyönyörű szemei. Azok a szemek, amelyet a lányok annyira szerettek. Sőt, ezzel az adottsággal ő is élt. Talán, ezért is adom be a derekam. Mindenki megérdemel egy esélyt, tartja a mondás. Mély levegőt vettem, majd közeledni kezdtem felé.
- Gyere be. Pár percet kapsz, nem többet.
Kulcsaimmal kinyitottam az ajtót s beléptem a házba. Szerencsére Dave Andreaéknál van, így attól nem kell tartanom, hogy megláthatja. Miután ő is bejött, becsuktam utána az ajtót, s a  kulcsot a fogasra dobtam. Csizmámról lehúztam a zipzárt, majd, miután mindkettőt levettem a lábamról, a cipős polc elé helyeztem. Ismét Shay-re pillantottam, talán már vagy harmadjára. Az arcán lévő borosta férfiasÍtotta az amúgy elég jófiús arcát. Fura volt most úgy néni rá, mint egy férfira. Ha bárhol meghallottam a nevét, azonnal az jutott eszembe, hogy mennyire egy fatökű szemét állat. Most viszont... eléggé jól néz ki. Haja szőkés árnyalatban pompázott, s egyáltalán nem volt beállítva, sem bezselézami meglepő volt. Ő volt az a tipikus rossz fiú, tökéletes hajjal. Ehelyett csak azt látom, hogy egy ideg roncs, ápolatlan srác áll előttem, akinek fogalma sincs, hogy mit kéne tegyen. Talán.. talán tényleg megbánta.
Ilyenkor fut le az ember fejében az a nevetséges gondolat, miszerint minden lánytól külön bocsánatot kér. Még gondolatnak is rossz.
- Min mosolyogsz? - kérdezte hirtelen, ami miatt egy kisebbet ugrottam. Észre sem vettem, hogy mosolygok.
- Semmin. - szóltam, majd nekidőltem a konyha pultnak. - Miért jöttél?
- Beszélni szeretnék, mint már mondtam. - sóhajtott, majd leült egy székre. - Tudod, volt az a barátnőm, Carla... - kezdte, de félbeszakítottam.
- Úgy érted Carla, akit fűvel-fával megcsaltál? Igen, természetesen, emlékszem rá. - egy nagyon kevesen múlt, hogy szembe nem röhögőm. Pedig, az arcáról tükrözött a komolyság.
- Igen, épp rá gondoltam. Szóval, miután befejezte az egyetemet összeköltöztünk. Komoly volt minden, talán túlságosan is. Végül..terhes lett. - apró gumó keletkezett a torkomban, ami egyre csak feljebb, és feljebb akart jönni. - De belehalt a szülésbe. - elhalkult. Egy apró könnycsepp gurult végig arcán, majd felém pillantott. - Ekkor döbbentem rá, hogy tényleg elbasztam mindent. De tényleg mindent. Az, ami akkor történt, meg... az egész életemet. Megváltoztam. Tényleg. És azt akarom, hogy ezt elhidd, meg azt is, hogy nagyon sajnálom. - utolsó szavára a szemembe nézett. Gyönyörű kék íriszei engem vizslattak. Meg kéne bocsájtani neki, hiszen mindenki megérdemel egy második esélyt, nem?
- És hogyan gondoltad ezt a " kárpótollak" dolgot? - kérdeztem tőle megadóan.
- Fogalmam sincs. Talán most normálisan. Randi meg hasonlók. - kijelentésére még levegőt is elfelejtettem venni. Randi? Ezt ő sem gondolhatta komolyan.
- Azért ilyen előre nem kéne szaladnunk. - tettem fel.kezem.
Tekintete a hűtőre szökött, ahol is Dave képe pihent. Azonnal eltakartam, de már késő volt. Meglátta, és kérdőn nézett rám.
- Hány éves? - csak ennyit tudott kinyögni.
- Semmi közöd hozzá. - szűrtem ki fogaim.közül, mire felállt és felém közeledett.
- Az enyém? - kérdésére nem válaszoltam. - Sky, kérdeztem valamit! - emelte fel hangját.
- Igen, a tiéd. De még mielőtt elindulna benned a birtoklási hajlam, jelezném, hogy nem szándékozom visszaadni Davenek az apját. Az elején lett volna esélyed, de az már elmúlt. - sóhajtottam, majd mikor láttam, hogy nem jut szóhoz, kézen ragadtam s kitoltam. - Most pedig menj! Szia! - válaszra sem várva, rácsuktam az ajtót.
Percekig dörömbölt, s azzal is fenyegetett, hogy rám rúgja az ajtót, de még akkor sem engedtem be. Túl sok ez így mára nekem is, de neki is. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer újra látni fogom, s akkor van benne egy kis tőrődomség és meg akarja ismerni a fiát. Shay nem az az ember, mint aki volt. Be kell látnom, hogy tényleg megváltozott.

 ***
Dave a kezemet szorítva mászott felfele a lépcsőn. Ma egy felsős rendesen rá és a barátaira ijesztett, ami miatt minden kisebb zajra megrezzen. Alig tudtam lenyugtatni, hogy szörnyek nincsenek. De nem segített. Ugyanúgy remegett, mint azelőtt. 
Lassan sétáltunk felfelé a lépcsőn, tekintetem nem vettem le róla. Túlságosan remegett, már-már vacogott. Az utolsó pár lépcsőfoknál a táskámba nyúltam, s a kulcs csomóm kezdtem keresni, amikor Dave megtorpant.
- Mami, ki az a bácsi? - mutatott az ajtó felé, nekem pedig a tüdőmbe rekedt a levegő.
Shay kezében egy virágcsokor volt. Méghozzá vörös rózsák. Ha eddig nem voltam rajta megdöbbenve a viselkedésén, akkor most már muszáj. Sosem vitt virágot senkinek, illetve, én nem tudok róla. 
Apró mosoly kúszott az arcára, s felénk közeledett. A virágot a kezembe nyomta, s egy puszit adott az arcomra. Halvány pír borított el, s eszeveszetten kezdtem kapni a fejem a két fiú közt. 
- Mit keresel itt? - vontam fel a szemöldököm.
- Talán, köszönöm Shay, hogy vettél nekem virágot. - húzódott egy gúnyos mosoly az arcára. Ó, igen, a régi Shay visszatért! Kezdett hiányozni...
- Oké, köszönöm, de akkor is! Mit keresel itt?
- Beszélgetni. - s egy eléggé célzó mosoly kúszott arcára, s Dave felé pillantott.
- Rendben. Gyere be. 
S hogy miért adtam be a derekam? Tudom, hogy képes veszekedni. Nagyon is. Hangosan, és díszesen. Nem akarom, hogy tőlünk zengjen az egész ház, meg hát, csak nem halok bele egy beszélgetésbe. 

Leült a nappaliban lévő kanapéra, én pedig a konyhába mentem, s főztem egy adag kávét. Dave a szobájába ment tanulni, így biztos vagyok benne, hogy nem fogja meghallani a beszélgetést. 
- Szóval mit szeretnél? - nyomtam kezébe a forró itallal teli bögrét. 
- Szeretném megismerni. - kortyolt bele, majd tekintetét az enyémbe fúrta.
- Miért? Miért akarod tönkretenni az életünket? - törtem ki.
- Nem akarlak titeket tönkretenni. Meg akarom ismerni a fiam, hisz mégis csak a fiam. Elvesztegettem hét évet, és ezt most be szeretném pótolni. Mert felelősség érzetem van miatta. - halkult el.
- Szóval megsajnáltál! - motyogtam.
- Skyler, dehogy! Nem érted, hogy ... családot akarok! Egy nagy családot! Ennyire nehéz elhinni, hogy megkomolyodtam?
- Ennyire nehéz. 
- Egy esélyt adj, kérlek! - nézett szemembe. 
Na igen! Ha az emberrel tartják a szem kontaktust, abból sosem sül ki jó dolog. Mert néhány embernek annyira meggyőző a tekintete, hogy az ember egy gyilkosságot. 
Halk sóhaj hagyta el a szám, majd Dave szobája felé vettem az irányt. Lassan lépkedtem, s a kilincset is csak hosszú másodpercek alatt nyomtam le. 
Az íróasztalánál ült, s a házi feladatát írta. Odaléptem mellé, mire felém fordult.
- Dave, szívem. A múlt nap megemlítetted apát, és mondtad, hogy nagyon meg szeretnéd ismerni, igaz?
- Igen, mami. - hebegte alig hallhatóan. 
- És még mindig meg szeretnéd ismerni?
- Igen. 
Halk sóhaj hagyta el a szám, talán ma már századjára, karon ragadtam, s kisétáltunk. Shay a konyha pultnak volt dőlve, tekintetével pedig minket vizslatott. Leguggoltam Dave mellé, s a fülébe súgtam, hogy menjen oda.
Első lépeseit megszeppenve tette meg, viszont, amikor Shay leguggolt, a karjaiba futott és szorosan átölelte. 
Könnyek szöktek szemeimbe. Bármilyen meglepő, de jó volt látni őket. Boldogak voltak mindketten. Talán, jó döntést hoztam, hisz végül is, együtt lesz a család. 

