03. Hazudtál

"Életünk menetét a gyertya lobogó lángjához hasonlóan véletlen események sora mozdítja minduntalan új és új irányokba. Végül ezek a véletlen események a rájuk adott reakciókkal együtt határozzák meg a sorsunkat."
~Leonard Mlodinow

Lassan lépkedtem az egyetem folyosóján. Cipőm halk kopogásai betöltötték az üres, csendes folyosót. Nem siettem, bár tudtam, hogy már tíz perce bent kéne lennem a szerkesztőségben. Ismerem Heidit, tudom, hogy nem fogja leordítani a fejem. Illetve, eddig még nem tette, remélhetőleg ezután sem fogja. Bár, Heidi a pontosság híve, sosem szerette, ha egy dolog nem a helyén van, vagy ha senki sem pontos, így ha kiakad, akkor csak és kizárólag úgy fog viselkedni, ahogy eddig szokott. Néha félelmetes az, ahogy leordít másokat, ahogy olyanokat mond, aminek semmi értelme. Persze, mindig neki van igaza, még akkor is, ha nem.

  Kezemmel lassan lenyomtam a kilincset, majd beléptem a terembe. Szőke barátnőm a lapokat bújta, egyiket helyezte a másikra. Fura volt ilyen komolynak látni őt, hisz, ha velem volt, esetleg egyedül, teljesen őrölt szokott lenni. Olyan lány, mint az összes többi az ő korában, csupán nem ezt mutatja mások előtt. Sokan ismerik, tévesen, hisz ő egy olyan egyetemista lány, aki újságban két cikket készÍt, egyetemre jár, munka helye van, és önkénteskedik is. Mindenki egy komoly, céltudatos lánynak gondolja, aki az eszére hallgat, s csak utána a szívére. Pedig nem. Tulajdonképpen erre az egyetemre is sok vacillálás után jelentkezett, csak és kizárólag azért, mert közel van a családjához. Fogalma sincs, hogy mi lesz belőle öt év múlva, tulajdonképpen azt sem tudja, hogy mit fog csinálni öt perc múlva.

- Késtél. - villantott meg egy mosolyt, majd tovább folytatta azt, amit eddig is tett.

- Mintha te mindig olyan pontos lennél. - forgattam szemeim. - Fura, hogy mindenkitől azt várod, hogy pontos legyél, amikor te fontos eseményekről is elkésel, mint például... - húztam gúnyos mosolyra szám, de félbeszakított.

- Hallgass, és segíts! Amúgy is, ez a te dolgod. - csapta le az asztalra a stóc pappirt.

- Kis kedves. - nevettem fel, majd leültem mellé, és nekifogtam a cikkek elfogyasztásához.

Sarah cikkjei kerültek elsőnek a kezeim közé, ami amúgy egy kisebb örömöt is váltott ki belőlem a nehéz napok után. Sarah az a tipikus Írólány, aki mindig mindent jól csinál. Most sem volt másképp. Munkája letisztult volt, hibátlan, egyszóval tökéletes. Semmi kétség afelől, hogy ne rakjuk bele az ehavi újságba.

A két lapot Heidi kezébe nyomtam, majd vettem a következőt, amelyik a Nica-é volt. Ő most kezdte az egyetemet, így, mondhatni zöldfülű még. Tehetsége van, de még kezdő. Át kell menjen Heidi rettentően kemény kritikáin, majd, ha mindezt túlélte, akkor maradhat.

Sokáig filozofáltam azon, hogy maradjon-e, vagy sem, végül arra jutottam, hogy odaadom Heidinek, hogy ő is fussa át.

- Oké, de akkor ezt te. -nyújtotta át a saját papírjait.

- Sosem kivételezek, Heidi. - ingattam meg fejem, majd vettem a következő lapot.

- Érdekelne, de ha nem, akkor nem. - vonta meg vállát, majd egy eléggé fura mosolyt villantott meg, ami célzás volt.

- Miért is érdekelne? Tudom, hogy fantasztikusan van megÍrva, úgy, mint mindig. Miért lenne ez a cikked érdekesebb?  - ironizáltam. Utálja, ha ezt csinálom; szerinte az irónia nem hat rám jól.

- Mert.. érdekes és kész. - adta rá a legegyszerűbb választ.

Elvettem a felém nyújtott lapot, majd hozzáláttam.

Calum Hood. Egy szerelem, amely halálba torkollt. 

Remegő kézzel vizslattam az előttem álló két szót. Calum Hood. Te! Ismét te. Mit keresel itt? Elena már említett téged, és most Heidi is. Ki vagy te?

  Mint minden pszichológus, én is kíváncsi lettem arra, hogy ki is az a Calum Hood. Mindenki hős szerelmesnek nevezi, aki szerelmes volt egy lányba, akit brutálisan meggyilkoltak. 

 Calum a tipikus helyes srác, aki bárkit, bármikor megkaphat, akkor, amikor csak akarja. Mégis, neki az a lány kellett, aki számára elérthetetlen volt. De mégis sikerült neki; elnyerte a lány szívét. Már minden tökéletes volt. MINDEN. Egészen addig, ameddig a lányt meggyilkolták. A tettest nem találták meg, Calum pedig depresszióba esett. Túlságosan is szerette a lányt. Túlságosan is. Vagy talán mégsem? Talán ennek a szerelemnek valami más lehet a hátterében? 

- Oké, Heidi, te honnan tudsz róla? - törtem hirtelen ki, minden meggondolás nélkül. A cikket a földre csaptam, nem fogom folytatni.

- Mármint mit? Hogy a páciensed lesz? Ez tény volt, mivel Elena téged kedvelt a legjobban, s nem azt a fruskát, így biztos voltam benne, hogy rád bízza. Tudta, hogy jó kezekben lesz. Szóval.. Még, mielőtt kórházba nem került, megígértette velem, hogy írjak egy cikket Calumról, s ha ő már nincs... - akadt meg egy pillanatra, de folytatta...- Hogy ha ő már nincs, akkor adjam oda neked. Ez, amolyan bevezető lesz abba, hogy mire számíts, amikor őt hallgatod. -  motyogta el a végét egy szuszra.

Kisebb sokkban ültem, talán percekig meg sem szólaltam. Tudta. Mindvégig tudta, hogy mi van a levélben, s nem mondta el. S, most, hogy röviden tudom az életét, kissé félek. Nem tudom, hogy mire számíthatok. Jóra vagy rosszra?

- Kislány menned kéne. - szakította meg gondolat menetem Heidi.

- Igazad van. Hazaugrom, majd utána be a kórházba. Szerinted... -haraptam ajkaimba.

- Igen. - vágott szavamba. Szóval igen..

- Köszönöm. Tényleg. - pillantottam rá, majd felvettem zakóm, s elmentem.

Útközben csak rá gondoltam, egyszerűen nem tudtam másra gondolni. Furdalt a kíváncsiság, hogy vajon ki is ő, s miért tette azt, amit. Sosem hallottam olyan esetet, hogy egy srác depresszióba esne az miatt, hogy elvesztette a szeretett lányt. Ilyen, általában lányokkal történik meg, s nem fiukkal. Fura egy eset, s ami a még rosszabb, nehéz rajta kiigazodni.

Pár óra elteltével már az utolsó személyre várok a rendelőben. Teljesen kifulladtam, egyes tárgyakat már-már homályosan látok, a sorok, a papíron, összefolynak...

- Dr. Momsen... - kezdett bele a félénk asszisztens, mire közbevágtam.

- Ha még egyszer Dr. -nak mersz hívni... Nem vagyok doktor, sőt, a doktori még egy kicsit odébb van. Szólíts csak Skyler-nek, rendben? -aprót bólintott, majd folytatta.

- Szóval... az utolsó beteg is megérkezett. Beküldöm. - indult is ki, mire megállítottam.

- Ne, várj. Mi a neve? - hangom remegni kezdett.. Mi van ha..

- Calum. Calum Hood. - suttogta.

- Rendben. Küldd csak. - sóhajtottam.

Az ajtó csukódott, majd néhány másodperc múlva ismét kinyílt. Tekintetem felemeltem, majd az övébe fúrtam. Ilyen esetekre mondják az emberek, hogy köpni nyelni nem tudnak?  Valószinű. Kezeim remegni kezdetek, de így is ökölbe tudtam szorítani.

 - Hazudtál. - csak ennyi jött ki a torkomon.

"Vannak helyzetek, amikor tényleg jobb nem őszintének lenni. A kegyes hazugságnak igenis van létjogosultsága a világban."
~Stohl András