"Sokan úgy élik le az életüket, hogy várják, hátha történik valami, valami, ami mindent megváltoztat. Keresik a hatalmat, a szerelmet vagy a választ a legnagyobb kérdéseikre. Szerintem valójában egy új lehetőséget keresnek. Az utat egy olyan élethez, ahol minden addigi hibájuk semmissé válik, és mindent újrakezdhetnek. Ahol még nem történt semmi rossz, és minden lehetőségük előttük áll."
~Harmadik típusú emberrablások c. film
Az élet egy játék. Minden szereplő, minden ember csak egy marionettbábú, s úgy mozognak, ahogyan elrendelik. De ez így van rendjén. Talán. Bár ebben senki sem száz százalékosan biztos. Vannak olyan események, melyekre senki sincs felkészülve, senki sem gondol rá, de mégis megtörténik.
Így kellett történnie. Biztosan...
De Shay, szoktál te egyáltalán gondolkodni? Vagy csak a hormonjaidra hallgatsz, és minden második lányt, aki az utadba kerül a magadévá teszel? Biztos ez a helyes megfejtés, nem igaz?
Sky, miért gondolkozol ismét a múlton? A múlt, már megtörtént, már nem tudod megváltoztatni, légy boldog inkább, hisz van egy fiad, akit szeretsz, akiről sosem mondanál le. Látod? Legbelül, örülsz annak, hogy az történt , ami. Még akkor is, ha Shay-t legszívesebben belefullasztanád egy kanál vízbe.
Tudatalattim ma sem hagy cserben, sőt. Ismét kisegít, tanácsot ad, pedig nem is kértem rá. Túl bőkezű.
Eltűnődve lépkedtem a macskaköves úton, vállamon a táska, melyben az egyetemi könyveim pihentek, felsőm zsebében a telefonom, melyből kilóg a fülhallgató. A zene persze a maximumon dübörög a fülemben, s éppenhogy hallom, hogy mi folyik körülöttem.
Mindenki rohan. Senki sem képes megállni legalább egy percre sem, mivel neki sürgős dolga van. Nincs ideje a másikra, mert megy a gépe, vagy egy jobb kibúvót találnak ki, hogy még véletlenül se üljön le azzal a személlyel beszélni.
- Mamii. - ugrik hirtelen nyakamba Dave, ami miatt egy hatalmas mosoly került arcomra. Annyira aranyos, ahogyan mosolyog rám, ahogy azt üvölti: "mamii". Semmi pénzért nem tagadom le, sőt, örülök, hogy ő a gyermekem. Bárki, bármit mondhat, nem bánom meg azt, hogy tizenöt évesen szültem egy gyereket. Sőt, örülök, hogy nem vetettem el.
- Dave, szia. - nyomok puszit piros arcára, majd leguggolok mellé, - Mesélj, milyen volt az első tanítási nap?
- Szuper volt, és annyira hiányoztál! - öleli át azt a pontot, amelyet ő is elér, azaz a derekam.
Le sem tagadhatja Shay-t. De komolyan. Az arcvonásai, néha még a tettei is azt bizonyítják, hogy Shay az apja. A szemei színe, a nyakán lévő anyajegy, a mosolya, a szokásai.. egyszóval tényleg mindene.
Kicsit hasonlít rám, talán... talán a stílusa. De az is a Shay-é.
- Mami, most hova megyünk? - kérdése kissé meglepett, hisz teljesen el voltam gondolkodva. Egy halvány mosolyt ajándékoztam neki, majd szólásra nyitottam a szám, végül meggondoltam magam. Mégsem mondhatom el neki, hisz akkor nem lenne meglepetés. - Mamiii, - nyújtotta meg a másik i betűt, majd elém állva ugrálni kezdett. Leguggoltam mellé, majd hüvelyikujjam szájára nyomtam, ezzel elhallgattatva őt.
- Nemsokára megtudod, gyere! -álltam fel, majd megragadtam apró kezét, s megindultam a kiszemelt irány felé.
Lépteimet lelassÍottam, felvettem kisfiam ütemét. Dave nem annyira magas, minden végtagja kicsi. Talán ez azért van, mert koraszülötten született. Egy teljes hónappal hamarább, a kelleténél.
Fél óra telt el azóta, hogy az iskolába mentem. Itt bolyongunk már mióta az utcán, amikor meglátom a kiszemelt boltot. Dave-el megindultunk az épület felé, majd az ajtó előtt megállva telefonom után nyúltam. A névjegyzékben kikerestem Dan nevét, majd a fülemhez emelve a telefont , megvártam, míg fel nem veszi.
- Dan, szia, merre vagy? -hadartam el mondandóm, megvallom őszintén, csodálkozom azon, hogy megérti azt, amit mondani szoktam neki.
- Már bent, gyertek be. Látlak titeket. - ezzel kinyomta.
- Dan bácsii! - hallom meg mellőlem Dave hangját, ami miatt kisebb mosoly kúszott arcomra. Benézve az üvegajtón legjobb barátom, aki az unokabátyám, és csoport társam is őrült módjára kezdett el integetni kisfiamnak.
Ő az egyetlen aki tud Dave-ről. Az első naptól kezdve mellettem állt teljesen az utolsóig. Természetesen ott van még Heidi is, de ő nem mindig. Túl sok dolga van, de amikor van rám egy perce is, akkor azt jól töltjük el. Ezzel nem arra célzok, hogy nem jó barát, mert az, sőt, túl jó barát, de sok munkája van, s így néha a háttérbe szorulok, pedig sokszor lenne rá szükségem.