2015. január 24., szombat

Another post

Nagyon nagyon nagyon ( és még rengeteg nagyon ) sok boldog születésnapot kívánok az én( meg a tietek is, de így jobban hangzik :D ) egyetlen Calumomnak! Még sok ilyen boldog szülinapoooot ^^
U.i. Pár óra múlva új rész ^^

2015. január 18., vasárnap

12. Ismeretlen ismerős

Shane
  Őrült tempóban csörtettem végig az egyetem folyósólyán. Reggel nyolc előtt ez senkinek sem volt feltűnő. De hát miért is lenne? Minden embernek megvan a maga problémája, s ahhoz senkinek semmi köze. Így, ha valaki meglátta, hogy mennyire sietek, csak legyintett. Vagy még annyit sem.
  Az a bizonyos ajtó nem volt már tőlem olyan messze, így lassítottam a tempón. Megálltam az ajtó előtt, s kopogtattam. Kettőt, egymás után. Ahogy elrendelte. Miután nem hallottam választ, ismét kopogtam. Hangok szűrődtek ki az irodából.
- Calum, ide figyelj. Nem volt semmi. Nyugodj már le! - ordította el magát Shane.
- Már hogy a francba nem lett volna. Látszott rajta, hogy hazudott. Hogy ismer téged. Shane, nem vagyok annyira barom, mint ahogy hiszed. Tudom, hogy őt is el akarod venni tőlem. Azt akarod, hogy ő is otthagyjon a francban. Pedig tudod, hogy szükségem van rá! A faszba már az egésszel! - csattant fel Calum.

  Gyomrom görcsbe rándult, a levegő után kapkodtam. Ott van bent. - állapítottam meg magamban. Mit keres itt? Miért van itt?
- Calum, már megmondtam, hogy nem akarom... A francba már! De most ez komoly? - röhögött fel hirtelen. - Mit érzel iránta? 
- Mivan? Ezt nem gondoltad komolyan. Semmit. Hisz a pszichiáterem. De, Vicky-t is elvetted tőlem, őt már nem veheted el!
- És ha megtudja? Ha rájön, hogy mi miért történt? 
- Annyira vad barom én sem vagyok, hogy elmondom neki. DE most megyek. - s mozgolódás hallatszott.

  Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Menjek el? Itt maradni nem maradhatok. Ajkaimba harapva daráltam le magamban a feltételeket, végül pedig elrohantam. De nem messze. Ott maradtam halló távolságban, azaz a hirdető táblát pásztáztam. Érdekesnek tűnt a ... A menzára jobb kaját - címmel rendelkező hirdető lap. Pedig jó a kaja... Érdekesek az emberek gondolatai. Ha jó a kaja, akkor még jobb kell, pedig a szakácsné szívét - lelkét beleadja. De, persze, az okosabbaknak ez sem tetszett.

  Az ajtó nyitódott, s kilépett Ő. Egy sötét farmert viselt, s egy bőr dzsekit. Tekintetével engem vizslatott, majd elment mellettem. Apró mosolyt intett felém, amikor közvetlenül mellettem ment el, majd továbbment.

  Szemeimet lehunytam, s tekintetemmel a nyitott ajtót figyeltem. Shane még nem ment ki, ami jó jel. Az ajtó felé igyekeztem, majd kopogás nélkül bementem. A jó erős csapás miatt Shane összerezzenve kezdett el figyelni. Tekintete borús volt, legszívesebben megölt volna.

- Mit keresel te itt? - kérdezte hirtelen.
- Beszélni jöttem. De, erre te is rájöhettél volna. - forgattam szemeim, majd táskám az asztal előtti székre dobtam.
- Akkor beszélgessünk. De, a viselkedésedből ítélve, inkább csak te akarsz beszélni.
- Ne húzd az idegeim, mert már nem bírom sokáig. - préseltem ki fogaim közül, majd egy mély levegő kíséretében belevágtam a közepébe. - Azt mondtad barátod, amit bizonyít az a tény, miszerint most vágtatott ki innen. Azt mondtad, hogy olyan volt számodra, mint egy testvér, akire mindig számíthatsz. Igen ám, de mi van akkor, - kezdtem el fel - le járni, miközben kezeimmel egy matematika tanárt megsértő mozdulatokkal teregettem - ha egy testvér fösvény, és elveszi azt, ami a másiké. Ha elveszi tőle, magáévá teszi, és nem úgy adja vissza, ahogy elvette. Tönkreteszi, és amikor visszaadja, az a dolog, tárgy, rosszabb esetben személy nem ugyanolyan, mint volt.
- Ne beszélj képletesen. - motyogta alig hallhatóan, és szemeit lesütötte.
- Akkor tudod, hogy miről prédikálok, igaz? Tudod. Mindvégig tudtad, hogy mi volt a gond Victoriával, és nem segítettél. Nem mondtad el, hogy elvetted tőle. Pedig el kellett volna, hisz... mindegy is.- suttogtam már - már alig hallhatóan. Kisebb hatás szünet után folytattam. -  Tudod, kezd elegem lenni az egészből! Ha az elején attól féltem, hogy vajon milyen lesz egy összetört emberrel lenni, akkor most rá kell döbbennem arra, hogy ennél van rosszabb is. Mégpedig az, hogy az egész egy nagy hazugság. De még nem tudom, hogy mi miatt. De egyet nagyon jól megjegyezhet, tanárúr. - dőltem neki asztalának, úgy, hogy közben kezemmel megtámaszkodtam. Tekintetébe fúrtam az enyémet, s folytattam. - Bármit is titkolhatnak, én kiderítem. És akkor mindent elmondok azon a konferencián. Mindent. Á - tol Z - ig. És akkor te is, és mindenki más, akinek köze van ehhez az egészhez, nagyon megjárja. Ezt garantálhatom. - s mit sem törődve azzal, hogy szóhoz akar jutni, fogtam magam, és kimentem.

Fogalmam sincs, hogy ezután mi lesz. Hogyan nézek a szemébe? Mégis csak a tanárom, és most kioktattam. Ennyire őrült még én sem lehetek. Legszívesebben pofán csapnám magam, s azt kérdezném, hogy mit miért tettem. Megmagyarázhatatlan. S ezek után hogy' fogok Shane szemébe nézni, nem tudom. De annyiban teljes mértékben biztos vagyok, hogy kiderítek mindent. Hogy mi áll a háttérben. Mert annyiban biztos vagyok, hogy nem szerelmi csalódás. Az újonnan kapott információk biztosítottak róla.
Addig nem nyugszom, míg ki nem derül minden.

×××

Shay
  Estére járt, mikor benyitottam a tömb ház ajtaján. Gyéren világított a villany, nagy csend volt a folyóson. Elgondolkodva lépkedtem fel a lépcsőn, miközben kezem a korláton siklott. A fejemben folyamatosan Shane és Calum volt, meg a barátságuk, ami igazándiból nem is volt az, annak idején. Furának tűnt az egész eset, és ha ilyen gyorsan kezdenek kiderülni a titkok, nekem a fejem millió cafatokra fog hullani. 
  Az utolsó lépcsőn voltam, amikor az ajtóban egy eléggé ismerős ismeretlent pillantottam meg. A küszöbön ült, tekintetével pedig engem vizslatott. 
Ha ez a napom nem volt eléggé bizarr, akkor ez az eset bizonyítja az ellenkezőjét. 
- Shay, te meg mi a jó büdös fenét keresel itt?

2015. január 11., vasárnap

11. Victoria

Csatlakozzatok a csoporthoz
"Mindenkinek az életében van egy vízválasztó; az a pillanat, amikor az emberre rátör afelismerés, hogy olyan döntés előtt áll, ami kihatással lesz az egész jövőjére, minden további tevékenységére, és ha rossz döntést hoz, nem biztos, hogy helyre tudja hozni. És néha az állítólagos rossz döntés az, ami lehetővé teszi, hogy emelt fővel, méltósággal várjuk a véget; annak megnyugtató tudatában, hogy a helyes utat választottuk. Lehet azonban, hogy az ilyen pillanatok jelentőségét csak utólag ismerjük fel."
~Mira Grant
Ajkaim már-már a földet súrolták, amikor hallgattam a hang fájlt. Az, amit Calum elmondott, amit bevallott, amit átélt... felfoghatatlan. Hangjából kivehető volt a félelem, a szorongás, a tudatlanság..
  Félt kimondani azt az egy szót, ami mindeddig nyomta onnan belülről. Az a fájdalom a hangjában, ahogy kiejti azt az egy szót, olyan, mintha egy késsel célozták volna meg egyenesen a szívét, és a kés pedig épp beletalált volna. Bele egyenesen a szívébe, ami akkora fájdalmat okozna, hogy odaveszne. Bár még most is szenved, így a halál előtti fájdalomnál tart. Annál a fázisnál, amikor az ember legjobban szenved. Főleg egy ilyen után. Pedig mindvégig tudta. Tudta, de nem mondta el senkinek.
Megcsalt.
Átvert.
Becsapott.
Vakon vezetett. 
  Szavai vÍzhangként ismétlődtek a fejemben. Mindeddig felnéztem Victoriára. A lányra, akit Calum szeretett, megbecsült. Most pedig fogalmam sincs, hogy mit gondoljak róla. Talán nem is igazán szerette Calumot. Talán csak egy játék volt számára, semmi több. Ez már nem talán, hanem biztos. Mindvégig átverte őt. S Calum pedig hitt neki, mert szerette azt a lányt. Úgy, amilyen volt, de szerette őt.
 Egy hirtelen ötlettől vezérelve kutakodni kezdtem az internetek Victoria után. Ahogy beírtam a nevét a keresőbe, egyből kiadott különböző lehetőségeket, amelyek közül választhatok. Persze legelsőnek egy online újság oldalára kattintottam, amely részletes beszámolót adott az úgy minden egyes pontjáról. Persze ez várható volt, mivel Elena mesélte, hogy a lap egyik riportere megállás nélkül követte a rendőrségi nyomozást, folyamatosan Calum és ő körülötte lebzselt; volt olyan eset is, hogy a házuk körül vert sátrat, és folyamatosan zaklatta őket.
 Ezután egy másik hirügynökség oldalára kattintottam, ahol nagyjából ugyanazokat az információkat kaptam meg, mint az előzőnél.
 Ezek után kattintottam a képekre. A felismerés döbbenetes volt. A lány hasonlított rám. Sőt. Teljesen olyan volt, mint én. Barnás haja egyenesen tapadt a nyakára, tekintete meggyőző volt, és a lány csodaszép. Képek voltak még Calumról és róla, ahogy ülnek a parkban, vagy mosolyognak, vagy egy buli csoport képén csókolóznak.
 Egy kisebb mosoly ülepedett a számra, ahogy rájöttem arra, hogy Calum sosem volt olyan boldog, mint ezeken a képeken. Tekintetéből, ahogy figyeli a lányt, kivehető, hogy mindent megadna neki. Sok helyen dolgozott, és mindent megadott neki.
 Eszembe jutott az az este, amikor megcsókolt. Akaratlanul is ajkaimra helyeztem ujjaim, s fejemben ismét le játszottam a jelenetet. Éreztem perzselő ajkait az enyémen, ahogy falja azokat, ahogy hozzám ér. Éreztem, hogy egyre csak elvörösödöm. Nem, nem szabad ezekre gondolnom. Elég!
 Elhessegettem ezeket a gondolatokat a fejemből, s megpróbáltam arra gondolni, hogy hogy is viszonyuljak hozzá. Mivel ezt az információt még nem adta át nekem, s az eddigi álláspontja szerint nem is szándékozik, arra jutottam, hogy a holnapi találkozásunkkor felhozom a témát.

***

  Türelmetlenül ültem a székemben, ujjaimat tördelve vártam, hogy belépjen. Fogalmam sem volt, hogy hogyan mondom el neki, s azt végképp nem tudtam, hogy hogyan fog válaszolni rá. Esetleg ugyanolyan kedvesen, ahogy szokott, esetleg csapkodni fog, és elmegy. Az utóbbit jobban kinézem belőle, ami gond. Féltem tőle. Most az egyszer féltem tőle. 
  Lassan lenyomódott a kilincs, majd belépett. Haja ugyanolyan kuszán állt, ahogy szokott, fekete farmerje tökéletesen passzolt a bőr dzsekijével. Tekintete a szokásoshoz híven komor volt, hideg. Leült a székre, majd csendben várt. 
- M.. milyen volt a hétvégéd? - kérdeztem zavartan, halkan.
- Tűrhetően jó. - válaszolt. 
- Rendben. Calum, azt hiszem valamit elfelejtettél mondani Victoriával kapcsolatban. - kezdtem bele, s ajkaimba haraptam.
- Nem tudom, mire célzol. 
- Inkább hallgasd meg. - s ezzel elindítottam a zene lejátszómat.
A zene lejátszó akadozva indult el. Elsőnek nem hallatszott semmi, amitől megijedtem. Ellenőriztem a hangot, de azzal nem volt semmi gond. Végül Elena hangja mentett meg. 
- Calum, közted és Vicky közt minden rendben volt? - hangjából ítélve sejthetett mindent, mert olyan nyomatékosan ejtette ki a szavakat, hogy a hülye is bevallana mindent. 
Calum egy halk hümmögéssel jelezte, hogy Elena eltalálta. Most már nem volt menekvés. 
Az arcára pillantottam ami döbbent volt. Nem számíthatott rá, hogy megtalálom. 
- Ami azt illeti, nem. Semmi sem volt a régi. Megcsalt. Átvert. Becsapott. Vakon vezetett. Mindezt azért, mert szerinte nem adtam meg neki mindent. Tudja hány állásban dolgoztam? Háromban. Mindháromban kidolgoztam a belem, de őt ezt nem zavarta. 
Ekkor kikapcsoltam a zene lejátszót. 
Hallgatott. Nem szólt semmit, csak hallgatott. Ujjaival az állát vakarta, s gondolkodott.
- Nem úgy volt, ahogy azt elmondtam akkor. Lehetséges, hogy felfújtam az egészet. Mindennek az lehet az oka, hogy sokat volt együtt a haverommal. Ő volt neki a második. Csak azután jött a többi férfi.
- Shane . - mondtam ki hangosan a nevet. Ekkor esett le, hogy talán Shane Az a Shane. - Úgy érted Shane Gilbert? - egyenesítettem a ki a hátam.
- Igen, miért? - vonta fel szemöldökét.
- Semmi. Nem fontos. - ráztam meg fejem. Tudtam, hogy nem hagyja annyiban, hisz nem az a típus.
- Ismered őt? - faggatózott tovább.
Hazudjak neki? Ha hazudok, az előbb - utóbb úgy is ki fog derülni. Ha igazat mondok, ki tudja mit fog csinálni.
- Nem. Dehogy. Olvastam róla az aktádban. 

''A titkolózás szenvedést okoz, de a leleplezés annál is többet.''
~Bosszú c. film

2015. január 4., vasárnap

10. Hangfájl

''Olyan nincs, hogy semmi sem történik. Nincsenek átlagos pillanatok.''
~A békés harcos útja c. film


 Két hónap telt el azóta, hogy elfogadtam Alexis ajánlatát. Azóta egy kis füzetbe jegyzetelem le Calum minden egyes mozzanatát, ki mondott gondolatait. Fura érzés kivesézni valakit. Mintha egy rossz tini film főszereplője lennék, szőke hajjal, s folyamatosan csak pletykálnék azokról az emberekről, akik nem olyanok, mint én. Talán az én esetem hasonlít a Bajos Csajok-ban szereplő történetre, miszerint egy füzetbe leírok róla minden egyes pletykát. Csak én egyetlen egy emberről írok, de nem pletykát. Pedig az mennyivel könnyebb lenne. Nem kéne leírnom mindent.. Ez olyan, mintha átverném. Tart a titok tartás, miszerint nem szabad kiadni egy páciens adatait, a diagnózisát, az észrevételeket, de egyre csak megszegem ezt.

  Mint minden vasárnap délután, úgy ma is Dave-el megnézünk egy filmet, amit ő választ ki. Mosolyogva bújja a film listát, amikor megakad a szeme a Mogyorómelón. Kíváncsian néz rám, amolyan " anya, ezt muszáj megnézzük" tekintettel, amelyre csak egy aprót bólintok, jelezve, hogy jöhet. Kiveszem a mikrohullámú sütőből a zacskós pattogatott kukoricát, mely vajas ízű, s beleöntöm egy műanyag edénybe. Vissza mentem a nappaliba, s leültem Dave mellé a kanapéra, s az üveg asztalon lévő laptopot bámultuk, amelyen már elindult a kiválasztott film.

 Mosolyogva néztem az animációs filmet, s közben belemarkoltam a popcorn-os tálba. Igazából nem tudtam, miről is szól a film. Teljesen máshol jártam, aminek meg van az oka, hiszen mostanában nem minden stimmel Calummal. azóta az este óta teljesen zárkózott lett, már-már meg sem szólal a vele töltött órákon, ami egyre csak zavaró. Végül is azért vannak a pszichológusok, hogy kiszedjék a zárkózott emberekből, hogy mi is az a dolog, ami miatt olyanok, amilyenek. De, ha így haladunk, ha nem szól hozzám, akkor semmi értelme.

 Elena levele jutott eszembe, meg néhány tanácsa. S ekkor, mintha valami arcon csapott volna. Elena levelében ez állt : "A cikk a fiókomban van egy mappában, melyen a neve szerepel." Legszívesebben most azonnal felálltam volna, és rohantam volna a Rodriguez család házához, de nem tudtam, mivel itt volt Dave is, és őt nem hagyhattam egyedül, továbbá az sem biztos, hogy megvan.

 Lassan, hangtalanul felálltam a kanapéról, majd bementem a konyhába. Telefonomért nyúltam, ami a konyha pulton pihent, s a névjegyek közt keresni kezdtem egy bizonyos számot. Eric neve rajzolódott ki előttem, amire azonnal rákapcsoltam, és tárcsáztam. Pár kicsengés után felvette. 
- Haló? - szólt bele ismerős, rekedtes hangja. 
- Szia Eric! Skyler vagyok. Azt szeretném kérdezni, hogy otthon vagy? 
- Igen. - válaszolt nemes egyszerűséggel. Talán, valami gond lehet? 
- Szuper. És, édesanyád dolgai, ami az irodájában volt, otthon vannak, igaz? 
- Mindent hazahoztunk. A feljegyzéseit, a mappáit, meg mindent. Miért? 
- Megtennél nekem egy óriási szívességet? 
- Persze. 
- Egy mappát kéne nekem elhozz, amelynek az a neve, hogy Calum Hood. Ha van időd, persze. 
- Szívesen. Amint megkapom, viszem. Úgy rendben van? - hangjából ítélve elmosolyodott.
- Tökéletes. Nagyon szépen köszönöm. Akkor, visz'lát! 
- Visz'lát! - röhögött bele a telefonba, majd kinyomta. 

  Egy halk sóhajjal visszaültem a kanapéra Dave mellé. Ez a pont megoldva, de vajon mi lesz, ha még sincs meg? Ha kidobták, esetleg elégették. Nem, az azért csak nem fordulhatott elő, hisz a család mélyen tisztelte Elena munkáját, így nem dobnák el azokat a dolgokat, amelyeket ő irt, esetleg készített. Sosem válnának meg tőlük, mert túl sok emlék ragadt rájuk. 
 Már csak azt veszem észre, hogy a laptop képernyője befeketedik, majd felfele futó szöveggel zárul az animációs film. Dave a vállamra hajtotta a fejét, majd egy mély szuszogás követően, lehunyta szemét, s elaludt. 
 Kezembe vettem, s bevittem a saját szobájába, és gondosan betakargattam. Ezután kimentem a konyhába, s töltöttem magamnak egy pohár vizet. 
  Percekkel később csengettek. A poharat visszaraktam a pultra, majd az ajtóhoz siettem. Kinyitottam, s beengedtem Ericet, akinek a kezében egy eléggé vastag mappa pihent. 
- Remélem erre gondoltál. - mosolyodott rám. 
- Igen, erre. Köszönöm. Amúgy, kérsz valamit inni? Vagy éhes vagy? - váltottam át a gondos háziasszony szerepébe.
- Nem köszönöm. De, én megyek is. Biztos sok idő kell ahhoz, hogy mindezt átolvasd, meg megnézni a videót.
- Videó? - vontam fel szemöldököm.
- Igen. Van egy memória kártya is. Azt hittem, tudtad. 
- Nem, viszont köszönöm, hogy szóltál. - pillantottam rá, majd ismét a mappára.
- Akkor nem is zavarok. Jó munkát. - biccentett, majd kiment. 
  Miután megbizonyosodtam arról, hogy bezártam az ajtót, leültem a kanapéra, s felbontottam a mappát. Rengeteg füzet lap, valamint A4-es lap volt szanaszét, valamint egy memória kártya. Mindent kipakoltam a kanapéra, majd a memória kártya után nyúltam, amit beleraktam laptopomba. 
  Egy mappa nyitódott meg, amelyben hang fájlok voltak. Rákattintottam az elsőre. Elsőnek Elena hangja hallatszott, majd utána a Calum-é. 
 Hangja meggyötört volt, vagy csak azt akarta, hogy úgy hallatszodjon? Erőltetettnek tűnt, mintha csak azért válaszolna, mert muszáj, mivel arra utasították. Elena kérdéseket kérdésekre halmozott, valamint halkan lehetett hallani egy golyóstoll hangját, amivel épp papírra vet valamit. Praktikus megoldás arra, ha az egyik elveszik. 
  Egy furcsa kérdést tett fel Elena, amit sehova sem tudtam tenni. Calum már belekezdett mondatába, amikor is a hang felvétel megakadt. 
 Bosszúsan csaptam kezem az asztalra, majd a lapok közt kezdtem kutakodni. A hangfájl 2012.05.23. -án készült, ami azt jelenti, hogy a 2012.-es mappában kéne keresni. A mappa teljes tartalmát az üveg asztalra borítottam, minden egyes évszámot átnéztem, de semmi. Nem volt olyan feljegyzés, amit akkor írtak volna. Pedig tisztán hallatszott, hogy Elena valamit ir. 
  A többi mappákat is kiürítettem, de egyik sem tartalmazta azt a lapot, amelyre rá volt írva a válasz. Megőrülök. 



''Az élet különös. Soha nem lehet tudni, kire milyen sors vár, hogy egy átlagos nap végén mi következik be.''
~Martina Cole