02. A levél

"Nehéz elveszíteni valakit. Nagyon sokáig kerestem a választ, a magyarázatot, hogy miért történt. De erre sajnos nincs válasz. Ilyen az élet."

~Tuti gimi c. film

Halk lépésekkel közelítettem meg az épületet. Olyannyira le voltam fagyva, bár még mindig, mint akit fejbe lőttek volna. Kezem ugyanúgy remegett, mint ahogy fél órával ezelőtt, fejemben még mindig hallottam a kétségbe esett nő hangját. Lábaim szedtem, ahogy tudtam, bár, őszintén szólva, nehezemre esett. Fájt minden egyes porcikám. Annak a tudatában lenni, hogy a példaképed a rák utolsó stádiumában van, s hogy mára annyira elfajult a betegség, hogy kórházba kellett vinni, s talán már a holnapot sem éri meg, felfoghatatlan.

Ő a világ legjobb anyája. Ő tud a világon a legjobban főzni. Ő a világ legjobb pótanyukája. Ő a példaképem. Ő a tanárom. Ő a lelki társam. Ő a felvigyázóm, s talán már holnap nem lesz. Talán, örökre elmegy. Örökre itt hagy engem ebben a nyomorult világban, pedig tudja, hogy nem megy nekem egyedül. Nélküle nem. Hisz annyiszor segített. Annyiszor volt már a pótanyám, annyiszor megmondta azt,hogy mit hogyan tegyek... Nem akarom, hogy elmenjen. Annyi mindent kell még tanítania, hogy az leirthatatlan. De nem csak ezért. Csupán azért, mert ő egy olyan nő, akire bárki, bármikor számíthat, aki bármikor, bármilyen helyzetben megnevettet, és tanácsot ad. A világ legjobb pszichológusa...

Úgy törtem át a kórházi szoba ajtaját, mint valami faltörő kos. Két lánya, egyetlen fia, valamint a férje, és a fő orvos állt az ágy előtt. Döbbenten meredtek rám, s valószínű, hogy nem értették, hogy mit keresek itt. Táskám és zakóm letettem egy székre, majd remegő kézzel megálltam az ágy előtt. Arca hófehér volt, szemei le voltak csukódva,  teste egyenletesen emelkedett fel, majd le. Békésen aludt, egyszer-egyszer felköhögött, de nem ébredt meg. Amelie, az idősebbik lánya, egy széken ült az ágy egyik sarkában, s anyja arcát bámulta. A másik lány a szomszédos ágyon pihent, bátyja ölében. Katja, amióta tudja anyja betegségét, egy lépést sem mozdult mellőle, Eric, aki most húszonöt , annyira sokkolta a hír, hogy hetekig nem ment haza. Nem akarta anyját elveszíteni, nem szerette volna úgy látni, ahogy most. Pedig az orvosok azt mondták, hogy rendbe jön. Erre tessék! Itt fekszik, ki tudja még meddig.

- Skyler.- állt fel Amelie, majd felém lépett. -  Anya azt mondta, hogy ezt a levelet adjam oda neked. Csak akkor bonthatod fel, miután ő.. miután ő... -  hangja elakadt, s próbálta megkeresni azt a borzalmas szót, amelytől mindnyájan tartunk.

  Keze után kaptam, s elvettem a barna borítékot, melyen az én nevem állt. Ki akartam bontani, meg akartam tudni, hogy mi volt az a titok, melyet oly régóta titkol előttem.

  Eldünnyögtem Amelie-nek egy köszönömöt, majd leültem a szomszédos ágyra, Eric mellé. Egy reményteli pillantást vettem rá, majd megszorítottam jéghideg kezét. Apró mosolyra húzta száját, s ismét anyjára tekintett.

  Elena levelére gondoltam, s arra, hogy vajon mit írhatott bele. Mi volt az a dolog, amit hetek óta titkol előlem? Párszor már belekezdett mondandójába, de nem tudta befejezni, mivel minden egyes alkalommal valaki félbeszakította. Többször is visszakérdeztem rá, de ő csak hanyagolta a témát. Persze a két hét elteltével, amit ebben a kórházban töltöttem el, mint pszichológus, rengetegszer meglátogattam a szomszéd szobában, tanácsokért, mint szakmaiért, mint személyesért. Itt is felkerült a téma, miszerint, ha úgy adódik, hogy rosszabbodóik az állapota, el kell mondania valamit. Mindig belekezdett, mindig egy mondattal többet és többet mondott, de egyszer sem állt össze a kép.

  Bárhogy is adódik a mai nap, nem szeretném kibontani ezt a levelet, mert az azt jelentené, hogy Elena nincs többé. Ha ő elmegy, nem tudom, hogy hogyan bírjuk ki a hiányát.

  Egy gépezet, melyhez hozzá volt kötve Elena, sípolni kezdett, a csík, mely eddig össze-vissza cikázott, most vízszintesen ment végig a gépezet képernyőjét.

  Mintha a szoba lassított felvételbe váltott volna : láttam egy apát, aki a földre rogyott, arcát kezébe temette, s fejét lehajtotta a nő mellé. A két lány, akik eddig biztosan tudták, hogy anyjuk felépül, most sírva ölelik át egymást, s próbálják felfogni a tényt, miszerint édesanyjuk eltávozott. S a fiú, aki oly annyira szerette anyját, mint senki más, csak meredt maga elé, nem törődve azzal, hogy a körülötte lévők, most sírnak, ő csak a földet bámulta hosszú, kínszenvedt percekig.

  Én meg... Én meg csak döbbenten bámultam őt. Teste már nem mozgott, már nem remegett a keze, sem a szempillája, már nem mosolyog többé, már nem paskolja meg a kisgyermekek fejét, már nem öleli át gyermekeit, sem a  férjét. Többé nem.

Ajkaim remegni kezdtek, éreztem, ahogy a forró, sós könnycseppek égetni kezdik arc bőröm. Nem sírhatok, itt és most nem. Ha én nem vagyok erős, akkor ők miért legyenek?

Ki kell mennem. El kell hagynom ezt a termet, mert összeroppanok. Erőt vettem magamon, és felálltam. Nem figyeltem arra, aki a nevemen szólított, sőt, fogalmam sincs, hogy ki tette ezt. Bárhova akartam menni, csak el innen.

Miután bezártam magam után az ajtót, kabátom a fogasra helyeztem, cipőm a helyére, majd bementem a konyhába. Mary lépett elő, kezében egy tálca frissen sütött süteménnyel. Akármennyire is mosolyogni szerettem volna rá, nem ment.

- Kislány, nincs semmi baj. - tette le a süteményt az asztalra, majd szorosan megölelt.

- Elment.. örökre.- kezdtem el zokogni.

- Minden rendben lesz. Oké? -suttogta.

- Mami. Miért sírsz? - Dave hangja kétségbe esést sugárzott, füzetét lerakta az asztalra, majd átölelte derekam.

Elengedtem Mary-t, majd átöleltem kisfiam. Nem akartam zokogni előtte, hisz akkor milyen anya lennék? Egy szerencsétlen lány vagyok, akire rájár a rúd, aki nem képes reménytelen helyzetekben a lábára állni. Akire nem lehet büszke a saját kisfia sem, mert felelőtlen és hanyag anya.

Minden reménytelennek látszik. Minden. Kételkedem saját magamban is, amit eddig nem sokszor tettem. Jó anya vagyok? Megértő az emberekkel? Meghallgatom őket? Számíthatnak rám? Tudok-e rajtuk segíteni ? Nem, nem tudok. Semmi esély arra, hogy segítsek rajtuk, ha nincs mellettem az az ember, akire bármikor számíthatok, akkor semmi esély rá.

Tekintetem a magasba emeltem, s határozottan lépkedtem a kabátomhoz. Most Elenára van szükségem.. Illetve a levelére. Csak ő tud megnyugtatni, hogy minden rendben van. Mert ismer, és tudja, hogy ilyenkor mire gondolok.

Türelmetlenül bontottam fel a fehér borítékot, majd leültem a kanapéra - egy csomag zsebkendő kíséretében, majd nekifogtam elolvasni a kék tollal írt sorokat.

Kedves Sky!

Ha ezt a levelet olvasod, akkor én már nem leszek. Ez egyben jó, de egyben borzalmas is. Nem igaz?  -Elena, ezt még te sem gondolhattad komolyan. Mi az, hogy jó, hogy nem vagy már köztünk? -Tudom, Sky most puffogsz magadban, és a falra sem kívánsz, de egyszerűen már közel érzem magamhoz a véget.  Ezért is kezdtem neki ehhez a levélhez. Tudom, hogy nem szeretnéd, hogy rád hagyjak valamit, de ez a személy egy értékes ember, akinek szüksége van egy pót Elenára. Ez a személy egy pár évvel lehet idősebb nálad, s már négy éve a páciensem. Depresszióval küldték hozzám, fogalmam sincs, hogy miért. Elsőnek azt hittem, hogy rossz helyen jár, de amikor bemutatkozott, a lélegzetem is elakadt. Első ránézésre egy normális srácnak tűnt, akinek semmi baja. De elkezdett mesélni, ami eléggé hihetőnek tűnt. Néha meghazudtolta magát, s egyik nap másat mond, de már rá két hétre ismét másat. Ha érted, mire is célzok. Valamit titkol, amire -az eltelt négy év alatt sem - tudtam rájönni. De te képes vagy rá, mert ismerlek, és tudom az adottságaidat.  A fiú kedvelhető, nem lesz vele gond, s könnyen a kedveiben járhatsz. Persze, ezzel nem arra gondolok, hogy ugorj az ágyába, hanem arra, hogy férkőzz a közelébe; kedveltesd meg magad vele, hisz neki egy lelki társra van szüksége. Hogy én most elmentem, nincs senkije, hisz épp a barátnője miatt küldték hozzám. A cikk a fiókomban van egy mappában, melyen a neve szerepel. Egyre kérlek: ne hagyd, hogy őrültséget csináljon, mert képes lenne rá. Több olyan eset is történt, hogy kárt tett magában, ami miatt maradandó sebei maradtak; testi és lelki egyaránt. Vigyázz rá, mert biztosan jó ember, még ha ezt nehezen is mutatja ki, és ha még magának sem hiszi el. 

Azt hiszem, ezzel zárom soraimat, mivel már remeg a karom .- Az írás itt már kezdett remegni, mintha egy földrengés mérő írta volna, annyira cikk-cakkos volt. - Csak még annyit, hogy vigyázz magadra, és Dave-re, hisz egy anyára van szüksége; továbbá ne csinálj őrültségeket. Tudom, még a húszas éveid elején jársz, s még nem kóstoltál bele az ilyen életkorhoz kötődő korszakokba, de te nem vagy olyan lány. Gondolkozz mindig logikusan, s cselekedj úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Ne tégy elhamarkodott döntéseket, amelyeket megbánhatsz.

Vigyázz magadra, és... kérlek, segíts a gyermekeimen. Ez az egyetlen kérésem. 

Ölel téged, 
Elena. 

A levelet az asztalra helyeztem, majd hajamba túrva léptem be a kisfiam szobájába.  Épp a leckéjét írta, azaz az írásbelit. Sokáig gondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha magántanárhoz járatnám, aki mindenben segítene neki. Tudom, ez az én feladatom, de én este, amikor hazajövök, használhatatlan vagyok. Alig számíthat rám, ami miatt rettenetesen szúr a mellkasom. Óvatosan mellé lépkedtem, majd odaültem. Megmutatta a füzetét és az ellenőrzőjét, amelyben egy jeles volt angolból. Apró puszit nyomtam homlokára, majd a konyhába mentem.

Ismét a levelet pásztáztam, többször is átolvastam. Ha Elena így vélekedett a srácról, akkor az azt jelentette, hogy valami van a háttérben. Ezt mindig megérezte, talán tehetsége volt ehhez; rájött arra, hogy az emberek mit miért tesznek, csak annyiból, hogy elbeszélhetett velük teljesen más témáról. Ő ilyen.. volt. Olyan nő, mint ő, nem lesz senki.

"Elveszíteni valakit szörnyű - sóhajtott. - De látni, ahogy a szeretted elfogy lassan, mint a gyertyaszál, lehetetlen elviselni azt a kínt."

~Nora Roberts

írói megjegyzés. Túl a 2000+ . Köszönöm szépen!