Ahogy beléptünk a helységbe, Dave Dan nyakába ugrott, és szorosan magához ölelte. Annyira szereti őt, mivel jóformán ő az apja. Shay nem jeleskedik az apai szerepben, így, ha egyszer látta Dave-et, akkor kutya legyek. Dan persze örült a lehetőségnek, sőt minden szabadidejéét velünk tölti. Ez persze nekem is jó, hisz nemrégiben munkát kaptam a közeli klinikán, így még kevesebb időm van Dave-re. De persze Dan mellettem áll, hisz nem csak jó unokabáty, hanem igazi testvér is.
- Dan, választottál már? - kérdeztem felé fordulva.
- Megvan a tökéletes. Dave, látod azt a kutyát? Igen azt. - mutatott Dan is arra, amerre Dave . - Az a tied.
Dave arcán egy hatalmas vigyor terült el, majd átölelte a vele egy súlycsoportú kutyát. Kisebb nevetés hagyta el száját, majd felállt. Dan kérdőn pillantott felém, aztán Dave felé, szemével követte a kisfiút. Aprókat lépkedett felém, és átölelt. Legguggoltan mellé, s egy hatalmas puszit nyomtam fejére. Miután elengedtem Dan-hez ment, őt is átkarolta, majd megköszönte az ajándékot.
Egy könnycsepp buggyant ki szememből, őt követte a második, majd a harmadik, végül már nem látok semmit, csak érzem, hogy Dan szorosan magához ölel.
- Ne sírj már! Légy büszke rá! Ígérj meg valami!. - nyúlt állam alá, ezzel elérve, hogy belenézzek zöld szemeibe. Lehunytam szemeimet, ami azt jelentette, hogy megígérek neki bármit. - Ígérd meg, hogy legközelebb akkor sírsz, amikor Dave-et felveszik az Oxford-ra.
Kijelentése meglepett, elsőnek döbbenten néztem magam elé, majd mindkettőnkből kitört a röhögés. Egy puszit nyomott homlokomra, majd fiammal együtt kimentünk a boltból.
- Nos, srácok, nekem találkozóm van, tudjátok az új munkával kapcsolatban. Remélem boldogultok. -ölelt át szorosan, majd Dave mellé is lehajolt, s egy puszit nyomott homlokára. - Sziasztok.
Dan pár pillanat múlva eltűnt az egyik utca végén, mi pedig a közeli park felé vettük az irányt. A kiskutya, akiről időközben kiderült, hogy Sappy, lassan sétált Dave mellett, aki a póráznál fogva irányította. Aztán lelassított, majd mellém lépkedett, apró ujjait az enyéim köré csavarta, majd a mellettünk elsuhanó embereket vizslattak.
A parkhoz érve levettem róla a felsőjét, és hagytam, hogy játsszon a kiskutyával. Leültem a padra, elővettem a táskából a füzetem és a könyvem, majd átolvastam a leckém. Általában akkor tanulok, amikor Dave-vel "játszó házban", avagy a parkban vagyok, mivel otthon vagy vele kell foglalkoznom, vagy munkában vagyok. Ez a három dolog nem mindenkinek jön össze, de úgy látszik, nekem megy.
- Mamii, mami! - Dave kétségbeesett, sírós hangja zavarta meg gondolat menetem. A könyvet összecsaptam, felálltam, majd hozzáfutottam. Letérdeltem elé, s egy zsebkendővel letöröltem könnyektől áztatott arcát.- Anya, Sappy eltűnt. - hüppögtek alig érthetően.
- Figyelj csak Dave. Ott van a táskám, menj oda, ülj le, és meg ne moccanj onnan, még akkor sem, ha megkérnek rá. Kérlek. Rendben? - aprót bólintott, majd tette azt, amire kértem.
Mély lélegzetet véve keresni kezdtem a kutyát. Azon tűnődtem, hogy mi lenne, ha a nevén kezdeném el szólítani, viszont még csak egy órája van nálunk, így nem biztos, hogy hallgatna is rá. A másik megoldás az, hogy ész vesztve rohangálok fel, s alá, míg meg nem találom. Azt hiszem az utóbbit kell választanom.
Tíz perce bolyonghatok a nagy parkban, amikor valaki, feltehetőleg utánam kiáltott. Száznyolcvan fokos fordulatot véve az illető felé fordultam. Magas, barna haj, barna szem, farmer, tornacipő és egy kék póló. S a legnagyobb meglepetésemre, kezében Sappy volt.
Hatalmas vigyor terült el arcomon, majd hálálkodó pillantásokat vetve a srác felé, elvettem a kiskutyát.
- Nagyon szépen köszönöm!
- Igazán nincs mit. - villantott meg egy féloldalas mosolyt .
Pár kérdést tett fel a kutya fajáról, neméről, s egyéb tudnivalókról, amelyekről, persze, halvány lila fogalmam sem volt, így amikor rámnézett, röhögni kezdtem.
- Amúgy Skyler vagyok . - mosolyodtam rá, amikor már majdnem a padunkhoz értünk.
- Cal..khm..-tette kezét a szájához, - Cameron.
"Mindenkinek vannak titkai. Némelyek a lelkük legmélyebb, legsötétebb zugaiba dugják el őket, és nem engedik felszínre törni. De ezek a titkok ott vannak, türelmesen várnak, és ha egyszer kiszabadulnak, agyaraikkal széttépik annak a szívét, aki olyan sokáig fogva tartotta őket."
~Steve Feasey
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése