~Avatár - Korra legendája c. film
Láttam az arcán a döbbenetet, valamint azt, hogy teljesen nem érti az egészet.
- Miért nem mondtál igazat? - feszítettem tovább a húrt.
- Nem gondoltam volna, hogy ismét találkozunk. Itt. - ült le a velem szemben lévő székre.
- Ha nem hittél abban, hogy ismét találkozunk, akkor miért nem mondtál igazat?
- Okos lánynak tűntél, úgy látszik, az is vagy, így biztos voltam benne, hogy tudnád ki vagyok. - tárta szét karját.
- Nem, Came.. illetve Calum, nem tudtam volna. Elena leveléből hallottam rólad először, utána pedig Heiditől. Sosem hallottam rólad, sőt, Elena levele után sem tudtam, hogy ki vagy. Pedig ő eléggé részletes leírást adott rólad. Heidi pedig irt rólad egy cikket. Persze ez is utalás volt. Mégsem jutottam hozzád közelebb. Nem számítottam arra, hogy te leszel az. - hajtottam le fejem, majd, miután meg akart szólalni, folytattam. - De tudod mit? Kezdjük újra, hazugság nélkül. Mintha nem is találkoztunk volna a parkban. Rendben? - vontam fel szemöldököm.
- Rendben. - nyögte ki pár másodperces szünet után.
- Rendben. - bólintottam, majd kezem nyújtottam. - Skyler Momsen, a pszichológusod.
- Calum Hood. A páciensed. - biccentett, majd hátradőlt, kezét a térdeire helyezte, s tekintetem kereste.
- Mesélj magadról. Hobbid, foglalkozásod, tanulmányi eredményeid, meg ehhez hasonló alapvető információk, amit nekem, a pszihológusodnak, tudnom kéne. - emeltem ki azt az egyetlen egy szócskát, ami befolyásolni fogja az egész kapcsolatunkat.
S akkor elkezdett mesélni a múltjáról, a családjáról, a barátairól, de a legtöbbet Victoria-ról . Gyönyörű lány lehetett, az biztos. Rengeteget mesélt róla, mint jó, mint rossz tulajdonságokkal együtt; mit szeretett benne, s mit nem. Kicsit felületesnek éreztem az egészet. Egy betanult szövegnek hallatszott, ami kissé rémészitő. Persze próbáltam rezzenéstelen arccal végighallgatni az egészet, mégis átfutott a fejemen az a gondolat, hogy tényleg így van-e . Lehet, hogy betanult egy szöveget, amit minden embernek, aki a múltjáról kérdezi, elmondd, hogy mutassa, mennyire fáj neki a lány elvesztése. Viszont egyik mondatánál megakadtam: Talán jobb neki így... Persze, amikor kimondta, megrázta a fejét. Miért lenne jobb neki így, ha szerette? Talán nem is szerette? De ha nem szerette, akkor minek beszél róla úgy, mintha még most is élne? Kiigazodni sem lehet ezen a srácon, s ami a legrosszabb, nem engedi, hogy megpróbáljam. Eltaszít magától, mint egy darab fát, s inkább menekül. S mindezt honnan következtettem? Szorong. Mozgolódik. Mintha nem érezné jól magát a kanapén. Furán viselkedik, sokszor túr dús, fekete hajába, rengeteget pislog, s vakarja az orra melletti területet.
- Letelt az idő. - szólaltam meg egy öt perces csend után órámra pillantva. - Mikor kéne találkozzunk ismét?
- Elena minden vasárnap el szokott jönni hozzám. - motyogta alig érthetően.
- Hánykor? - kérdésem még engem is meglepett.
Őhozzá elmenni? Jó ötlet ez? A srác kedvelhető, nem lesz vele gond, s könnyen a kedveiben járhatsz. Persze, ezzel nem arra gondolok, hogy ugorj az ágyába, hanem arra, hogy férkőzz a közelébe; kedveltesd meg magad vele, hisz neki egy lelki társra van szüksége. - jutott eszembe Elena leveléből ez a részlet. Igen, ez a gondolat már teljes mértékben biztosított afelől, hogy jól tettem, hogy megkérdeztem.
- Öt felé szokott érkezni.
- Rendben, akkor holnapután ötkor. - pillantottam rá.
- Még egyszer sajnálom. - nézett szemembe. Tényleg sajnálta... Látszott rajta.
Aprót bólintottam, jelezve, hogy elmehet. Az ajtó nyílt, majd csukódott. Hatalmas sóhaj hagyta el szám, majd magamat elengedve hátradőltem a kanapén. Mintha minden energiám elszállt volna; arra fecséreltem el, hogy megfejtettem a szemében tátongó űrt. Fura volt, s megfejthetetlen. Mintha el akart volna mondani valamit, de valami, legbelül meggátolta ebben.
- Ki volt ez a srác? - barátnőm hangja szakította meg gondolat menetem.
- Találgass. - tártam szét kezem.
A kanapé besüppedt mellettem, majd egy halk sóhaj hagyta el száját. Pár másodperces hallgatás után bebökte a jó választ.
- Szerinted tényleg titkolhat valamit? - pillantottam Heidire, aki épp a kávéfőzővel babrált.
- Belőlem sem látszik, hogy őrült vagyok, mégis az vagyok. Akkor ő miért ne lehetne egy... - harapott ajkaiba, - Egy elvetemült gyilkos? - vonta fel szemöldökét.
- Jó, igaz. De te teljesen más eset vagy. És ő is. Mindketten más típusú emberek vagytok, lehet, hogy Elena rosszul állapította meg az egészet, vagy nem tudom...
Barátnőm lerakta a kávéscsészét, majd egy gyilkos pillantással, s egy titokzatos mosollyal felém fordult.
- Tetszik neked? - jött pár lépést közelebb.
- Heidi, te teljesen meghibbantál? - hangom kissé felemeltem, s felültem.
- Miért véded őt? - ült le ismét mellém.
- Nem védem, csupán... - kezdtem el gondolkodni.
Térdére csapott, majd röhögve hátradőlt. Összeesküvési elméletek... hiányoztatok már.
- Tetszik neked, és ezért gondolod azt, hogy biztos jó ember lehet.
- Nem. Heidi, ezt az éned utálom. Nem tetszik nekem. Csupán Came... illetve Calumból nem nézném ki azt, hogy gyilkolt volna, vagy valami mást titkolna.
- Miért Cameron...? - vonta össze szemöldökét.
- Mert.. mert már találkoztam vele. Nem is olyan régen. Amikor megvettem azt a kiskutyát. - bólintott. - Akkor Dave-től elszaladt a kiskutya, és ő találta meg. Azt mondta, hogy Cameronnak hívják. Na igen, a hazugságok hamar utolérik az embert. - pillantottam a padlóra.
- Most ez komoly? - csapott térdére.
- Nem, Heidi, ezt csak kitaláltam. - forgattam szemeim.
- Mit mondott, miért hazudott?
- Azt hitte, hogy tudom, ki is ő. Megmondtam neki, hogy tévedett.
- Mikor találkoztok ismét?
- Heidi, utállak. Nem pszichológusnak kéne menned, hanem riporternek. - tereltem a témát. Tudhatnám már, hogy nála ez nem ér semmit. Úgy is az lesz, amit ő akar. - Holnap után, nála.
- Nála... Oké, ezt feldolgozzuk... - kortyolt bele kávéjába. - És ha...
- Nincs és ha. Ő egy normális srác, nem fog csinálni semmit. - törtem ki. - Gyere, menjünk. Otthon már várnak. - kaptam magamra kabátom, majd megvártam míg megissza a kávéját, s együtt mentünk haza.
Vasárnap. Átkozott vasárnap. Miért kell ilyen hamar eljönnöd? Még nem készültem fel eléggé. Fogalmam sincs, hogy mit fogok kérdezni tőle, azt sem, hogy mi lesz majd akkor, ha nem tudok mit mondani neki. Fogalmam sincs, hogy mi fog ott történni, mert, valahol legbelül, félek. Talán Heidinek mégis igaza van, s ő tényleg egy elvetemült gyilkos vagy hasonló. Kissé nehéz belőle kinézni, de hát belőlem sem nézik ki, hogy van egy fiam.
Magamra kaptam egy eléggé hétköznapi szettet, mivel Elena azt mesélte még régebben, hogy nem egy szokványos találkozás lesz. Általában filmeket néztek, meg csupa olyan dolgokat csináltak, amit egy anya-fia páros szokott csinálni. A filmet általában Calum választja. Elena még arról is irt a jegyzeteiben, hogy ez arra jó, hogy jobban kiismerje őt. Igen, Elena az a típusú ember, aki meg tudta ítélni csupán az ember szokásaiból, étkezéséből, hobbijából, hogy milyen ember is ő. Ebben csodáltam, mivel ehhez értett a legjobban. Kezdőként még csak az alapokat ismertem akkor, amikor a szárnyai alá kerültem. Az eltelt két év alatt, majdhogynem olyan lettem, mint ő. De ő lemásolhatatlan, így az a cél, miszerint olyan jó legyek, mint ő, nem fog sikerülni.
Lassan lépkedtem az elhagyatott utcán, amikor arra eszméltem fel, hogy SMS-em érkezett. Elővettem telefonom, s megnéztem ki is irt. Heidi neve villogott előttem, ami miatt egy apró mosoly került arcomra. A SMS szövegét sejtettem, de azért megnéztem.
Ha bármit csinál veled, kiherélem. H. ××
Nem vártam másra, hisz mielőtt el nem jöttem, kijelentette, hogy ha egy újjal is hozzámér, nem éli meg a karácsonyt. Az üzenetnek hála kisebb örömmel lépkedtem tovább... Egészen addig, ameddig észre nem vettem, hogy követnek. A mosolyom hamar lehervadt arcomról, lábaim egyre sebesebben szedtem. Alkata, és kinézete - már amennyit láttam annyiból, ahogy visszafordultam - ismerős volt, bár fogalmam sincs arról, hogy honnan. Lábaim kezdték feladni a szolgálatot, de nem állhattam meg. Most nem.
Egy kéz ragadta meg az enyémet, majd berántott a sikátorba. Ordítani akartam, oly hangosan, amennyire csak tudtam, de kezét a számra helyezte, ezzel meggátolta tervem.
- Ne ordíts, mert megtalál. - suttogta fülembe.
Szemeim kipattantak, s minden félelem elszállt testemből.
"Döbbenetes, milyen hirtelen elszállt a fojtogató félelem, döbbenetes, milyen tökéletes biztonságban éreztem magam abban a pillanatban, amint meghallottam a hangját."
~Stephenie Meyer
- Szerinted tényleg titkolhat valamit? - pillantottam Heidire, aki épp a kávéfőzővel babrált.
- Belőlem sem látszik, hogy őrült vagyok, mégis az vagyok. Akkor ő miért ne lehetne egy... - harapott ajkaiba, - Egy elvetemült gyilkos? - vonta fel szemöldökét.
- Jó, igaz. De te teljesen más eset vagy. És ő is. Mindketten más típusú emberek vagytok, lehet, hogy Elena rosszul állapította meg az egészet, vagy nem tudom...
Barátnőm lerakta a kávéscsészét, majd egy gyilkos pillantással, s egy titokzatos mosollyal felém fordult.
- Tetszik neked? - jött pár lépést közelebb.
- Heidi, te teljesen meghibbantál? - hangom kissé felemeltem, s felültem.
- Miért véded őt? - ült le ismét mellém.
- Nem védem, csupán... - kezdtem el gondolkodni.
Térdére csapott, majd röhögve hátradőlt. Összeesküvési elméletek... hiányoztatok már.
- Tetszik neked, és ezért gondolod azt, hogy biztos jó ember lehet.
- Nem. Heidi, ezt az éned utálom. Nem tetszik nekem. Csupán Came... illetve Calumból nem nézném ki azt, hogy gyilkolt volna, vagy valami mást titkolna.
- Miért Cameron...? - vonta össze szemöldökét.
- Mert.. mert már találkoztam vele. Nem is olyan régen. Amikor megvettem azt a kiskutyát. - bólintott. - Akkor Dave-től elszaladt a kiskutya, és ő találta meg. Azt mondta, hogy Cameronnak hívják. Na igen, a hazugságok hamar utolérik az embert. - pillantottam a padlóra.
- Most ez komoly? - csapott térdére.
- Nem, Heidi, ezt csak kitaláltam. - forgattam szemeim.
- Mit mondott, miért hazudott?
- Azt hitte, hogy tudom, ki is ő. Megmondtam neki, hogy tévedett.
- Mikor találkoztok ismét?
- Heidi, utállak. Nem pszichológusnak kéne menned, hanem riporternek. - tereltem a témát. Tudhatnám már, hogy nála ez nem ér semmit. Úgy is az lesz, amit ő akar. - Holnap után, nála.
- Nála... Oké, ezt feldolgozzuk... - kortyolt bele kávéjába. - És ha...
- Nincs és ha. Ő egy normális srác, nem fog csinálni semmit. - törtem ki. - Gyere, menjünk. Otthon már várnak. - kaptam magamra kabátom, majd megvártam míg megissza a kávéját, s együtt mentünk haza.
Vasárnap. Átkozott vasárnap. Miért kell ilyen hamar eljönnöd? Még nem készültem fel eléggé. Fogalmam sincs, hogy mit fogok kérdezni tőle, azt sem, hogy mi lesz majd akkor, ha nem tudok mit mondani neki. Fogalmam sincs, hogy mi fog ott történni, mert, valahol legbelül, félek. Talán Heidinek mégis igaza van, s ő tényleg egy elvetemült gyilkos vagy hasonló. Kissé nehéz belőle kinézni, de hát belőlem sem nézik ki, hogy van egy fiam.
Magamra kaptam egy eléggé hétköznapi szettet, mivel Elena azt mesélte még régebben, hogy nem egy szokványos találkozás lesz. Általában filmeket néztek, meg csupa olyan dolgokat csináltak, amit egy anya-fia páros szokott csinálni. A filmet általában Calum választja. Elena még arról is irt a jegyzeteiben, hogy ez arra jó, hogy jobban kiismerje őt. Igen, Elena az a típusú ember, aki meg tudta ítélni csupán az ember szokásaiból, étkezéséből, hobbijából, hogy milyen ember is ő. Ebben csodáltam, mivel ehhez értett a legjobban. Kezdőként még csak az alapokat ismertem akkor, amikor a szárnyai alá kerültem. Az eltelt két év alatt, majdhogynem olyan lettem, mint ő. De ő lemásolhatatlan, így az a cél, miszerint olyan jó legyek, mint ő, nem fog sikerülni.
Lassan lépkedtem az elhagyatott utcán, amikor arra eszméltem fel, hogy SMS-em érkezett. Elővettem telefonom, s megnéztem ki is irt. Heidi neve villogott előttem, ami miatt egy apró mosoly került arcomra. A SMS szövegét sejtettem, de azért megnéztem.
Ha bármit csinál veled, kiherélem. H. ××
Egy kéz ragadta meg az enyémet, majd berántott a sikátorba. Ordítani akartam, oly hangosan, amennyire csak tudtam, de kezét a számra helyezte, ezzel meggátolta tervem.
- Ne ordíts, mert megtalál. - suttogta fülembe.
Szemeim kipattantak, s minden félelem elszállt testemből.
"Döbbenetes, milyen hirtelen elszállt a fojtogató félelem, döbbenetes, milyen tökéletes biztonságban éreztem magam abban a pillanatban, amint meghallottam a hangját."
~Stephenie Meyer
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése